A baloldal görög válsága

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. július 1.

Publicisztika

A Szirizához fűzött remény az új balosokat máris a szélsőbal veszélyes közelségébe sodorta, míg a kapitalizmus végzetéről szőtt vágyálmok a szélsőjobb eszmeisége felé.

Mint eső után a gombák szaporodnak a baloldali elméletek a görög válság keletkezéstörténetéről és megoldási lehetőségeiről. Kiindulópontjuk világos: a Sziriza a baloldal megújulásának ígéretével teljes, új modellt jelent a számukra. Ennek ellenfényében értelmezik ugyanakkor az uniós liberális modellnek a lehetetlenségét – sőt embertelenségét –, amely a kapitalizmusa révén szerintük csak a rendszerhibákat képes újrateremteni, ráadásul a tartós túlélés minden esélye nélkül.
A Szirizához fűzött remények e megfontolások képviselőit máris a szélsőbal veszélyes közelségébe sodorták, a kapitalizmus végzetéről és a hálátlan nyugat alkonyáról szőtt vágyálmok pedig a szélsőjobb ihlető eszmeisége felé. Nincs is jobb kezdet egy normális baloldali újjáéledéshez, ugye.
A baloldalnak szüksége volna már valaminő ideológiára, hogy nélkülözhetetlenségét igazolni tudja. ’68 illúziói után befogadta a liberalizmus gyakorlatilag valamennyi kritériumát, így haszonélvezője lehetett a jóléti társadalom minden áldásának. Ez volt a Mitterrand-ok, a Helmut Schmidtek, a Kreiskyk nagy korszaka. A 70-es évektől a liberalizmusnak köszönhetően a jobboldal is magára talált; ez teremtette meg a Giscard d’Estaing-ek, a Chiracok, Sarkozyk, a Kohlok és Merkelek nagy korszakát. (A konzervatív jobboldalnak is elkelne már valamiféle ideológia, hogy ne legyen kénytelen mindig csak a liberalizmusra támaszkodva magyarázni a világot, amelyben és amelyből él.)

false

 

Fotó: AFP


Minden bizonnyal ezt ismerték fel néhányan, amikor a Sziriza felkavarta állóvízben a homlokukra csapva most felkiáltanak: a válságból csak a baloldal felé vezet kiút, minthogy az – mármint a válság – nem más, mint a liberális kapitalizmus vége.
Végre, legalább addig már eljutottunk, hogy a baloldal igyekszik békén hagyni, azaz elhagyni a liberalizmust. Ez utóbbinak ugyanis már nagyon a terhére van (az ő nevében is hirdetett) a sok mellébeszélés az egyenlősdiről, meg a jobboldallal összekacsingató individualizmus-ellenesség is. Ha a baloldal tényleg találna valamilyen pótlólagos világmagyarázatot, akkor talán visszakerülhetnének a liberális értékek is azokhoz a pártokhoz, amelyek fenntartások nélkül és nem egyszerűen megélhetési ideológiaként akarják azokat megvalósítani és képviselni.
De tényleg a Sziriza kínálná a megoldást az önmagához visszavágyó baloldal számára? Szó se róla, a Szirizában minden megvan, ami ’68 zajos, színes és javarészt szómágiákban élt párizsi–római–berlini napjait oly mélyen jellemezte. Az akkori baloldaliak is tették volna, de nem tudták, hogyan, akárcsak ma Cipraszék. Ám az akkori utcák fiataljaitól még nem tűnt képtelennek a „legyünk realisták” (Marx), a „követeljük a lehetetlent” (Marcuse) szlogen, mert bár ők is nagyon akarták a papák pénzét (jóléti állam), de nem ingyen, hanem álmaikért cserébe.
A Szirizában viszont semmi sincs abból, ami ’68 következményeit olyannyira maradandóvá tette. Cipraszéknak nincsenek álmaik, ha csak nem tekintjük efféle álomnak a hatalmat, melyhez áthazudták magukat a válságkampányukkal. Cipraszék követelik ugyan a lehetetlent, de ’68-cal szemben azzal ámítják követőiket, hogy realistának lenni nemcsak felesleges luxus, de a kapitalizmus és főként a németek eredendő bűne.
A Sziriza úgy ajánlotta fel Görögországot Moszkvának, hogy közben a szeme sem rebbent. Putyin azonban gyanakvó, és csak visszafogottan él a lehetőséggel, különben a Szirizára építő új európai baloldal iránytűje ismét a Kreml felé lengene ki.
1968 megváltoztatta a jóléti társadalmak nagy generációinak életformáját. A Sziriza azt szeretné, hogy a görögök életformája ne változzon, maradjon minden úgy, ahogy eddig volt.
A görögök és a Balkán ezt már számtalanszor kipróbálták: nem vált be. Jó lenne, ha a baloldal sem a görög modellben keresné a megoldást problémáira. Egyáltalán, mit is keres a baloldal e történetben? Talán csak nem azt, amit Orbán már rég megtalált? Az illiberalizmust?


A szerző a DK elnökségi tagja.

Figyelmébe ajánljuk

A falnak is szeme van

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Radiohead különösebben sok vidámságot csalt volna az arcunkra, épp ezért furcsa a némiképp utódzenekarának tekinthető The Smile névválasztása.

Mélyen tisztelt publikum!

  • - turcsányi -

„Vándorcirkuszos szeretnék lenni, hóban-esőben a cirkusszal menni…” – köszöntötte az új évtizedet 1970-ben Karda Beáta.

Szabó, baka, kém

Hogyan válhatott a II. világháború kulcsfontosságú alakjává egy divattervező? Miért hízelegtek nagy hatalmú német vezetők egy töpörödött francia nőnek?

Elfordított arccal

  • SzSz

Hosszú percekig kitartott, éjfekete vászonnal indulunk, amelyet hirtelen vált fel az idilli kép: családi délután a folyóparton, a madárcsicsergést csak a játék és hancúrozás hangjai szakítják meg. Jonathan Glazer filmjében ugyanis a sötétség és a fényesség a szó szoros értelmében egymás szomszédságában honol.

Fejjel a falnak

A rasszizmus mindig újratermelődik, és már csak emiatt is elemi érdekünk, hogy újra és újra elővegyük a tiszaeszlári történetet, és beszéljünk róla.

A jelmez hatalma

A zalaegerszegi színház minden évadban műsorra tűz egy kötelező olvasmányból készült előadást; az idén a Tartuffe-öt a színház színművésze, Farkas Ignác állította színpadra.

Boldogan éltek, míg

Három, fehér menyasszonyi ruhába öltöztetett próbababa tájol minket a lépcsőfordulóban, körülöttük papírból kivágott virágok és levelek, mintha egy kicsit sután berendezett menyasszonyi szalon kirakatát látnánk.

A nem haszonelvű szeretet

Ennél abszurdabb és szerencsétlenebb szituációt nehezen lehetett volna elképzelni, erre tessék. A Kossuth rádión ugyanis épp Balog Zoltán mondta el a reggeli imát aznap, amikor egész mást kellett volna mondania.

A szomorú bohóc

  • Domsa Zsófia

Hjalmar Bergman a svéd próza és dráma egyik klasszikusa. A történetcsokor első darabjában egy svéd vidéki kisvárosban járunk, a múlt század elején, a szerző legjobban sikerült elbeszéléseinek idején. Bergman a realizmust fantasztikummal, a vígjátékot mély tragédiával vegyítő írásmód mestere. A Nagymama és az Úristen egy matriarcha életét és elmúlását, egy társadalom átrendeződését tárja elénk.

Az utolsók

Már az első magyarázkodásuk is átlátszó és röhejes volt: az tudniillik, hogy Svédország NATO-tagsága miatt „vita van” a kormány és a Fidesz-frakció között. Volt ám ilyen vita Finnország ügyében is! Aztán amikor Törökország, amellyel a baráti magyar kormány együtt mozgott a két ország tagságának a blokkolásában, bejelentette, hogy a finnek részükről jöhetnek, Orbán is meggondolta magát.