A Vár elrablása - A Budavári Palota felújításában tovább élő hamisságról

  • Rév István
  • 2016. május 1.

Publicisztika

A neobarokk palota újraépítése nem a magyarok élni akarásának, a nemzeti történelem töretlen kontinuitásának, hanem a történelmi hazugság továbbélésének monumentális tákolmánya lesz; bizonyos szempontból méltó társa, kiegészítése a Szabadság téri ócska emlékműnek.

„Ahol most könyvtár van, ott nem lesz könyvtár. Ahol a Nemzeti Galéria volt, ott nem lesz Nemzeti Galéria. (…) Ugye, arról szólt a diskurzus a bizottsági ülésen, hogy mit teszünk a kulturális terekért. Ha valamivel nyer a magyar kultúra, az az, ha kivisszük innen őket, ezzel megduplázva a kulturális tereket. Mert mivel kivisszük onnan a Széchényi Könyvtárat, akkor valahol azt el kell helyezni. Kell egy új, korszerű könyvtárépület. Kivisszük onnan a Nemzeti Galériát, azt meg kell dupláznunk, és lesz egy új nagy Nemzeti Galéria épület. A Budapesti Történeti Múzeum szintén tele van, elhelyezési gondokkal küzd, beleértve a Kiscelli Múzeumot is, neki bővülni fognak a terei. A Várban felszabadult tereket pedig odaadjuk egy másfajta történelmi, kulturális térnek” – mondta L. Simon László a Budai Vár és múzeumi negyed című kerekasztal-beszélgetésen, 2016. január 20-án.

Ki a kultúrával!

Fogalmazzunk akkor egyértelműen: L. Simon legújabb állítása szerint azzal nyer a magyar kultúra, ha a miniszterelnök és alkalmazottai felszámolják Európa szinte példa nélkül álló kulturális, múzeumi és közgyűjteményi együttesét. A Várban, illetve a Palotában van többek között a Zenetörténeti Múzeum, a Bartók Archívum, a Telefónia Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum. Itt találhatók a Magyar Tudományos Akadémia legfontosabb humán- és társadalomtudományi kutatóintézetei: az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Jogtudományi Intézet, a Művészettörténeti Kutatóintézet, a Néprajzi Kutatóintézet, a Politikai Tudományok Intézete, a Régészeti Intézet, a Regionális Kutatások Központja Közép- és Észak-magyarországi Tudományos Intézete, a Szociológiai Kutatóintézet, a Társadalomkutató Központ, a Történettudományi Intézet, valamint a Világgazdasági Kutatóintézet. Az MTA Kongresszusi termében és a Zenetudományi Intézetben koncerttermek is vannak.

A miniszterelnöki döntés értelmében csak a Nemzeti Levéltár, valamint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum maradna a Várban (ahol csak a hét két napján látogatható ma már az archívum). A Nemzeti Táncszínházat kipenderítették az egykori Várszínházból. A Collegium Budapestet már felszámolta a kormány, helyén, az egykori budai Városháza épületében, a Magyar Nemzeti Bank közpénzből gazdálkodó egyik alapítványa nyit borozót (erről lásd: Észvesztőhely, Magyar Narancs, 2015. május 7.)

Megjöttek a fehérvári huszárok

Megjöttek a fehérvári huszárok

Fotó: Fortepan.hu

Európában sehol sincs a tudománynak, a kultúrának és a nemzeti közgyűjteményeknek ilyen koncentrációja, amely nagyrészt 1956 után, éppen a forradalom következményeként jött létre. Mihályfi Ernő, a magyar evangélikus egyház egyetemes felügyelője, a Magyar Nemzet főszerkesztője, aki egykor Bajcsy-Zsilinszky­vel együtt szerkesztette a Magyar Függetlenséget, 1957 novemberében a népi írók táborának háborút, kommunista hatalomátvételt és forradalmat túlélt tagjaival egyetértésben publikálta a Magyar Nemzetben a Legyen a Vár a kultúra Vára című írását. Így kezdődött a Vár és a Palota kulturális célú helyreállítása. Most, a forradalom 60. évfordulóján számolja fel a mai hatalom 1956 máig élő, különleges kulturális és urbanisztikai következményét – miközben éppen a forradalom emlékét igyekszik kisajátítani.

A kormányzati demagógia eredetileg azt állította, hogy míg a kommunisták a hatalom intézményeit akarták felvinni a Várba és a Palotába, a mai urak nem, a világért sem a kormányhivataloknak akarják megszerezni a Várhegyet; ott 90, sőt „98 százalékban” kultúra lesz. L. Simon a januári fórumon így beszélt erről: „Odaadjuk (mintha nem a miénk lenne! – R. I.) egy másfajta történelmi, kulturális térnek (…) Kérdezik tőlem, hogy itt mit fogunk kiállítani? Erre mindig visszakérdezek, hogy az Esterházy-kastélyban mi van kiállítva? Tegyük fel, hogy van egy Palota-múzeumunk, ahol a fantasztikus enteriőröket, a magyar építészet, képzőművészet, iparművészet remekeit lehetne megcsodálni. Ha valaki megnézi az Esterházy-kastélyt, akkor nem azért megy oda, hogy megnézzen egy Picasso-kiállítást. Azért megy oda, hogy átélje, milyen körülmények között éltek ott, milyen tereket hoztak létre, milyen csodálatos enteriőrök vannak, milyen fantasztikus iparművészeti, szobrászati, festészeti teljesítmény van, milyen formában tudott megmaradni a tárgyiasult valóság. Ez maga a kultúra. És ezt a magyar embe­rek alkották, a kultúra fontos része.”

Ezek egy tudatlan ember hamis szavai.

A Louvre a 12. században erődnek épült, majd királyi rezidencia lett, míg XIV. Lajos az 1680-as évek elején ki nem költözött Versailles-ba. Ott – szemben a Hauszmann-féle Budavári Palotával – valóban királyok laktak. A Louvre-ba mégis azért megy a látogató, hogy megnézzen egy Picassót (Leonardót, Tizianót, De la Tourt). Versailles-ba sem csak azért látogatott 2015 nyarán több százezer ember, „hogy átélje, milyen körülmények között éltek ott”, és „milyen csodálatos enteriőrök vannak”, hanem azért, hogy megnézze Anish Kapoor nagy szoborkiállítását a palota parkjában, közte a finoman csak „Dirty Corner” címen kiállított „Királynői Vaginát”. Ez év júniusa és novembere között a dán-izlandi Olafur Eliasson lesz a versailles-i kastély vendégművésze, akinek The Weather Project című alkotása kétmillió látogatót vonzott 2003-ban a londoni Tate Modern turbinatermébe. Ha már itt tartunk: a Tate Modern sem múzeumnak épült eredetileg a II. világháború után, hanem azért, hogy áramot termeljen a londoniaknak. Amikor Herzog és De Meuron svájci építészek a 90-es évek második felében múzeummá tervezték át az erőművet, az örökségvédelemben „adaptív újrahasznosításnak” nevezett megközelítést alkalmazták. Tulajdonképpen a Louvre múzeummá alakítása is az „adaptív újrahasznosítás” példája volt, amiképpen a greenwichi Queen’s House, az egykori klasszicista királyi rezidencia átalakítása is, ahol ma a brit Nemzeti Tengerészeti Múzeum működik. Ha az eredeti funkciók határoznák meg egy épület mai rendeltetését, akkor a budapesti közgazdasági egyetem épületében ma is vámház működne, és az aulába futnának be a vasúti sínek, Lipótmezőn kizárólag állami tébolyda üzemelhetne, és nem lehetne kiköltöztetni a Várból az Akadémia kutatóintézeteit sem a Nemzeti Bélmosoda egykori területére.

Versailles az európai barokk palotaépítészet nemcsak hiteles, de eredeti remeke – ahol azonban működő múzeum is van, legalább hat­ezer történelmi festménnyel és több ezer szoborral. A Hauszmann-féle, kétes értékű neobarokk palota ezzel szemben díszlet volt már a maga korában is. Versailles a 17. század végétől a francia történelem fontos eseményeinek volt a helyszíne, a hauszmanni palota valójában csak huszonöt évig, a két világháború között funkcionált, akkor is leginkább ötórai teáknak, díszmagyaros körmeneteknek, őrségváltásnak, a palotakertben rendezett koktélpartiknak szolgált díszletként, a II. világháború során bekövetkezett drámai pusztulásig. (A Vár és a Palota előtörténetéről lásd: Rév István: Jobb, mint az eredeti , Magyar Narancs, 2015. február 26. és március 5.) Most ezt a neobarokkot készülnek újraépíteni – mintha Székely Bertalannak a Vajdahunyad várába szánt Csodaszarvas freskóját festetné meg a kormány a töredékesen fennmaradt vázlatokról készült, kissé életlen fényképek alapján.

Az önbecsapás emlékműve

„Fontos elvünk, hogy hamisítani nem lehet, azaz csak olyasmit építhetünk újjá vagy vissza, ami bizonyíthatóan létezett korábban is” – jelentette ki a volt államtitkár (várügyi főmegbízott?).

Az a tény, hogy valami egykor létezett (és aztán elpusztult), nem érv az újraépítése mellett. A lengyelek nem azért építették újra az elpusztított varsói királyi palotát, mert bizonyítható volt, hogy egykor létezett, és mert (szemben a budai palotával) az valóban a lengyel királyok rezidenciája volt. Hanem azért, hogy demonstrálják: a németek és az oroszok céljaival és tetteivel ellentétben nem lehet őket – az államiságukat, a szuverenitásukat, történelmi múltjuk meghatározó és megfogható, szimbolikusan is fontos tárgyi emlékeit – eltüntetni föld színéről, Európa térképéről. Ahogyan Kossuth fogalmazott még 1867-ben, a kiegyezés ellen írott egyik levelében: „Senki nálamnál nem óhajtja forróbban, hogy a lengyel nemzetnek a rajta elkövetett irtózatos bűnért Európa igazságot szolgáltasson; követeli ezt az örök igazság s az európai szabadság közérdeke; és megérdemli ezt a lengyel nemzet bámulatos erélye, melyet sem az idő, sem a szenvedés nem képes megtörni. Irtják, mint az erdőt! és a dűlő fák virágporából s a földbe szakadt gyökérszálakból új erdő nő, szilárdabb, mint valaha. Magasztos látvány! Le kell előtte borulnunk, bár ha – magunkra gondolva – elpirulunk is önkénytelenül.”

false

 

Fotó: Fortepan.hu

A Budavári Palota újraépítését hasonló érvekkel indokolni nem csupán félrevezetés, de történelmi és erkölcsi gyávaság. Magyarország nem orvul megtámadott áldozata volt a II. világháborúnak, mint Lengyelország, hanem a kormány akaratából aktív résztvevője. A német nácik és a magyar nyilasok közös esztelen döntésének eredményeként vált a palota a budapesti harcok áldozatává. A mai hivatalos propaganda valótlan állításai ellenére Magyarország nem áldozata, hanem az utolsó pillanatig hű szövetségese volt Hitler Németországának. A neobarokk palota újraépítése nem a magyarok élni akarásának, a nemzeti történelem töretlen kontinuitásának, hanem a történelmi hazugság továbbélésének monumentális tákolmánya lesz; méltó társa, kiegészítése a Szabadság téri ócska emlékműnek.

A túlméretes, álbarokk hauszmanni palota az 1848-as szabadságharcot leverő, a legitim magyar miniszterelnököt kivégző Ferenc József számára épült – aki egyetlen éjszakát sem töltött falai között. A palota a budai Várhegyen azt volt hivatva demonstrálni, hogy a kiegyezés biztosította a nemzeti függetlenséget, a nemzeti királyságot. Ám ahogyan Kossuth – akinek magába roskadt neobarokk szobrát faragtatta újra a Kossuth téren az egyik nap kuruc, másnap labanc mai hatalom – fogalmazott 1867. május 22-én kelt híres Cassandra-levelében: „Magyarország mindazon magasabb attribútumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten, önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekek vontató kötelére akaszttatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar miniszterium többé teljességgel nem független, s hogy ezen jogfeladások mellett a magyar országgyűlés alig lehet egyéb, mint egy megszaporított megyegyűlés.” Bibó István írta a kiegyezésről: hazugságra nem lehet „politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát”. A kiegyezés hazugsága, aminek szimbóluma volt Hauszmann palotája, vitte bele Magyarországot az I. világháborúba, és az vezetett Trianonhoz.

Szerves, szervetlen

A királyi palota a hivatalos propagandában mégis a szuverén nemzet történelmi folytonosságának a megtestesítője. Hauszmann épülete 1905-re készült el, álkupolás formájában alig 45 évig állt. L. Simon szerint azért kell ragaszkodni a munkálatokat a sokkal tehetségesebb Ybltől átvevő Hauszmann terveihez, „mert ez volt a Vár szerves fejlődésének utolsó korszaka, utána jött a háború és a kommunisták valóságos erőszakot jelentő átalakítási munkái, amit politikai szándékok vezettek”.

Nehéz megérteni, hogy mit jelent „a Vár szerves fejlődésének utolsó korszaka”. A Palotát többször teljesen elpusztították, földig rombolták, felgyújtották. 1686 szeptemberében, amikor a császári csapatok visszafoglalták a várat a törököktől, a Palota három nap alatt teljesen leégett, azután a még üszkös falakat is elbontották. 1714 után teljesen új Palota épült a helyére, ám nem az uralkodónak, hanem a várparancsnok és katonái számára. Mária Terézia barokk palotája az 1760-as évek végére készült el, de a királynő helyett először az angolkisasszonyok, majd a nagyszombati egyetem költözött az állítólag organikusan fejlődő Palotába, amelyhez – később elbontott – csillagvizsgálót is építettek. Hauszmann a Habsburg-császárnak épített a Mária Terézia-korinál több mint háromszorosára bővített Palotát – erről a „szervességről” Kossuthnak voltak, Petőfinek bizonyára lettek volna keresetlen szavai.

A Palotát azután Ferenc József szárnysegédje, Horthy Miklós használta (akinek, mint ezt visszaemlékezéseiből tudjuk, élete egyik legnagyobb élménye az volt, hogy megigazíthatta a plédet az apostoli király térdkalácsán). Többek között arra, hogy termeiben beszélje le 1921. március 27-én Habsburg IV. Károlyt szerves – és bizonyos jogi szempontból legitim – trónigényéről. Aztán Szálasi Ferenc a palota báltermében tette le – a magyar történelem sajnálatosan szerves részeként – nemzetvezetői esküjét. Ezt követően a Palota nagy része, mint tudjuk, megsemmisült.

Mennyivel „szervesebb” ez a történet annál, mint ami a világháború pusztítása után következett? Gerevich László kutatásai, Gerő László ásatásai, amelyek a Zsigmond- és Mátyás-kori paloták maradványainak feltárását célozták, illetve Zsolnay László régészeti feltárása, amelynek eredményeként sikerült megtalálni a gótikus szobrokat, fontos adalékot szolgáltattak a Palota történetének, az egyes rétegek – ha nem is szerves – egymásra épülésének megértéséhez. Erről L. Simon és miniszterelnöke persze másként vélekednek: „Örülök – fejezte ki örömét L. Simon a Figyelő c. lapnak tavaly februárban –, hogy olyan szintű beszélgetéseket tudunk folytatni vele (ti. a miniszterelnökkel – R. I.) a budai Vár felújításáról, amiből látszik, hogy tisztában van azzal, miként nézett ki a vár a II. világháború előtt, mi hol működött, sőt azzal is, mi az (…) amit tudatos, tervszerű »műemlék-felújítás« címén tüntettek el a kommunizmus idején.”

A Palota 1959-ben kezdődő újjáépítésének terveit – talán leginkább a kupola barokkosabb oszlopait – a római iskolás építész, Hidasi Lajos készítette. Bár a politikai akarat meghatározó szerepet játszott a rekonstrukcióban, az óbudai Árpád gimnáziumot és a Mussolini Rómájának hatását mutató pannonhalmi gimnáziumot és internátust 1940-ben megálmodó Hidasi Lajost talán mégsem lehet egyszerűen kommunista építészként stigmatizálni.

Ki provokál?

A kulturális intézmények 1967-ben kezdték elfoglalni a palotát – ám ha valaki fontosnak tartja a történelmi előzményeket, akkor nemcsak Mátyás könyvtára szolgálhat a kulturális hasznosítás előképéül, de a nagyszombati egyetem palotába költözése is, amiről Mária Terézia döntött. A Vár és a Palota közel ötven éve a tudomány, a kultúra és a nemzeti gyűjtemények központja. Ha arra hivatkozva hajítják ki innen ezeket az intézményeket, hogy ezeket a kommunisták vitték oda, úgy tennénk, mintha azért tagadnánk a dohányzás és a tüdőrák kapcsolatát, mert arra Hitler Németországában jöttek rá.

„Durva provokáció volt – mondta a saját újonnan szerzett kastélyát sajtóértesülések szerint 267 millió európai adófizetői forintból tatarozó L. Simon az említett interjúban –, hogy a Munkásmozgalmi Múzeumot beköltöztették a palotába. (…) Mi ez, ha nem provokáció? Ez egy szimbolikus térfoglalás volt. Azt mondták, hogy az állam nem mehet fel a Várba, ott nem lehet kormányzati funkció, de azért betesszük oda a Munkásmozgalmi Múzeumot. Ehhez képest kell végiggondolni a történelmi kontinuitást.”

L. Simonnak vélhetőleg fogalma sincs arról, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum történelmi fényképtára ma nem létezne a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtőmunkája nélkül. A magyar fotográfia legkorábbi és sok későbbi alkotása elveszett volna a nemzet számára, ha az 1957-ben létrehozott Legújabbkori Történeti Múzeum (1966-tól Munkásmozgalmi Múzeum) nem kezdi gyűjteni a magyar történelem 19. század közepe után keletkezett dokumentumait – beleértve Izabella főhercegnőnek, Habsburg Frigyes főherceg feleségének a 20. század legelején készített fényképeit, a Ferenc József feleségéről, Erzsébetről készült felvételeket és a Horthy család portugáliai emigrációjában készült családi fotókat, amelyeknek egy részét Horthy Istvánné ajándékozta (vélhetőleg provokációs célzattal) a Munkásmozgalmi Múzeumnak.

Vajon a budai palotát is építő magyar munkások mozgalmának a múzeuma lenne provokáció? Nem inkább a tróntermek újraépítése az – a 21. században, az adófizetők pénzén, Magyarországon, ahol Európában a legalacsonyabb a születéskor várható élettartam, ahol nincsen működő oktatás és egészségügy? Vajon nem az-e a provokáció, hogy újra felhúzzák s ma gyártott „antik” bútorokkal berendezik a báltermeket, ahol az ország új urai az adófizetői pénzen vett orosz kaviárt fogják falni, nevetségesen majmolva az egykori arisztokraták éle­tét? Nem a Munkásmozgalmi Múzeum volt a provokáció, hanem a múzeum hazug állandó kiállítása, amelyből épp úgy kihagytak, kitöröltek mindent, ami nem illett a hivatalosság épp érvényben lévő történelmi elképzeléseihez, ahogy a Magyar Nemzeti Múzeum mai 20. századi kiállítását is a hatalom elvárásaihoz igazították. A valódi provokáció az, ahogyan a Vár, a Palota és az ország történetének elmúlt több mint hatvan évét ma igyekeznek át- és újraépíteni – maguknak, a mi pénzünkön.

Amikor L. Simon a berlini porosz királyi palota rekonstrukciójára hivatkozik, tudatosan használ félrevezető példát. Berlinben a palota külső homlokzatának egy részét – igaz, nagyobb részét – nagy és még ma sem csituló viták után, magánpénzből, közadakozásból rekonstruálják, miközben a belső teret teljesen új formában építik fel. Ennek semmi köze nincs az eredeti palotabelső stílusához vagy funkciójához. A palotába költöző komplex kulturális központot hosszú évek óta, nyilvános és szakmai viták segítségével tervezik. A Németország és a világ kultúrájának viszonyát sok oldalról bemutató Humboldt Forum élére már 2015 áprilisában, az intézmény tervezett megnyitása előtt négy évvel kinevezték a brit Neil MacGregort, a londoni National Gallery volt igazgatóját, aki most a világ egyik legfontosabb múzeumát, a British Múzeumot igazgatja. Neil MacGregor a német kultúra szakértője, akinek 2014-ben megjelent könyve (Germany: Memories of a Nation) Németországban és Nagy-Britanniában is a bestsellerlistákra került. Munkáját, a tervezett kulturális intézmények kiállításait, tudományos tevékenységét, szakmai és közösségi programjait már sok évvel a Forum megnyitása előtt nagy tekintélyű, elismert szakemberekből álló tanácsadó testület segíti. Ezzel szemben, L. Simon, illetve miniszterelnökének terve szerint – hiszen „tény, hogy miniszterelnök úr rendkívül intenzív szellemi munkát folytat ebben a kérdésben is – „a Nemzeti Hauszmann Terv (…) erről szól: a Palota legyen végre palotamúzeum!”

A kultúra, szemben Berlinnel, itt nem más, mint az újraépített, történetileg, ideológiailag, építészetileg, esztétikailag sokszorosan hamis álterek időnkénti mutogatása a publikumnak – már amikor nincsenek éppen fogadások, bálok vagy egyéb kormányzati reprezentációs szükségletek. „Ne felejtse el – figyelmeztette L. Simon Cseke Hajnalkát, a Figyelő újságíróját –, hogy a Horthy-korszak idején, amikor Horthynak ott volt a rezidenciája, akkor is az egykori királyi termek, köztük a trónterem, látogathatóak voltak. A 30-as években is lehetett belépőjegyet venni, és a polgári közönség meg tudta nézni a lakosztályokat.”

(Az esszé következő részét jövő heti számunkban közöljük.)

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.