Az eredmények ellentmondani látszanak ennek az állításnak: Baden-Württemberg, Rajna-Pfalz és Szász-Anhalt polgárai közül a választásokon részt vevők nagy aránya – sorrendben 15, 13 és 24 százaléka – szavazott a Merkel befogadáspárti menekültpolitikáját ellenző, időnként a szélsőjobbal kacérkodó Alternative für Deutschland nevű jobboldali populista pártra. Ezzel az addig öt tartományi törvényhozásban és az Európai Parlamentben képviselt AfD Kelet- és Nyugat-Németországban is egyértelműen középpárttá vált, jelentősen jobbra tolva a német politika centrumát.
A baloldal összesített szavazataránya mindhárom tartományban csökkent, a legnagyobb mértékben a keleti Szász-Anhaltban, ahol a szociáldemokraták (SPD) és a Zöldek mellett a posztkommunista, újbaloldali Die Linke is jelentősen visszaesett. Baden-Württembergben az SPD, Rajna-Pfalzban a Zöldek szavazataránya zuhant nagyságrendekkel, mindkét esetben az AfD mögötti helyre utasítva őket. Ugyanakkor a tartományi miniszterelnököt adó másik hagyományos baloldali párt – Baden-Württembergben a Zöldek, Rajna-Pfalzban az SPD – nemcsak megőrizte vezető helyét, hanem némiképp növelte is szavazati arányát. A baloldal így ugyan összességében mindkét nyugati tartományban veszített a befolyásából, de megtartotta vezető szerepét, és feltehetően ezután is tartományi miniszterelnököt ad majd – amihez azonban mindkét esetben szüksége lesz vagy a CDU, vagy a liberálisok (FDP) támogatására.
Alsó-Szászországban ugyanakkor továbbra is a CDU adja majd a tartományi miniszterelnököt, feltehetően koalíciót alkotva mind az SPD-vel, mind a Zöldekkel. A demokratikus bal- és jobboldal mindhárom tartományban többségben lesz, az AfD (és a Linke) pedig feltehetően sehol nem kerül majd hatalomra. Merkel távozását sürgetni ezek után egyet jelentene az AfD-nek tett engedménnyel és a CDU politikai öngyilkosságára tett javaslattal: a kancellár támogatottsági indexe meghaladja az 50 százalékot, a CDU–CSU 35 százalék körüli támogatottsága pedig messze több, mint bármelyik riválisáé (a második helyen a szocdemek állnak 22–24 százalékkal).
*
Merkel az erősödő jobboldali kihívásra épp ellentétes választ adott, mint magyar kollégája: amíg Orbán folyamatosan engedményeket tett (tesz) a szélsőjobbnak, jobboldali, populista, nacionalista hangszerelésben tartva immár egy éve napirenden a menekültkérdést, addig Merkel zárt a szélsőjobb felé, befogadáspárti politikájával megerősítette a pozícióit a centrumban, és egyszersmind kijelölte az általános jobbratolódás határait. A baloldal Németországban is gyengül, de ez nem egyenlő a liberális demokrácia alapjainak megroggyanásával. Ellenkezőleg: Merkel a sajátos német történelmi-politikai kontextusban különösen erős liberális önvédelmi reflexeket mozgósítja, és válik a német demokratikus politika szimbólumává.
Ilyen javaslat – emlékezzünk – Magyarországon is elhangzott Orbán felé 2010-ben. Nem is akárki részéről: Kis János tett közzé ez irányú okfejtést mindjárt a 2010-es választások után „Fordulóponton” című cikkében (Élet és Irodalom, 2010. április 30.). A zsákutcás magyar jobboldali hagyományba visszahelyezkedő Fidesz persze figyelmen kívül hagyta Kis okfejtését, ettől azonban neki még igaza volt. Ha Orbán jobbra zárt, balra nyitott politikát folytatott volna az elmúlt években, ma a demokratikus Magyarország újrateremtőjeként tekintenénk rá, és a politikai centrumban megkérdőjelezhetetlen volna pártja hegemóniája. Ehhez képest az elégedetlenségi hullámok éppen a centrumban csapnak fel egyre kiszámíthatóbb menetrendszerűséggel a kormány ellen. Az is látható, hogy a haveri kapitalisták támogatása és a habonyi kommunikációs húzások csak ideig-óráig lesznek képesek aládúcolni a magyar társadalom tényleges tagoltságához képest anakronisztikus orbáni hatalomgyakorlást.
Orbán előbb-utóbb menni fog, mert a portéka, amit árul, már nem kell a többségnek. Morális integritás nélkül egy félautoriter rezsimet is képtelenség tartósan kormányozni, a menekültellenes demagógia pedig nem alkalmas ennek megteremtésére. Félreértések elkerülése végett a Fidesz nem azért fog veszteni, mert úgymond „maffiakormányoz”. Orbánnak semmi köze a maffiához, ő a törvényes rend ura, nem az alvilágé, és éppen a törvényes rend átszabására kapott, lényegében korlátlan politikai felhatalmazását használja morálisan igazolhatatlan módon. Amiben persze fontos szerepet játszik a durva és tömeges korrupció – ez azonban nem maffiasajátosság, hanem a jogállami kontrollt vesztett kormányzás jellegzetessége.
A kérdés csak az, hogy mikor születik meg az a politikai ellenzék, amelyik a morális deficitet képes a kormányon számon kérni. A jelenlegi baloldal erre alkalmatlan, a centrum pedig üres: ott csak politikai érdekképviselet nélküli tanárok és az ügyükkel szimpatizáló választók találhatók, Salgótarjántól Veszprémig és – bizony – Tapolcáig. Akik arra fognak szavazni, aki a leghitelesebb alternatívát képviseli Orbán ellenében.
Hogy a kormányváltás már csak azért sem lesz könnyű, mert az Orbánnal szemben álló tábor jelentős része nem liberális demokratákból áll? Valóban nem, ez azonban nem változtat az alaphelyzeten: a feladat a morális integritással bíró ellenzék megalkotása, aminek vezetői nem lehetnek sem jobb-, sem baloldali populisták, mert ők a betarthatatlan politikai ígéreteikkel csak elmélyítenék a kibontakozó válságot. De vegyük észre: Merkel mögött sem csak echte liberális demokraták állnak. Mint minden nagy választói koalíció, a CDU–CSU tábora is heterogén, amit Merkel pragmatikus politikájával tart középen. Ilyen középpárti politikára lenne szükség Magyarországon is: bátor, de mértéktartó centristákra, akik a gyorsan változó körülmények között képesek hihető válaszokat adni a társadalmi többség kérdéseire.
