Ülök vasárnap délelőtt a Schillerről elnevezett wuppertali színház foyer-jában, szódavizes üvegekkel ékes asztal mögött, ötödmagammal egy pódiumon. Örömmel jöttem ide: ebben a térben játszódott le előző este Jób-darabom ősbemutatója. Tudtam, hogy újra láthatom a színészeket, a rendezőt, a dramaturglányt, az előadás megteremtőit. A Jób-monda a szenvedésről szól, pontosabban a szenvedés értelméről. Miként viselhető el, hogy nem tapasztalható összefüggés életünk erkölcsi minősége és sorsunk között, Jóbnak a szenvedésnél is jobban fáj, hogy nem érti, miért szenved.
Örömmel jöttem ide, de a pódium láttán már a vita előtt elfojtotta örömömet a szorongás. Az oktalan szenvedésről lesz szó megint, ráadásul olyanról, mely nem öltött semmilyen formát, a legkevésbé esztétikait. Százezreket kergetnek ki házaikból, falvakat perzselnek fel, civil férfiakat mészárolnak le, megerőszakolnak nőket, a jóbi sors elképesztően megsokszorozódva nevetségessé tenne minden olyan törekvést, amely ezt a szenvedéstömeget metafizikai értelemmel próbálná megnemesíteni. A menekülteket láthatjuk is a képernyőn, de a legszörnyűbb rémségekről csak szavaik tudósítanak, képekkel ezek nem dokumentálhatók. Ezzel szemben homlokunk mögött szaporodnak a bombázás képei, leomlott hidak, beomlott házak, hullák a romok között. Ezen az oldalon is: a sors hátborzongató személytelensége. Megpróbálok összefüggést teremteni a kétfajta szenvedés között. A bombázást a NATO azzal indokolta, hogy segítségével meggátolja a humanitárius katasztrófát, vagyis a kosovói albánok kálváriáját. Ilyen összefüggés azonban nem mutatható ki. A bombázások felgyorsították a katasztrófát, mert megsokszorozták a gyilkosok tettvágyát és dühét. Ilyen -a szándékolttal szögesen ellentétes - összefüggés csakugyan kimutatható. Mivel a bombázás megkezdése előtt bejelentették, hogy szárazföldi csapatokat semmiképpen sem küldenek a térségbe, saját közvéleményükön kívül a gyilkosokat is megnyugtatták, hogy jó ideig zavartalanul dolgozhatnak. Helyettük mások halnak bele a bombázásba, éppolyan indokolatlanul, mint az ő áldozataik.
Növekvő szorongásom legfőbb oka, hogy az eseménysor, melynek megvitatására összegyűltünk, túlmutat önmagán, mégpedig a lehető legbaljósabb irányba. Ha valamely kitűzött cél nyilvánvalóan ellentétben áll az eszközökkel, melyeket megvalósítására alkalmaznak, akkor a döntéshozók vagy cinikusak, vagy pedig felszínesek és felelőtlenek. Legnagyobb rémületemre a második lehetőséget tartom valószínűbbnek. 1989-90 óta, vagyis amióta Milosevic megfosztotta autonómiájától Kosovót, és tankokkal verte szét Belgrád utcáin az ellene tüntetőket, vagyis amióta nyilvánvalóvá vált, hogy a jugoszláviai etatista centralizmus arcrezzenés és strukturális változtatás nélkül átcserélte kommunista ideológiai alibijét nacionalista ideológiai alibire, a Nyugat vezetői a konfliktusok felszámolása helyett pusztán ezek látszólagos elsimítására törekszenek. Beérik pillanatnyi megoldásokkal, mert igazából csak az izgatja őket, hogy ne induljon meg újabb menekültáradat országuk felé. Pedig nem szüntethetők meg az etnikai konfliktusok és az ezekből fakadó tömeges tragédiák. Hihetetlen felszínesség kell ahhoz, hogy ilyen-olyan belpolitikai szempontok sugallatára folyamatosan erősítsék azt a struktúrát, mely folyton-folyvást új katasztrófákkal kecsegtet. De az utolsó húzás, a célok és eszközök égbekiáltó meg nem felelése, mely a wuppertali pódiumra juttatott, a felszínesség és a felelőtlenség világrekordjának tekinthető. Hatalmas apparátusok, médiagigászok visszhangozzák ellentmondást nem tűrő hangon a sületlenséget a bombázás egyedül üdvözítő voltáról, miközben a szenvedés Kosovóban és egész Szerbia területén rohamtempóban fokozódik. Holott nyilvánvaló, hogy csak a szárazföldi és légi erők jól előkészített, együttes bevetésével lehetett volna még a kezdet kezdetén megmenteni a kosovói albánokat a tisztogatóknak becézett gyilkosoktól, és megkímélni Szerbia népeit a bombázás iszonyatától.
A világ technicista hígagyúsággal gondolkodó, felszínes emberek kezében van. Úgy érezhetjük magunkat, mint egy repülőgépen, melynek pilótája időnként dalolászva kitámolyog az utasok közé. Szívesen csatlakoznék tehát azokhoz, akik szembefordulnak a NATO stratégiájával. Csakhogy visszariaszt érvelésük formáljogi rabulisztikája és érzelgőssége. Mit kezdjek például Konrád Györgynek azzal a boszniai háború óta minduntalan hangoztatott nézetével, hogy közjogi szerződéseket nem illik és nem is szabad egyoldalúan felbontani? Ha egy elnyomott, jogfosztott nép közös megegyezés híján nem változtathat önnön elhatározásából közjogi helyzetén, akkor a legigazságosabb szabadságharc és felkelés is illegitim; az 1848-as és az 1956-os magyar forradalmak vezetői ez esetben bűnözőknek tekinthetők. Vagy mit szóljak ahhoz a szép érzületre valló kijelentéshez, miszerint az egészséges erkölcsű ember mindig a gyengébbekkel rokonszenvez - vagyis az adott esetben a NATO szuper-világhatalmával szemben Szerbiával? Vajon az érzékeny erkölcsűeknek 1944-ben és 1945 elején a magára maradt Hitlerrel kellett volna rokonszenvezniük? Vagy hogyan helyeseljem, ráadásul fennkölt morális pátosszal, hogy bármi történjék is a kosovói albánokkal, védelmükre nem kell vállalkoznunk, mert ők nem a NATO tagjai? Vagy miként bólintsak rá arra a mély értelmű megállapításra, mely szerint bombázni csúnya dolog? Radnóti Miklóstól is mindig rossz néven vettem, hogy mielőtt a tömegsírba lőtték volna, még megrótta a Hitler-ellenes koalíció légierejét, amiért bombázza a náci Németországgal szövetséges Magyarországot. A náci uralmat meg kellett semmisíteni. Ki örül annak, hogy e világtörténelmi parancsnak ártatlan életek is áldozatul estek? Ezek a történelem kíméletlen könyvvitelének "fogyóeszköz" rovatába kerülnek, ami iszonyatos érzés (már Jób is fellázadt ellene), de e nélkül nem lehetett volna térdre kényszeríteni a még sokkal több áldozatot követelő iszonyatot. Milosevic nem Hitler, de az ő birodalmának bombázását is igazolná, ha ezzel a NATO csökkentené Jugoszlávia népeinek szenvedését. Csakhogy nem csökkenti, hanem szaporítja.
A színház előcsarnokában már folyik a vita. A pódiumon ülők - hamburgi és frankfurti szakértők, a wuppertali színház igazgatója és dramaturgja, továbbá szerény személyem - elmondták expozéjukat, de csak felében-harmadában, mert a közönség közbeavatkozott. Egy 15-20 fős Milosevic-párti csoport kizárólag Clintonról és a bombázásokról akart beszélni, és kiabált, fütyült, fújolt, ahányszor a kosovói albánok megpróbáltatásairól esett szó. "Ha horvátok erőszakolnak meg szerb nőket, az ellen senkinek sincs szava!" -kiabált valaki. Az első sorból egy ősz hajú, széles vállú szerb emigráns nekem szegezte a kérdést, hogy mit szólok a magyar-szerb határon felsorakozott német tankokhoz. Amikor azt feleltem, hogy nincsenek ott ilyen tankok, felháborodott hangokat lökött ki magából. Közben egy szegényesen öltözött kis öreg folyamatos szónoklatot tartott, melyben a "hazudtok" szó többször fordult elő, mint az összes többi együtt. Felesége magasabb hangfekvésben, tökéletes kánon-technikával megismételte a véget nem érő dühkitörést.
Negyedóra alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a teremben ma nem bontakozik ki vita. Gyűlölet-gyakorlat folyik itt, hasonló azokhoz, amelyet 1950-ben éltem át, az egyetemi Szabad Nép-félórákon. Pedig nem akadt egyetlen olyan szónok sem a pódiumon, aki ne kritizálta volna a NATO-t. A közönség többsége azonban - és nem csak az említett szerb lobby - kizárólag a bombázásokról akart beszélni. Valószínűleg feltámadtak a vietnami háború elleni tiltakozásnak és a német egyetemek 1968-as forrongásának a hagyományai. "Lebombázzák a belgrádi televíziót - mondta egy zömök férfi - azzal az indoklással, hogy Szerbiában manipulálják a közvéleményt. Csakugyan manipulálják. Akárcsak nálunk. Itt a Bild Zeitung. A CNN. Akkor ezeknek a székházát is le kell bombázni. A mi közvéleményünk éppúgy el van némítva, mint a szerb." Azt felelem, hogy igaza van: összességében a német média is elfogult, de itt azért tapasztalhatók ellenvélemények. Például Szerbiában sehol sem tarthatott volna ilyen beszédet az ottani média ellen.
Amikor az ankétra készülődtem, elhatároztam, hogy megosztom tanácstalanságomat a közönséggel. Egyrészt a bombázás enyhén szólva kontraproduktív volt, és önmagában ezután sem vezet célra. Másrészt ha politikai tárgyalást kezdeményez a NATO, ezzel ismét és minden eddiginél erőteljesebben stabilizálja Milosevicet és vele együtt a balkáni gyötrelmeket. Tovább bombázni nem szabad, Milosevicet legitimálni szintén nem szabad, és a jelenlegi szituációba sem szabad beletörődni. Akkor hát? Nem kötelességem - gondoltam magamban -, hogy válasszak katasztrofális alternatívák között, amelyeket nem én idéztem elő. De a habzó tömeg láttán más végszót választottam. Elmondtam, milyen jólesett nekem, egy diktatúra neveltjének, hogy ennyi kritikai erő és elszántság adott hírt magáról ezen a délelőttön. Másrészt viszont engem, a diktatúra neveltjét, őszintén megdöbbentett, hogy egy demokráciában ennyi megértést kell tapasztalnom a diktatúra iránt.
Kitört a füttyvihar. Egy magas, fiatal német férfi felugrott, és hihetetlen dühvel az albán terroristákról kiabált valamit. "Én nem az albán terroristákról beszélek - üvöltöttem vissza -, én önről beszélek!" És közben éreztem, hogy ez a vasárnap délelőtti eszmecsere éppolyan reménytelen, mint az, amiről szól. Csak azzal vigasztalhatom magam, hogy nincs olyan reménytelen helyzet, amely egyszer véget ne érne.
De mi lesz addig? A háborús konfliktus eszkalálódik. És nem csak a Balkánon. Elérte Németországot is, ezen a délelőttön wuppertali lelkekben tombolt. A színház foyer-jában jó néhányan a legszívesebben kést ragadtak volna, hogy az ősi szerb hadviselés módszereivel folytassák a vitát. A NATO-párti ellentábor alig mukkant meg. De lelkükben -esküdni mernék rá - már elkezdték feltölteni üzemanyaggal bombázóikat.
Az ankétnek már vége. Egy kerthelyiségbe ülök a színészekkel. De még nem térhetek vissza Jób írásba foglalt, humanizált keserveihez, mert a szomszéd asztaltól hozzám ballag egy fiatalember, és megkér, hogy ne felejtsem el: Dél-Amerikában az összes piszkos jobboldali diktatúra élvezte az Egyesült Államok támogatását. Megnyugtatom: egy percre sem felejtem ezt el. Rendes baloldali nevelésben részesültem. Nem hiszek a bombázások emberjogi indokolásának őszinteségében. Aki ugyanis szelektíven folyamodik az emberi jogok szempontjaihoz, az elveszti hitelét. De az emberjogi hivatkozás Milosevic esetében még akkor is indokolt, ha őszintétlen.
A fiatalember bólint egyet, majd visszaül a barátaihoz. Tudom, hogy nem győztem meg, de hálás vagyok neki, amiért az övétől eltérő felfogásom ellenére emberszámba vett. Talán mégsem teljesen hasztalanul töltöttem el két órát a pódiumon.
