Ligeti Miklós–Martin József Péter

Kártékony homály

Miért akar mindent titkosítani a kormány?

  • Ligeti Miklós
  • Martin József Péter
  • 2016.04.10 12:03

Publicisztika

A nyilvánosság elleni harc újabb szégyenteljes állomásaként a fideszes parlamenti többség 2016. március 1-jén két törvény elfogadásával tovább korlátozza a közérdekű adatok megismerhetőségét. Az egyik jogszabály a Magyar Postát (MP), a másik a Magyar Nemzeti Bankot (MNB) mentesíti a közpénzre vonatkozó adatok közzétételének kötelezettsége alól. Ezzel több százmilliárd forint értékű állami vagyonelemet rejtenek el a polgárok szeme elől. Lehet-e megállás a lejtőn?

Nemcsak az információszabadság törvényi előírásai, hanem a civil alapítványokra irányadó nyilvánossági követelmények alól is kivonták a jegybank mindössze másfél éve létrehozott, mintegy 250 milliárd forintot kezelő alapítványait. A jegybanktörvény a szokásos, egyéni képviselői indítvánnyal benyújtott, egy nap alatt keresztülvert módosítása kimondja: a Magyar Nemzeti Bank alapítványai nem közpénzt kezelnek, hiszen a nekik juttatott pénz „elveszítette közvagyon jellegét”. Ezzel e képtelen történet, amely arról szól, hogy sok tízmilliárd forintot felhatalmazás nélkül és átláthatatlanul folyat ki az MNB az általa újonnan létrehozott alapítványokba ideológiai okokból (ez lenne a „közgazdasági-pénzügyi oktatás megújítása”) és/vagy egyéni haszonszerzés céljából, új szakaszába ért.

A jegybanktörvény legújabb módosításakor a kormány jogi érvelése több szempontból is aggályos és ellentmondásos. Egyfelől józan ésszel nem lehet kérdés, hogy a közhatalmi szerv jegybank alapítványai is közpénzt kezelnek. Ezt egyébként a Transparency International Magyarország (TI) által (is) indított perekben született bírósági ítéletek megerősítik – igaz, egyelőre csak első fokon. A jegybanktörvény március 1-jei módosításával a kormány, illetve parlamenti többsége nem megelőzni akarta a számára kellemetlen információszabadság-perek megindítását. A kormány ezúttal arra használta szabályozási hatalmát, hogy folyamatban lévő peres eljárásokba beavatkozva megakadályozza a közérdekű adatperekben rendre vesztésre álló jegybank sokmilliárdos, kínos pazarlásainak a nyilvánosságra kerülését. Valódi demokráciában az állam nem avatkozik be törvényi eszközökkel folyamatban lévő peres eljárásokba, az ugyanis súlyosan sérti a tisztességes eljáráshoz fűződő, mindenkit megillető alapvető jogot.

De vigyük végig a fideszes parlamenti többség által megszavazott jogszabály abszurd gondolatmenetét.

Ha ez az irdatlan pénz – gondoljunk bele, 250 milliárd forint az elmúlt évtizedben egy átlagos esztendő alatt a teljes magyarországi felsőoktatási költségvetésnek a másfél-kétszerese – „elveszíti közvagyon jellegét”, akkor magánvagyonná válik. Harmadik lehetőség nincs. Ha a parlamentben érdemi vita nélkül, erőből átvitt javaslat logikáját elfogadjuk, akkor arra kell következtetnünk, hogy a közvagyonból magánpénz keletkezett jogi eszközökkel, vagy­is a parlamenti többség döntésével 250 milliárd forintnyi közvagyont tulajdoníthattak el. Az elfogadott törvény tehát egyfelől sérti az alaptörvényt, mert az minden polgár jogaként határozza meg a közérdekű adatok megismerését, és nyilvános elszámolásra kötelezi a közpénzekkel gazdálkodó szervezeteket – másfelől pedig önleleplező módon akár a lenyúlás bizonyítékává is válhat.

Takargatnivalója azonban nemcsak a jegybanki alapítványoknak, hanem magának az MNB-nek és a Magyar Postának is van. Az MP minden bizonnyal azt sajnálná, ha fény derülne arra a megkérdőjelezhető szerepre, amit a Takarékbank, illetve a takarékszövetkezeti szektor államosításában, majd kormányközeli, haveri köröknek történő reprivatizálásában játszott. A jegybank pedig annak nem örülne, ha másodfokon is úgy döntene a bíróság, ki kell adnia a Századvég Alapítvány által közel kétmilliárd forintért elnyert közbeszerzés dokumentumait. A korlátozó törvények következtében azonban nincs miért aggódniuk, hiszen a jövőben egyszerű érvekre hivatkozva akadályozhatják meg a gazdálkodásuk adatainak nyilvánosságra kerülését. Amiatt is megtagadhatják majd a befektetéseikre és a szerződéseikre vonatkozó adatok közzétételét, hogy a nyilvánosság folytán „aránytalan sérelmet” szenvednének, például azzal, hogy piaci versenytársaik „indokolatlan előnyhöz” jutnának.

Nehéz nem észrevenni mind­ennek a bírói függetlenségre is gyakorolt negatív hatását. A bíróságok mindeddig az utolsó ellensúlyai voltak a végletesen központosított Orbán-kormánynak. A most elfogadott, az információkhoz való hozzáférést korlátozó szabályozás azonban megakadályozza, hogy a bíróságok – az okvetetlenkedő civilek és kíváncsi újságírók indította perekben – az adatok kiadására kötelezzék a kormányt. E jogkorlátozás ezért a bíróságok megrendszabályozásának az eszközévé is válhat. A kormány ezzel a módszerrel úgy csorbítja a bíróságok ellenőrző képességét, hogy szűkíti ítélkező hatáskörüket.

 

*

Az információszabadság korlátozásának története persze nem most kezdődött. A közérdekű adatok megismerhetősége a rendszerváltoztatás óta soha nem volt erőssége a magyar államnak. Gondoljunk csak arra, hogy 2003-ig az állami vállalatok üzleti titokra hivatkozva csípőből utasították el a költéseiket firtató adatkéréseket. Az sem vált az átláthatóság hasznára, hogy a TI hiába tudakolta a nemzetbiztonsági közbeszerzéseken indulni jogosult cégek listáját – 2010-ben elveszítette a pert az Alkotmányvédelmi Hivatal ellen.

A magyar állam és a közpénzek átláthatósága 2010 után lejtőre került. A Fidesz–KDNP vezette kormány hatalmának szinte minden lehetséges korlátját kiiktatta, s erre a sorsra kezd jutni – folyamatos szalámizással – az információszabadság is.

A kormány idő előtt, 2012-ben menesztette Jóri Andrást, a korábbi információszabadság ombudsmant. A kormánytól független parlamenti ombudsman helyére a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) lépett, amelynek elnökét a kormányfő javaslatára a köztársasági elnök nevezte ki. Az EU luxembourgi bírósága később ezen intézménycsere miatt 69 millió forintos kárpótlásra kötelezte a magyar államot – a számlát az adófizetők állták.

A NAIH létrejöttével egy időben a parlament kivonta az információszabadságot a kétharmados törvényhozási tárgyak köréből, és egyedül az adatvédelmi hatóságot mint intézményt tartotta meg a minősített többséget igénylő szabályozási körben. A NAIH mind ez idáig részben asszisztált a nyilvánosságot korlátozó törvényekhez. A jegybank és a posta működésének teljes titkosítása azonban a hatóság elnökét is cselekvésre serkentette: a hivatal állásfoglalásban hívta fel a figyelmet e törvények súlyos alkotmányossági aggályaira.

A kormány tovább faragta a közérdekű adatok nyilvánosságát. Előbb a dohány-kiskereskedelem átalakítása (értsd: a korábbi trafiküzemeltetőket kiakolbólították saját üzletükből, és az így kisajátított üzleteket másoknak, alighanem a hatalom haverjainak játszották át) tette szükségessé a megismerhető közadatok körének a szűkítését. És egyszer csak úgy rendelkezett az új szabályozás, hogy számlaszintű adatkérést többé nem lehetett előterjeszteni. A kényes kérdések számlaszintűnek minősültek.

A kormány azonban nem számolt a szakmai autonómiájukat őrző bírókkal. Hiába hivatkoztak a főhatóságok és az állami vállalatok arra, hogy a hozzájuk intézett adatkérések számlaszintűek, ezzel nem tudták megakadályozni azt, hogy a bíróságok felülvizsgálják az elutasításokat. A bírók megregulázhatatlannak bizonyultak, egyre-másra születtek a kormány számára kellemetlen ítéletek, például a 2014-es parlamenti választáson indult képviselőjelöltek kampányszámlái vagy Lázár János utazási szokásai ügyében.

A Századvég Alapítvány milliárdokba kerülő tanulmányainak a nyilvánosságra kerülése miatt csak idő kérdése volt, hogy a kormány mikor szűkíti újfent a közérdekű adatok nyilvánosságát. A következő átfogó „átláthatatlansági csomagra” 2015 nyaráig kellett várni. Ezt még megelőzte a látványcsapatsportok egyesületeinek juttatott, társasági adókedvezményt eredményező támogatások (köznapi elnevezéssel: „tao-pénzek”) és a Paks 2 beruházás titkosítása. Előbbinek köszönhetően nem lehet tudni, hogy mely cégek mekkora összeggel támogatják a sportegyesületeket, utóbbi értelmében pedig az atomerőmű építésével összefüggő minden műszaki és üzleti adat nemzetbiztonsági okból titkos, és ha mégsem, akkor szerzői jogi védelem alá esik.

A tavaly nyáron megszavazott transzparenciaellenes csomag egy­részt felhatalmazta a hatóságokat és az állami vállalatokat arra, hogy az adatkérőkkel fizettessék meg az adatkérések teljesítésével összefüggő költségeiket, másrészt szélesítette a közérdekű adatok eltitkolását lehetővé tévő úgynevezett megtagadási okokat. A kormány például hivatkozhat arra is, hogy egy jövőben meghozandó döntés előkészítése érdekében tart vissza adatokat. Mivel a kormány magától értetődően folyamatosan döntéseket hoz, ezért bármikor hivatkozhat arra, hogy valamely adat nyilvánosságra kerülése veszélyezteti a későbbi intézkedéseket.

A versenyképességi jelentések, köztük például a Világgazdasági Fórum (VGF) felmérésének eredményei azt mutatják, hogy a megkérdezett üzletemberek és szakértők a magyar állami intézményrendszer átláthatósági teljesítményét nemcsak a régiós átlagnál ítélik lényesen rosszabbnak, de Magyarországot e tekintetben világviszonylatban is a legrosszabbul teljesítő országok közé sorolják. A VGF 2015 őszén publikált adatsorából az derül ki, hogy a versenyképességet alkotó „intézményi pillérben” Magyarország a 140 ország között a 97. helyen található. Ezen belül a közpénzek illetéktelen felhasználása kategóriában a 119. helyen állunk, Moldovával egy szinten. Félő, hogy a gazdasági-politikai modellváltás olyan jól sikerül, hogy az információszabadság további intézményi gyengítésével és a bíráskodás hatáskörének a szűkítésével a kormány Magyarországot Közép-Európából tényleg a vadkeletre száműzi.

Ligeti Miklós a Transparency International Magyarország jogi vezetője, Martin József Péter a szervezet ügyvezető igazgatója.

Neked ajánljuk