Kovács Kristóf: A regionális torzsalkodások hatása az egyetemes közerkölcsökre, amennyiben csakugyan

publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magukat megnevezni nem kívánó rádió- és internetkalandorok megfigyelései szerint - melyeket a NATO-pilóták rádióbeszélgetéseinek lehallgatására alapoznak -a belgrádi kínai nagykövetséget ért rakétatámadás nem volt tévedés, de szándékosnak is túlzás volna nevezni. A külképviseletnek helyt adó épület valóban a bögyében volt a művelt Nyugat kardjának és pajzsának, mindössze arról feledkeztek meg az illetékesek, hogy az ingatlan négy éve gazdát cserélt: már nem a jugoszláv belügy illetékesei laknak ott, hanem a kínaiak. A térkép, amelynek alapján a célpontot kijelölték, még a boszniai háború idején készült, azóta pedig sok minden megváltozott, de a háborúk irányítói a változásokat nem a telefonkönyvből követik nyomon, pedig ezúttal ez lett volna az okosabb. Még szerencse, hogy a végül mindig tárgyalópartnernek bizonyuló kínaiak lettek az áldozatok. Lehetett volna iráni vagy iraki követség is az egykori belügyi annexben, és akkor most nézhetnénk magunkat.

Magukat megnevezni nem kívánó rádió- és internetkalandorok megfigyelései szerint - melyeket a NATO-pilóták rádióbeszélgetéseinek lehallgatására alapoznak -a belgrádi kínai nagykövetséget ért rakétatámadás nem volt tévedés, de szándékosnak is túlzás volna nevezni. A külképviseletnek helyt adó épület valóban a bögyében volt a művelt Nyugat kardjának és pajzsának, mindössze arról feledkeztek meg az illetékesek, hogy az ingatlan négy éve gazdát cserélt: már nem a jugoszláv belügy illetékesei laknak ott, hanem a kínaiak. A térkép, amelynek alapján a célpontot kijelölték, még a boszniai háború idején készült, azóta pedig sok minden megváltozott, de a háborúk irányítói a változásokat nem a telefonkönyvből követik nyomon, pedig ezúttal ez lett volna az okosabb. Még szerencse, hogy a végül mindig tárgyalópartnernek bizonyuló kínaiak lettek az áldozatok. Lehetett volna iráni vagy iraki követség is az egykori belügyi annexben, és akkor most nézhetnénk magunkat.

Így viszont, hál´ isten, még mindig másokat nézhetünk este a híradóban, ahogy ott fekszenek kiterítve.

Az egyik iskola szerint a történelem megismétli önmagát, a másik szerint esze ágában sincs, azt az iskolát pedig, amelynek az volt az álláspontja, hogy a történelem, miután teljesítette küldetését, véget ért, azóta visszaminősítették óvodának, kiscsávók biflázzák benne egyes filozófiai közhelyek ortográfiáját, valamint az alapvető kézifegyverek szakszerű kezelését. A legközelebb talán mégiscsak az az iskola járt a történelem jelenlegi fejlődési szakaszának megtippeléséhez, amelyik úgy vélte, történelem nincs is, csak a body counthoz mellékelt lábjegyzet az egész, amelyben egyedül a hat. eng. fegyverszakértők ismerik ki - rovancsolások, vagyis nagyobb történelmi sorsforulók során: ismerik be - magukat.

Hősök

Tekintet nélkül azonban a történelmi iskolák mibenlétére, illetve miben nem létére, tagadhatatlanul nehéz volna minden hasonlóságot megtagadni az 1991-es Öböl-háború és a mostani, Jugoszlávia elleni NATO-hadjárat között, amennyiben - legalábbis a nemzetközinek tekinthető közmegegyezés szerint -mindkét esetben egyetlen (igaz, mérhetetlen teljhatalommal rendelkező) ember áll szemben az egész nyugati hadi- és politikai gépezettel; amennyiben mindkét esetben az történt, hogy egy kis entitást megtámadott egy nagyobb entitás, mire jött egy még nagyobb, és a maga kissé hepciáskodó módján megálljt kiáltott a további fejleményeknek; végül, és talán elsősorban, mindkét esetben azt igyekszik bemutatni a harcoló felek fejlettebbike, hogy bizonyos technológiai szinttől felfelé a háború már egyáltalán nem body count kérdése, a halottak szereplése csak hab a tortán, a közvélemény felháborodásának (minden háborúk erkölcsi hátországának) ébrentartása végett, továbbá abból a célból, hogy a normál hétköznapokon vállalhatatlan vélemények hangoztatói is - legyenek akár a megtámadott rezsim iránti szolidaritás örvén önmaguk felett krokodilkönnyeket hullató szélsőjobbosok, akár a velük egy platformra kerülő és még erre sem feleszmélő békeharcosok - megszólalhassanak.

Halottak

Mert halott természetesen jócskán akad, és természetesen a halottak túlnyomó többsége ezúttal is civil, ami nemcsak annak tudható be, hogy a halál egyike a legsikeresebb civilizátoroknak, érkeztére leszerelnek a katonák, és visszaadják mandátumukat az államhivatalnokok, hanem annak is, hogy a XX. század háborúi már nem a külön erre a célra rendszeresített csatatéren folynak, hanem mindenütt, ahová a fegyverek hatósugara elér, legyen az menekülteket szállító autóbusz vagy a konfliktusban viszonylag ártatlannak tekinthető, de azért egy kis odapörkölésre mindenképp érdemes entitás nagykövetsége az illető. De a halottak - még ha erről a hátramaradott hozzátartozók másképp vélekednek is - végül is lényegtelenek: a háború lényege az, hogy egy politikai-ideológiai-gazdasági-kulturális konglomeráció rákényszeríti politikai-ideológiai-gazdasági-kulturális akaratát egy másik tömbre.

Az Öböl-háború és a mostani közötti leginkább szembeötlő hasonlatosság ugyanis ez az utóbbi: mindkettő kísérlet arra, hogy az (akkor) Amerika, illetve (most) a NATO által vezényelt és képviselt Nyugat rákényszerítse a maga kulturális és életmód-, illetve életfelfogás-beli paradigmáit - az emberi élet mindenekfelett való tiszteletét, a konszenzus útján kiérlelt döntések alapján végrehajtott cselekmények iránti előszeretetet, és az államnak mint szuverén és autonóm, mindazonáltal adófizető egyének laza szövetségeként való felfogását - a mitikus közösségnek alárendelt, szükség esetén önkéntes ágyúgolyóként definiálható emberben gondolkodó Keletre, amely ezúttal a jó csengésű Balkán névre hallgat. Racionális próza igyekszik jobb belátásra téríteni egy partizánfilmekből és vérromantikából kikevert operettet, az eddigi jelek szerint többé-kevésbé sikertelenül. A háború nyomon követhető része ugyan a NATO normális körülmények között feltehető stratégiája mentén zavartalanul halad előre: a kérdés csak az, hogy mi, illetve milyen ütő- és ellenálló képességű valami marad a teljes jugoszláv ipari és információs infrastruktúra tervszerű megelőző vaporizálása után, továbbá mit tesz a NATO abban az esetben, ha az a bizonyos valami, ami a bombázások után visszamarad, indokolttá teszi vagy tenné szárazföldi csapatok bevetését a NATO részéről.

Az eddigi NATO-stratégia ugyanis arról szólt, illetve lapzártánk idején szól még mindig, hogy a háború alapvetően eltérő technológiai fejlettségi fokok küzdelme, amelyben nem a hagyományosnak tekintett erkölcsi és hadi erények, mint pl. a bátorság, önfeláldozás, hazaszeretet és társaik játszanak számottevő szerepet, hanem az, hogy kinek jobbak, illetve vannak egyáltalán műholdjai, lézerei, és kinek zökkenőmentesebb a logisztikája, a hadtáptól kezdve egészen a pilóták megfelelő térképekkel való ellátásáig. Mindebben eddig, korántsem meglepően, a NATO bizonyult jobbnak, főleg ha a kínai követséget ért, mint kiderült tehát, adminisztrációs balfácánság okán bekövetkezett találatról nagylelkűen megfeledkezünk; és a NATO sikerei a nyugati paradigma diadalát is harsonázzák egyben, és vele a tanulságot, hogy mindaz, amit erkölcs és identitás, egyén és közösség viszonya tekintetében a latin auktorok fénykora óta szakadatlanul belénk vertek, gyakorlatilag érvényét vesztette, mert minden olyan erkölcsi parancs, ami a biztos halálnál egyebet nem képes nyújtani, végül is életidegen, egyed- és fajfenntartási szempontokból a legenyhébben szólva is irreleváns, vagyis az általános iskolai olvasókönyvek meghitt, ám szűköske körén túl alkalmazhatatlan, bármilyen cinikusan hangozzék is ez. A világot, meglehet, hősi eposzként képzeljük el, leírni azonban kizárólag használati utasítások szintjén lehetséges, legalábbis erről árulkodnak a hidegháború -az eddig utolsó, racionális alapokra visszavezethető globális konfliktushelyzet és -forrás -vége óta lezajlott háborúk.

Hősi halottak

Dobhatjuk tehát a sutba megszokott, kívülről fújt erkölcstankönyveinket, és reménykedhetünk abban, hogy nem hamarosan egy új változatból tanulhatunk és taníthatjuk unokáinkat, ha lesznek még ilyenek egyáltalán -hacsak nem következik be az, amitől egyre többen tartanak a NATO döntéshozói közül is: nevezetesen az, hogy a NATO megbukik Jugoszláviában. Nem úgy, ahogy -legalábbis egyes pesszimista interpretációk szerint -a Nyugat bukott meg Irakban, ahonnan végül is, mondhatni, dolgavégezetlenül távozott, életben hagyva Szaddám Huszeint és rendszerét, moccanásnyit sem lendítve előre a kurdok sorsán, legfeljebb annyit érve el, hogy Kuvait visszakerült a kuvaitiakhoz, ami a kuvaitiakon kívül aligha érdekel bárki emberfiát, hanem úgy, hogy Milosevic marad, a kosovói albánokat egyenként kivégzik, később esetleg hasonló eljárásban részesítik a macedónokat és a crnagorácokat, a vajdasági magyarokról, erről a kicsiny, ám sok tekintetben NATO-kompatíbilis népcsoportról nem is beszélve. Minderre a NATO-nak, ha a bombázásokkal nem sikerül rákényszerítenie a maga akaratát Milosevicre és rendszerére, nemigen lesz mit lépnie, egy idő után végül is nem marad már lebombázható objektum, a szárazföldi hadjárathoz pedig, a bombázások esetleges kudarca után, aligha marad legitimitása és bevethető katonája a szervezetnek. Illetve katonája még csak akadna, de olyan kormánya, amely politikailag túléli a katonák bevetését és elkerülhetetlen halálát, már végképp nem.

Esetleges túlélők

A bombázások sikeréhez persze minden feltétel adott, méghozzá bőségesen, és a helyzet, mint azt naponta megtudhatjuk a NATO szóvivőitől, napról napra kedvezőbb, jugoszláv területen hovatovább képtelenség működő gyárat, telefonközpontot, tévéátjátszót, gőzmosodát, szemfelszedőt vagy akár egy csorbamentes körömreszelőt találni; egyedül Jugoszlávia maradt meg, Milosevicestül, apparátusostul, és az összes leírások szerint önként és dalolva mozgósítható lakosságostul, mely utóbbit természetesen sértés, de korántsem túlzás jobbára csempészés és utcai, szabadidős jellegű erőszak által szocializált egyedek laza közösségének titulálni, arra viszont még mindig bőségesen elegendőnek bizonyulhatnak, hogy a NATO-t szerepe, konkrétan katonai szerepe újragondolására késztesse, még konkrétabban arra, hogy egy katonai szervezet nem elégedhet meg pusztán azzal a fenyegetéssel, amit tagadhatatlanul impozáns hadigépezete jelent az ellenség infrastruktúrája számára, hanem háború esetén hadseregként kell viselkednie, amire szervezetileg kétségkívül felkészült, politikailag azonban (különösen azóta, hogy korábbi eufóriák és geopolitikai feltételezések alapján magába integrált egyes helyi entitásokat, amelyekben jelentős politikai erők vélik elképzelhetőnek, hogy saját jugoszláv üzleti partnereik érdekében érdemes felrúgni az országukban a NATO-csatlakozás érdekében hozott politikai konszenzust - bár lehet, hogy ennek tényleg annyira marginális jelentősége van csak, mint amennyit megérdemel) nem.

És akkor lehet teljesen új alapokról felkészülni a következő globális konfrontációra. De az már egy másik történet, és a végkifejlete aligha érint bennünket személyesen.

publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk