Orbán Viktor tavasza

Valami történik Orbán körül. Szokatlan kormányzati lépések, kimaxolt szimbolikus ügyek, a kormány működésének ismételt átalakítása – alig egy évvel a választások után. Hogy pontosan miért, milyen céllal, nem tudjuk. Ám nem kell nagy képzelőerő azt feltételezni, hogy mindennek a miniszterelnöki mozgástér bő­vítése lesz az eredménye. Ha minden a tervek szerint halad, az őszi Fidesz-kongresszuson a megerősödött Orbán intézkedik majd.

Kényszerek

Kézenfekvő a feltételezés, hogy a miniszterelnök lépéskényszerben van, hisz a tapolcai választás és az azt megelőző jelentős népszerűségvesztés megrendítette a Fidesz morálját. Röpke három hónap alatt a kormánypárt támogatóinak egyharmadát veszítette el, utoljára az MSZP produkált ilyen esést 2006 után. Másfelől az is igaz, hogy a ciklus első évében történik mindez, bőven van tehát idő az újbóli erősödésre.

A Fidesz és környezete ezekben a hetekben ellentmondásos jeleket küld a nagyvilágnak. Tapolca után jobboldali publicisztikák sora siratta el a Fidesz lelkét, Bayer Zsolttal az élen. A Fidesz korábbi rendezvényein az első sorban csápoló Kovács „Kokó” mögött név nélkül nyilatkozó fideszes polgármesterek és képviselők adnak hangot aggodalmaiknak a hvg.hu riporterének. Másrészt minden hivatalos kiszivárogtatás arról szól, hogy nem kerítenek túl nagy feneket Tapolcának. És lehet, hogy igazuk van.

Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy bár Tapolca után vagyunk, Orbán döntően nem Tapolca, hanem Simicska miatt teszi azt, amit. Mozgástérre van szüksége, hogy rendezze a sorokat. A miniszterelnök minden bizonnyal arra készül, hogy új – és immáron véglegesnek gondolt – hatalmi képlettel álljon elő a Fideszen belül.

Sokan azt gondolják, hogy Orbán teljes mértékben uralja a Fideszt, és vele a jobboldal egészét. A Simicska-konfliktus azonban megmutatta, hogy ez távolról sincs így. (Még akkor sem, ha bármely más párt elnöke szívesen elfogadna ennyi hatalmat saját pártján belül, és különösen saját politikai oldalán.) Korábban, kívülről nézve a Fidesz monolitikusan zárt világnak látszott, melyben a vezér akarata korlátok nélkül teljesül – ezt a hiedelmet, ha nem is cáfolták, jelentősen árnyalták a jobboldali véleménymondók megszólalásai az elmúlt hetekben, hónapokban. Pillanatokra még az a furcsa és megmagyarázhatatlan le­hetőség is felsejlett, hogy a KDNP is önálló véleményalkotásra képes politikai aktor.

Ha Tapolcának van politikai következménye, akkor az nem annyira a Fideszen kívüli, mint inkább a belső világra vonatkozik: Orbánnak belül kell helyreállítania a rendet. Ráadásul ez a felismerés minden bizonnyal megelőzi Tapolcát, inkább Simicska megvadulásához köthető.

A miniszterelnök-pártelnök – a maga szempontjából helyesen – úgy döntött, hogy véget vet az őt utolsóként korlátozó oligarcha befolyásának. Némileg meglepően ez nehezebben megy, mint akár az Alkotmány átírása, az új választójogi törvény bevezetése, vagy a NER-t erősítő tetszőleges lépés, akár Csányi Sándor és más közeli oligarchák (Demján Sándor, Széles Gábor stb.) pacifikálása. A magyarázat nyilván abban a sokrétű szerepben rejlik, amelyet Simicska Lajos a Fidesz világában betöltött. Nem csupán fundraiser volt, nemcsak a state capture prominense és megjelenítője, hanem a párton és kormányon belül saját hálózattal rendelkező, ráadásul a jobboldali médiát (mínusz közmédia) szinte teljes egészében kontroll alatt tartó befolyásos pártember is. A „mindannyiunk közül a legokosabb” Simicska Lajos tehát nem pusztán finanszírozási problémát jelent – azt megoldották. Nem is csak a hálózat problémáját – azt Vida Ildikó leváltásával hamarosan kezelik. De nem is csak a médiafelület részleges elveszítését – ennek az újjáépítése szintén folyamatban van. Mindezek mellett az is kiderült, hogy Simicskának éthosza van – morális kritikát ilyen tömören és trágáran még senki nem öntött szavakba.

 

A konszolidáció lépései

Bár a miniszterelnök is célzott rá, mindenkit, a lobbistákat és az apparátust is meglepte hű padawanjának, Varga Mihálynak az a márciusi bejelentése, miszerint a jövő évi költségvetést a szokásoktól eltérően nem ősszel, hanem még májusban beterjeszti a kormány, és a nyári szünet előtt le is zavarja.

Kedvező gazdasági környezetben a korai költségvetésnek legalább két előnye van. Egyrészt májusban még okkal lehet óvatosnak lenni a gazdaság várható teljesítményével kapcsolatban – szeptemberre viszont kiderül, hogy a konjunkturális hatások jóvoltából a gazdaság a vártnál jobban teljesít. Így, ha a kormány pénzügyi mozgásteret akar teremteni magának, a legjobb megoldás, ha a tavalyi számokat a csekély inflációra hivatkozva egyszerűen átmásolja. Az első Orbán-kormány utolsó, 2002. évi költségvetésével is valami ilyesmi történt. A tervezhetőség jegyében Varga Mihály (akkor még) államtitkár kétéves költségvetést jegyzett – az eredmény pedig ismert: a fiskális alkoholizmusnak nevezett osztogatás. Ha pénzügyi mozgástér kell, hozd előre a költségvetést. Mire felébrednek, már­is lesz néhány százmilliárdod, amit oda teszel, ahová akarsz.

A korai költségvetés másik haszna, hogy megspórolja a nyűglődést az érdekcsoportokkal. Így aztán az őszt nem ilyen-olyan vitákkal fogjuk tölteni, a méhészek, a szociális munkások, az egyetemek vagy a kistelepülési polgármesterek sirámainak hallgatásával – hanem azzal, amivel Orbán akarja kitölteni. A korai költségvetés átalakítja a szokásos őszi politikai napirendet. Tüntetni is most kéne – ősszel már nem lesz különösebben érdekes.

Továbbá. Idén tavasszal Orbán kettőt lehívott a magyar szélsőjobb politikai pókerének három legerősebb lapja közül. A bevándorlóellenesség és a halálbüntetés ráadásul pártokon felül álló támogatást élvez. Ezeknél erősebb lépés már csak a Romániának küldött hadüzenet volna – de ez ­talán még a finkelsteini értelemben vett magyarságteljesítménybe sem fér bele. Ezek az ügyek inkább szimbolikusak, amennyiben egész egyszerűen nincs realitásuk. Magyarország nem befogadó ország, a bevándorlók száma igen csekély, a halálbüntetés pedig nem állítható vissza az EU-ból való kilépés nélkül. Alkalmasak ­viszont arra, hogy lenullázzák az ellenzéket. Annak demokratikus pártjait arra kényszerítik, hogy népszerűtlen nézeteiknek adjanak hangot, a Jobbikot meg arra, hogy hallgasson.

Orbán miniszterelnökként szerencsére nem „megoldani” akarja ezeket az ügyeket, hanem elvenni a Jobbiktól. Bár a Jobbik folyamatos erősödése egyértel­műen jelzi a Fidesz szélsőjobb-straté­giájának kudarcát, úgy tűnik, Orbán és tanácsadói mégis az eddig kitaposott úton mennek tovább, amikor a szélsőjobb széles körben támogatott témáival borzolják a kedélyeket. Az eredmény kétséges, a cél azonban világos: a Fidesz stabilizálása a közvéleményben, és ezzel Orbán politikai tekintélyének helyreállítása a táboron belül. Ami lehetővé teszi majd, hogy a következő időkben – már ősszel, a kongresszuson is – megfellebbezhetetlenül intézze a jobboldal ügyeit.

Ezt a célt szolgálja és erre a kormányfői szándékra utal a kormány működésének tervezett átalakítása is. Rogán Antalt a miniszterelnöki kabinet élére tervezi kinevezni Orbán – jóllehet normális körül­mények között egy frakcióvezető nem lép vissza kabinetfőnökké, még akkor sem, ha ezáltal nagyobb operatív hatalmat, akár egy egész minikormányt kap. A frak­ció­vezető ugyanis önálló politikai entitás, míg a kabinetfőnök valójában a miniszterelnök emelt szintű táskahordozója (még ha a befolyása akár nagyobb is lehet, mint a frakcióvezetőé). Tudta ezt Lázár János is, amikor 2010-ben végül mégis a frakcióvezetést választotta. És minden bizonnyal tudja ezt Rogán Antal is – de nem tehet mást. Ő lesz ugyanis az omnipotens Lázár János ellenpólusa – nem titkoltan azzal a feladattal, hogy csökkentse a kormányzati feladatköröket szorgosan gyűjtögető miniszter befolyását. A NER-ben eleddig példátlan módon Lázár nyilvánosan azt üzente főnökének, hogy Rogán kinevezése esetén lemond.

De ez még odébb van. Egyelőre annyi látszik, hogy Orbán szabad kezet akar magának őszre. Lerázza magáról a költségvetés-készítés nyűgét, megpróbálja ha nem is erősíteni, de legalább konzerválni a Fidesz domináns pozícióját, és egymás ellen ugrasztja pártja második és harmadik emberét.

Azt nem tudjuk, hogy Orbán mit fog ősszel tenni. De azt igen, hogy lesz hozzá mozgástere. Ami pedig a hatalom koncentrációját illeti: jól emlékszünk Horn Gyulára. 1994-es miniszterelnökké választása után fáradhatatlanul dolgozott amúgy sem csekély hatalmának megerősítésén. Legyőzte a szakszervezeteket, legyőzte saját baloldali, később saját liberális ellenzékét, az SZDSZ-t. A ciklus végére mindenkit legyőzött, lefejezett, lenullázott. Túlélte a Tocsik-botrányt, a privatizációt, a vatikáni szerződést – sőt, nem csak túlélte ezeket, még erősödött is általuk.

Aztán a baloldal egyeduralkodójaként 1998 tavaszán elvesztette a választást.

A szerző politikai elemző. Political Animal című blogját lásd e héttől weboldalunkon!