Publicisztika

Magukat megnevezni nem kívánó rádió- és internetkalandorok megfigyelései szerint - melyeket a NATO-pilóták rádióbeszélgetéseinek lehallgatására alapoznak -a belgrádi kínai nagykövetséget ért rakétatámadás nem volt tévedés, de szándékosnak is túlzás volna nevezni. A külképviseletnek helyt adó épület valóban a bögyében volt a művelt Nyugat kardjának és pajzsának, mindössze arról feledkeztek meg az illetékesek, hogy az ingatlan négy éve gazdát cserélt: már nem a jugoszláv belügy illetékesei laknak ott, hanem a kínaiak. A térkép, amelynek alapján a célpontot kijelölték, még a boszniai háború idején készült, azóta pedig sok minden megváltozott, de a háborúk irányítói a változásokat nem a telefonkönyvből követik nyomon, pedig ezúttal ez lett volna az okosabb. Még szerencse, hogy a végül mindig tárgyalópartnernek bizonyuló kínaiak lettek az áldozatok. Lehetett volna iráni vagy iraki követség is az egykori belügyi annexben, és akkor most nézhetnénk magunkat.

Az izraeli választásokat általában nem az előre kiszámíthatóság szokta jellemezni, és nincs ez másképp ezúttal sem, néhány nappal a mostani esemény előtt bárki, elvben akár az arab jelölt is bejöhet, és persze az sem kizárt, hogy pont ő volna a megoldás. Annyi ugyanis az eltelt három év fényében elmondható, hogy Netanjahu nem volt az. Közszereplése ugyan hozott némi új színeket a közel-keleti folyamatok túlzottan is jól ismert képébe, erőszakos és buta izraeli miniszterelnök korábban nem volt, és azért ennyi korrupciós és egyéb botrányt még ezen a terepen is csak keveseknek sikerült maguk köré gyűjteniük, viszont az is tagadhatatlan, hogy Netanjahu felügyelete alatt a béke és a háború ügye egyaránt, nos, valahogy lekerült a napirendről.

Nem hogy versenyen belül, de még kívül sem, ez azért nóvum. Mondhatnánk, nem vagyunk a fasorban sem, ám ez a már-már hagyományos magyarellenességünkből fakadó hamis tényállítás lenne, hiszen biztosra vehető, hogy filmvilágunk nagyjai közül idén is számosan grasszálnak majd a Croisette nevezetes pálmái alatt. Tehát: pont a fasorban vagyunk.

Ülök vasárnap délelőtt a Schillerről elnevezett wuppertali színház foyer-jában, szódavizes üvegekkel ékes asztal mögött, ötödmagammal egy pódiumon. Örömmel jöttem ide: ebben a térben játszódott le előző este Jób-darabom ősbemutatója. Tudtam, hogy újra láthatom a színészeket, a rendezőt, a dramaturglányt, az előadás megteremtőit. A Jób-monda a szenvedésről szól, pontosabban a szenvedés értelméről. Miként viselhető el, hogy nem tapasztalható összefüggés életünk erkölcsi minősége és sorsunk között, Jóbnak a szenvedésnél is jobban fáj, hogy nem érti, miért szenved.

A dolog tulajdonképpen rendben is volna, a mi hazánkat nem azért szokás szeretni, mert olyan marha okosak benne, hanem mert szépek a gémeskútjai, és az emberek igaz vonzalommal viszonyulnak a szappanoperák felé, lásd az Isaura felszabadítására tett adakozásokat, továbbá azt a képességünket, amellyel elhisszük néhány nyeretlen páréves PR-kukacnak, hogy az ország tényleg Frityi és Frutyi (ezek vmilyen TV-showszemélyzet fejei, nem biztos, hogy pont így hívják őket) hányattatásaira kíváncsi, és a nagysikerű Ûrgammák folytatására.

Tegyük most félre minden erkölcsi aggályunkat a "békepárti", tehát szükségszerűen Milosevic-párti, balodali állásfoglalásokkal szemben, és ne kérdezzük meg azt, hogy a NATO-bombázások leállítását követelő "békepárti" szövegek közreadói szerint vajon a II. világháborúban hiba volt-e a németországi hadiipar és a civil célpontok szövetséges bombázása; és ne kérdezzük meg az állami szuverenitás eme újsütetű bajnokait arról, hogy szerintük akkor Hitlerrel is csak az volt-e a baj, hogy nem németországi zsidókat is kiirtott; és ne firtassuk azt sem, hogy e humanisták szerint vajon bármely szabad és többpárti választásokon megválasztott diktátor a saját szent és területileg sérthetetlen és szuverén szemétdombján úgy pusztíthat-e el tömegeket, ahogy neki tetszik, anélkül, hogy ebben őt bárki megzavarhatná; ne menjünk bele tehát ebbe a gyomorforgató vitába, amelynek hátterén kétmillió albán danse macabre-ja bontakozik ki.

Nem csoda, mégis meglepő, hogy a Belgrádra hulló bombák látványát eléggé vegyes érzelmekkel fogadja a közvélemény. Egy német anya gyalogmenettel protestál a magyar-szerb határon, mert NATO-katona fiát kósza golyók kockázatának teszi ki a berlini kormány. Arról valahogy megfeledkezik szólni az asszony, hogy önkéntes katona fia a kiemelt cirka 3000-4000 dolláros havi NATO-fizetés felvételekor valahogy soha nem szokott protestálni. Miként maga a kedves mama sem.

A boszniai háború előtt és alatt is sok szó esett arról, hogy a három nemzethez, a szerbhez, a bosnyákhoz és a horváthoz tartozó emberek a hétköznapi élet világában milyen hosszú ideig és milyen példás módon, egymás hagyományait tiszteletben tartva éltek együtt, egymás mellett és egymással. Ez Bosznia egyes vidékein igaz volt, más vidékein kevésbé; de 1992 és 1995 között az együttélés még azokon a vidékeken is illuzorikussá vált, ahol a hagyományai valóban évszázadokra nyúltak vissza.

Az elnökválasztás, a népszavazás és az alkotmány

Senki sem tudja megmondani, volt-e, és ha igen, mekkora volt a csalás a múlt heti algériai elnökválasztáson. Volt-e egyáltalán érvényes választás. De értelemszerûen azt sem lehet most megmondani, hogy nagy baj-e, ami történt, vagy esetleg még valami jó is kisülhet netán a történtekbõl. Korszakhatárról mindenesetre túlzás volna beszélni.

Az iszlám vallás szerint Allah mindentudó. Ám a törökországi belpolitika elmúlt évtizedét valószínûleg még neki is nehezére esett nyomon követni. A múlt vasárnap azonban, amikor Törökország lakossága a szavazóurnák elé járult, elérkezett az igazság pillanata. Azon, hogy a jelenlegi miniszterelnök, Bülent Ecevit vezette Demokratikus Balpárt (DSP) csekély százalékkal a legtöbb szavazatot kapó párt lett, nem csodálkozott senki. Annál sokkolóbb volt viszont, hogy a második helyre 17 százalékkal futott be a Nemzeti Akciópárt (MHP), a Szürke Farkasok korábban jelentéktelen politikai szervezete. És még az sem kizárt, hogy övék lesz a legnagyobb parlamenti frakció.

A tökéletes áldozat

A Fradi-Újpest mérkõzés elõtt a szurkolók összecsaptak a rendõrökkel, akik - valami furcsa elõérzet vezethette õket - lóval, pajzzsal és gumibotokkal vonultak ki a rangadóra, ahol - egyébként meglepõen sikeresen - izolálták a két csapat drukkereit. A csürhe erre ellenük fordult, tizennyolc letartóztatás, egy lábtörés a rendõrök részérõl (Direkt nevû lova maga alá temette az egyik intézkedõt), egy másik a játékosok részérõl (Schultz Levenetét letarolták a meccsen), három kiállítás, füstbombák, értelmetlen és nívótlan tahóság tombolt a pálya környékén, de ha kell, szépítjük a tényeket: elszabadultak az indulatok.

A faluban, ahol kiskoromban laktam, csuda érdekes dolgok estek, csuda érdekes emberek mászkáltak az utcán. A szamaras ember volt az egyik kedvencem. Úgy is hívta mindenki, a Szamaras. Kicsi kordéja volt neki, elé fogva a névadója, a nagyfülû, õt Szellõnek hívták, barna volt, dacolva mintegy a buta világgal, mely a szamarak állandósult jelzõjeként a szürke szót használja máig is. Az embert mégsem Szellõsnek hívták, pedig jó lett volna, mert felette büdös személy volt. Valahogy mindig akkor ment a boltba kevertért, amikor engem is oda küldtek. Noha nevezett italféleség (császárkörte, rummal hígítva) élvezete kifinomult ízlésre vallott (a faluban virágzott a pálinkafõzés), mégsem nagyon lehetett megmaradni egy légtérben az idõsnek látszó, penetráns férfival. De én a szamara miatt megbocsátottam neki, és a boltban elõször egy nagy levegõt vettem, végignéztem, ahogy vásárol, kivártam, míg a boltos kinyitja utána az ablakot, s csak ezek után kértem nagyapám szokásos negróját (valamiért nem tudta a torok kéményseprõje nélkül meginni az almapálinkát).