Hogy egy liberálisnak miért nehéz az LMP-re szavaznia, azt Schiffer András legutóbbi nyilatkozatában megint nyilvánvalóvá tette, amikor az arab tavasz néven ismert forradalmi hullámot az arrogáns nyugatiakra jellemző demokráciaexport számlájára írta a tények teljes figyelmen kívül hagyásával. Bár a kontextusból kiemelt mondatokat szívesebben láttam volna helyükön az eredeti érvelésben, a XXI. Századi Intézet honlapjáról ez a vita hiányzik, így csak az MTI híradására hagyatkozhatom.
De akárhogy volt is az arab tavasszal, nehéz elképzelnem, miért nem világos például Schiffer számára, hogy a demokráciaexport – legyen bármilyen hatástalan és naiv – jelentős mértékben eltér a korábbi amerikai „birodalmi” szövetségi rendszertől, amely helyben termett diktátorokra támaszkodott, vagy akár az angol gyarmati birodalomtól, amely egyszerűen kiterjesztette az állami infrastruktúrát a gyarmatokra anélkül, hogy különösebb demokráciát igyekezett volna ott megvalósítani. A demokráciaexporttal nem az a fő gond, hogy a karvalytőkét vagy az anyaország politikai érdekeit szolgálja, hanem az, hogy rendszeresen megbukik egy másfajta szervezettségű társadalomban, amelyben a hatalomért törzsek, vallási közösségek és helyi maffiák küzdenek, és az egyéni választójogot nem tekintik vívmánynak. Mindenütt találni egy kis nyugatos elitet, amely nyilatkozik a BBC-nek, és amelyre aztán hivatkozhatnak a beavatkozáspárti politikai kampányok, de ez a kis nyugatos elit távolról sem jellemző a társadalomra, amelyből jönnek.
| ||
Magyarországon ehhez képest a nyugatos elit széles réteg, és fontos társadalmi érdekeket képvisel, még ha nem tudja is politikailag megszervezni magát. Nem értek egyet azokkal, akik szerint Magyarország éretlen a demokráciára, mert túl konzervatívok, elmaradottak a választók. Mint az előző cikkben igyekeztem rámutatni, szerintem nem is azok. Lehet, hogy – mint a posztszovjet államokban általában – Soros György támogatása nélkül e nyugatos elit értelmiségi része nehezebben jutott volna szóhoz vagy levegőhöz, de nagyon meg kell gondolnunk, állíthatunk-e olyasmit, hogy Magyarországon (vagy Ukrajnában) csak Soros György és az amerikai követség kavarja a szart és erőlteti a liberális demokráciát.
Schiffer megnyilatkozása azonban éppen az indulat miatt érdekes, mert rávilágít az LMP vezetőjének (elnézést kérek Szél Bernadettől) perspektívájára. Ahogy a korábbi írásaimban már többször említett újbalos fiatalok, az LMP is mindinkább gyanakodva fogadja a liberális demokráciát mint „idegen” találmányt, amelyet a felvilágosodás kritikai arroganciájával „kényszerítenek” ránk nyugati hatalmak, helyi ügynökeik segítségével. Meglepő lehet, hogy az ACLU helyi tagozataként működő – és főként Soros-pénzből finanszírozott – TASZ egykori vezetője ilyen gondolatra jut, de mindenkinek joga van megváltoztatnia az elképzeléseit.
Ez a gyanakvás, illetve a centrum-periféria elméletből fakadó paranoia sodorja egy táborba az újbaloldalt, a meglehetősen kontúrtalan LMP-t és a Fideszt. Az elmélet szerint csak a saját kiskertünkben megtermelt intézményekben bízhatunk, minden más mögött kizsákmányoló szándék áll.
A liberális válasz erre gyakran az, hogy a nyugatellenesek leszámoltak a civilizációval a rövid távú politikai nyereség kedvéért. Éppen azért idézem rendszeresen a fiatal – és politikailag teljesen jelentéktelen – újbaloldaliakat, hogy világos legyen: nem erről van szó. A félelem és egyben vágyálom, hogy ha a nyugati kapitalizmus befolyásától megszabadulunk, akkor valami sokkal jobb jön, nem merőben opportunista politikai portéka. Hívei szerint ellentétben a marxi teóriákkal, ezt most az egyes országok szuverenitásába kapaszkodva tehetjük meg a – Schifferrel élve – „birodalmi projektekkel” vagy a globalizált gazdasággal szemben.
Bár nem látszik az a jó vagy jobb, ami felválthatná a liberális demokráciát – hacsak nem tekintjük az orbánizmust jobb választásnak –, szerintem is időszerű kicsit szkeptikusabban nézni azt is, ahogyan a hagyományukban európai, angolszász vagy amerikai elvek itthoni átültetése sikerült.
Érdemes újra elővenni, amiről Gyurgyák János beszél a legfrissebb Heti Válaszban: a 89 környéki elit nem volt felkészülve arra, hogy rendszert váltson. A liberálisok e történelmi ponton a demokratikus ellenzék kifejezetten amerikai szerzőkön (leginkább Ronald Dworkinon) edzett emberi jogi fókuszán túl kevés elképzeléssel rendelkeztek arról, milyen legyen, egyáltalán milyen lehet a magyar kapitalizmus. Az átmenet sürgősebb és szintén megoldhatatlan problémái folytán ez a vita mostanáig sem indult el, miközben a liberális értelmiség állandó kritikai hivatkozási pontjaként a nyugati demokráciák szolgálnak.
Ezt érzékelik arroganciaként és hol üres majmolásként, hol államcsíny-kísérletként azok a pártok, amelyek vezetői már csak pragmatikus politikai okokból is célszerűnek látták az egykori SZDSZ-szel szemben meghatározni magukat.
Így folytatódik aztán a végtelenségig a kozmopolita-hazafi, európai-magyar, netán neoliberális kapitalizmus és nemzeti érdek ellentétpárokkal operáló hitvita. Sokkal termékenyebb és érdekesebb lenne már megvizsgálni, hogy a kiskertünkben az utóbbi huszonöt évben termelt intézmények milyen politikai és gazdasági kultúrát és perspektívát kínálnak vagy kínálhatnak. Történetileg a magyar kiskertben a demokrácia nem fért meg a liberalizmussal, ezért először, a Monarchiában az elsőt, aztán a két háború között mindkettőt korlátozták a magyar uralkodó elitek. Ez nem jelenti, hogy ne lett volna nagyon is erős liberális kultúrája és széles körű demokratikus igénye a magyar társadalomnak, 1919 után azonban nem sikerült a demokratikus útra zökkennünk. A neofeudális hierarchiák fennmaradtak.
Orbán is egy ilyen neofeudális függési hierarchián belül képzeli el a magyar társadalom átgyúrását a következő száz év kihívásainak fényében. Ez – mint a korrupciókutató jelenti – hosszú távon az argentin államfejlődés felé tolja Magyarországot. Egy saját kiskertünkben kitermelt peronizmus azonban miért is volna magyarabb, kevésbé korrupt, az átlagembert kevésbé kiszolgáltató rendszer, mint egy gondosan karbantartott liberális jogállam?
Jelenleg – egyetértek Isztin Péterrel – sok baj van az EU-val, de az a kevés is, ami működőképes, ellensúlyként tud szolgálni a helyi feudalizmusokkal szemben. Hogy ezt „neoliberális” eszmék nevében vagy „kapitalista érdekcsoportok” kedvéért teszi-e, teljesen lényegtelen: mindannyian profitálunk belőle, akik felülünk időnként egy fapados repülőre vagy a SPAR-ban vásárlunk, mert a CBA túl drága. Nem látni, milyen gazdasági előnyöket nyújthat ezzel szemben az orbánizmus vagy a homályos baloldali utópia, amely a helyi közösségek köré szervezne gazdaságot.
A liberalizmus előnye nem az, hogy „nyugati” vagy „európai” – érteni vélem, miért irritál ez a hivatkozás sokakat. A liberalizmus előnye az, hogy az eleddig legkevésbé erőszakos társadalomszervezési elv, ami emberi társadalmat működtetett, és a legsikeresebb gazdasági filozófia, tekintet nélkül arra, hol alkalmazták először. Sem a liberalizmus, sem a demokrácia nem idegen a magyar hagyományoktól, és 1989-ben – ha a jótékony naivitás segítségével is – ez lett az egyértelmű konszenzus, a közös platform minden rendszerváltó csoport között. Ha a posztkolonialista hevületben végül oda jut a magyar politikai elit, hogy 1989-et is az európai és amerikai karvalytőke puccsának, vagy Reagan ránk erőszakolt vívmányának tekintse, akkor a liberálisok valóban fel is köthetik magukat. Nem azért, mert 1989-nek nem volt geopolitikai környezete, sőt nem azért, mintha nem ez a geopolitikai környezet kényszerítette volna ki, hanem azért, mert ezzel együtt, emellett az új liberális jogrend valódi társadalmi konszenzust tükrözött, és a magyar választók szabad választásokon szentesítették.
Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?
A sorozat korábbi írásai: Konrád György, a migránsok és a liberalizmus; Jót tenni; Igazunk van-e; Orbán nem tette sikeresebbé Magyarországot; Szülnék én, de; Prekariátus és liberalizmus; A karitász korlátai; Mi a rendszerváltás kudarca?; A kormányzás morális alapjai; A dolgozó nép vérét szívják a nemzetközi láncos kutyák; Szorongó Magyarország
