Az izraeli választásokat általában nem az előre kiszámíthatóság szokta jellemezni, és nincs ez másképp ezúttal sem, néhány nappal a mostani esemény előtt bárki, elvben akár az arab jelölt is bejöhet, és persze az sem kizárt, hogy pont ő volna a megoldás. Annyi ugyanis az eltelt három év fényében elmondható, hogy Netanjahu nem volt az. Közszereplése ugyan hozott némi új színeket a közel-keleti folyamatok túlzottan is jól ismert képébe, erőszakos és buta izraeli miniszterelnök korábban nem volt, és azért ennyi korrupciós és egyéb botrányt még ezen a terepen is csak keveseknek sikerült maguk köré gyűjteniük, viszont az is tagadhatatlan, hogy Netanjahu felügyelete alatt a béke és a háború ügye egyaránt, nos, valahogy lekerült a napirendről.
Hogy a békefolyamat megfeneklése miért kár, és ha kár, mennyire az, nehéz eldönteni. Tény, hogy Izrael történelmében jobbára a háborúk szoktak a legbiztonságosabb időszaknak számítani, ilyenkor nem robbannak buszok, szemeteskosarak és egyéb jellegzetesen civil objektumok, ilyenkor a háború a frontokon zajlik, ott meg egyelőre az izraeli hadsereg a terep korlátlan ura -de tény az is, hogy hosszú távú gazdasági és kulturális stratégiákat képtelenség a folyamatos háborús helyzethez igazítani, és egy ország mégsem élhet az idők végeztéig két hadiállapot között. Valamiféle béke tehát elkerülhetetlen, és ha eddig az volt az akadálya, hogy nem volt kivel békét kötni, akkor ez az akadály elhárult a palesztin államiság kialakulásával. Lehet, hogy beduin rablófőnök szava nem szentírás, lehet, hogy Arafaté pláne nem az, de az állami keretek az ő kezét is kötik, méghozzá alaposan, a nála radikálisabb kollégákat pedig úgy elnyelik majd az államiság beindulása után várható privatizációs és egyéb eredeti tőkefelhalmozásos ügyek, hogy csak na, ennyit -és ezzel annyit, hogy ha egyáltalán, akkor most kellene békét kötni - a legbutább izraeli kormányfőnök is tanulhatott volna a kelet-európai rendszerváltások vadregényes történelméből.
Mindezt persze könnyű innen mondani, míg onnan nézve lehetséges, hogy mégiscsak a folyamatos háború az egyetlen megoldás, viszont Netanjahu ezért sem tett sokat. Igaz, ez nem is elsősorban az ő dolga, a hadsereg állam az államban, a politikai elit szétzüllesztése nem feltétlenül érinti a sorait -de ha hosszabb távon bevezetődik, hogy kétféle miniszter van, amelyik lemond, mert nem halandó üzletelni Netanjahuval, és amelyiket lecsukják, mert üzletelt Netanjahuval, akkor előbb-utóbb a hadseregre is sor kerül a leszalámizódásban, és akkor Izraelnek, a palesztín államisággal járó, elkerülhetetlenül békésebb intenciók ide vagy oda, annyi. Mert még hosszú évekig tény marad, hogy az országot körülvevő állam jellegű képződményféleségeknek egyetlen koherensnek tekinthető politikai állásfoglalása a következő: Izraelt meg kell szüntetni.
Az ilyen terepre a jelenlegi viszonyok között, meglehet, mégiscsak egy erőszakos és buta emberre lenne szükség, és ebben a mindenkivel ujjat húzni képes Netanjahu verhetetlennek tűnik. Ráadásul eddig mindent túlélt -de meghalni mindenki csak egyszer szokott.
