Megint Cannes van, és megint nélkülünk.
Nem hogy versenyen belül, de még kívül sem, ez azért nóvum. Mondhatnánk, nem vagyunk a fasorban sem, ám ez a már-már hagyományos magyarellenességünkből fakadó hamis tényállítás lenne, hiszen biztosra vehető, hogy filmvilágunk nagyjai közül idén is számosan grasszálnak majd a Croisette nevezetes pálmái alatt. Tehát: pont a fasorban vagyunk.
Hogy ez évi távolmaradásunkhoz mennyiben járult hozzá a februári Magyar Filmszemle zsürijének penetráns produkciója, azt csak találgatni lehet, nagyban. Így van ez akkor is, ha az ott lenyelt díjak helyett dúsan dekorált darabjaink hullottak volna ki az idei szortírozás alkalmával. Íme, magunk szolgáltatunk ellenérvet, mondjátok azt, bukott döntnökök, hogy: "És mit fogtok mondani, csákeszek, jövőre, mikor majd a szemlén minden díjat kétszer is kiadnak, akkor miért nem lesz még egy árva kockánk sem a Pálmák közelében?". De ez -addig mindenesetre -legyen a mi bajunk, meg a nagy fesztivál válogatóié.
"Mér´, a csehszlovákok, a jugoszlávok, az endékások, meg a többi (volt) szocialista országok, ők hol vannak? Tán a magyar film gondos, féltő külföldi menedzselői tehetnek arról, hogy Kusturica tavaly a feltöltődéssel volt elfoglalva?" - hangzik a másik, kimondatlanul a Cannes-i szervezők csökött agyára és szűk látókörére utaló, ellenérvnek álcázott baromság. Ami ugyanúgy nem helyezi más megvilágításba a szikár tényt, mint az előbb említett. Persze, ha egészen őszinték akarunk lenni, nincsen egyetlen elfogadható érv sem. És mentség sincs.
Csak jó magyar filmek vannak, a fentiek szempontjából: mi a fenének.
Meg rosszak, hogy legyen mivel takarózni.
Az idei fesztivál egyébként Nyikita Mihalkov Szibériai borbély című, versenyen és Versinyin kívül vetített filmje nyitotta meg, melyben az ősz mester minden oroszok cárjaként lép a művelt világ és az úri közönség elé. Hogy az mit fog kapni a pofájára, ha egyszer eljut mihozzánk.
De milyen alapon?
