Publicisztika

Az utóbbi hetekben a magyar közvéleményt a parlament elé kerülő új büntető-eljárási törvénnyel is riogatják. Nem elég, hogy a bűnöző bandák leszámolásainak most már a "civilek" is áldozatul esnek, jön az óvadék meg a vádalku. És jönnek a tanúkat keresztkérdéseikkel sarokba szorító gátlástalan ügyvédek, a tárgyalóteremből a felmentő ítélet után vigyorral távozó gengszterek. A tucatfilmekből ismert amerikai "igazságszolgáltatásból" ez idáig csak a saját zsebre dolgozó rendőrökről szerezhettünk kézzelfogható élményeket, de úgy tűnik, ez nem elég, a vadnyugati bűnözés nem tűri a diszharmóniát, saját képére gyúrja a jogot is.

A helyzet az, hogy Laczkó Mihály, az MLSZ elnöke egy "hároméves középtávú terv feladatainak következetes végrehajtásán" fáradozik, és lássuk be, hogy középtávú tervvégrehajtás közben senki nem szereti, ha cseszegetik. Egyébként fordítva se jó.

Helyesen tette-e a rendőrség, hogy feloszlatta a Metész hétfői budapesti tüntetését - amelyen földműves elvétve, ha akadt -, és nem engedte meg azt, hogy néhány tucat szélsőjobboldali, első reflexből zsidózó bajkeverő hülyeségeket kiabálhasson a főváros forgalmas részein, továbbá, hogy előállította Zacseket, a hangyászt, Pongráczot meg további két tucat személyt?

Elég-e a személyi jövedelemadó egy százaléka a civil szervezetek fennmaradásához és működéséhez?

Zoran Todorovicba, akit számos tisztelője és elvbarátja Kundak, azaz Puskatus becenéven ismert, a múlt hét péntekjén, a reggeli órákban eresztettek két géppisztolysorozatot Új-Belgrádban, a szerb főváros ama negyedében, amely egyre inkább a Blade Runner díszleteihez hasonlít. A merénylő - a kevés szemtanú állítása szerint - kimért, ruganyos léptekkel távozott a helyszínről; a közelben autó várta, amely aztán néhány pillanat múlva felszívódott a Száva felől felszálló könnyű reggeli párában. Puskatus, a köztiszteletben álló üzleti és politikai személyiség pártmunkás volt, olajkereskedő és családi barát. Pályája ívét túlzás nélkül nevezhetjük szédítőnek. A nyolcvanas években a belgrádi egyetem politikatudományi szakán tűnik ki éles elméjével és a feljelentés művészetében való ösztönös tehetségével: egy tanársegédről például azt bizonyította be, hogy az illető a Vörös Brigádok ügynöke, nem másé. Az egyetemi évek alatt mély, a sírig tartó barátság szövődik közte és szociológiaprofesszora, egy bizonyos Mira Markovic között: a tudós asszonyt később mint Slobodan Milosevic szerb elnök hitvesét kapja szárnyára a világhír. Puskatus verset ír a saját nevén (igen, igen, a gyilkos golyók egy ígéretes költői pályakép végére is kitették az utolsó pontot), és kongresszusi üdvözlő táviratokat nagy számban a másokén, amikor Slobodan Milosevicet a szerbiai kommunista párt elnökének választják 1987-ben. Aztán végigharcolja a Vezérrel a nyolcvanas évek végét és a kilencvenes évek elejét: tömeggyűléseket szervez és káderpolitikát folytat, vállalatvezetőkből csinál bűnözőket és fordítva; dolgozik a Népfrontban, a belgrádi pártbizottságban, mikor hova veti sorsa. A Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági blokád alatt a kezében futnak össze az illegális olajexport szálai. Ekkor Todorovic már gazdag ember: midőn a szerb gazdaság szorosan egybefonódik az alvilággal, cége gyárakat és birtokokat vásárol bagóért, elegáns belgrádi ingatlanokkal kereskedik, nagykövetségi épületekkel is, mit sem törődve a nyugati diplomaták tiltakozásával. Lehet, hogy veszek magamnak egy pártot, mélázik el ekkortájt egy interjúban, most olcsók. Avval is szívesen kérkedik, hogy ő Szerbia harmadik leghatalmasabb embere: Übü király és hitvese után persze. Saját pártot végül nem vásárol: 1995-ben a Jugoszláv Egyesült Baloldal titkára lesz, ezé a sajátos elit-maffiáé, amelyben - nem kis részben neki is köszönhetően - páratlan politikai és gazdasági hatalom koncentrálódik; és amelynek elnök asszonya, Mira Markovic hivatalos külföldi útjáról oly szívfacsaró üzenetet küld majd a temetésére. Soha nem voltam távolabb tőled, de soha nem voltam közelebb sem hozzád, írja a mester Puskatusnak, a halott tanítványnak: s hogy e szavaknak mi a mélyebb értelmük, lehet, egyszer megtudjuk. A Milosevic család alig fél év leforgása alatt harmadik közeli üzlet- és munkatársát veszti el vele; az előző kettővel is gengszterek végeztek. De ki lesz a következő? És ki lesz az utolsó?

Magyarországon nincs és nem is volt alkotmányon kívüli helyzet. Vészforgatókönyvekre semmi szükség. Inkább arra van szükség, hogy a politika főszereplői visszatérjenek a harcias nyilatkozatoktól a hétköznapi beszédmódhoz. Higgadtságra van szükség, távolságteremtésre, gondolkodásra.

Ettől elszoktunk, vélné az ember, mikor Clinton latin-amerikai útjáról hall, a vesszőfutásról, a füttykoncertekről; és még jó volt, ha ennyivel megúszta. Volt, ahol déligyümölcsöt, köztük papaját vágtak hozzá, pedig az az egyik leginkonzisztensebb faktúrájú tagja földünk flórájának, a naspolya, az gránitszikla hozzá képest, egyházat lehetne bazírozni rá.

- mondta állítólag Kennedy elnök, de aztán a mellette álló tanácsadó diszkréten oldalba bökte. Ich bin ein Berliner, helyesbített az államfő, és a teret üdvrivalgás töltötte be, szegény, fallal körülvett nyugat-berliniek által. A hamburgerest végül egy McDonald´s előtt sütötte el, de ott meg nem értették, pomfrittel vagy anélkül, kérdezték fapofával, és az elnök zavart pónemmel somfordált odébb. Végül lelőtték Dallasban.

Nem is olyan régen, egy esős októberi hétvégén, mintha az Alpesek felől fújó hűvös szél cibálta volna az ablaktáblákat, a hülyeség megint bezörgetett a Mi Hazánk polgárainak otthonaiba. Amikor Deutsch Fidesz-alelnök szombat délután a rádióban többek szerint úgy kezdett egy mondatot, hogy hm, krrrhh, nos, hm, már a középkor óta, a polgárok riadtan rezzentek fel szendergésükből. Mi van már megint a középkorral? Deutsch persze csak Orbán pártelnök két nappal azelőtti kijelentését magyarázta az alkotmányon kívüli forgatókönyvről, ami, mint kiderült, úgy van, hogy nincs; kérdés, mit tartalmazna, ha lenne, autós üldözést vagy partraszállást, vagy olyan kúrós-kardozós lenne, mint a Tulipános Fanfan.

A hétvége kis sport-színese viszonylag kevés adón volt látható (portugál, szaúdi), mindenkit az olasz-angol derbi érdekelt. Pedig láthattuk a perui szurkolókat vajákolás közben: a válogatott képére a varázsló valami kukoricapehely-szerű cereáliát szór, miközben a ministránsok barbár táncokat lejtenek és wooodoo-babákat - vélhetően a selejtezőbeli ellenfelek - kínoznak.

Idén júliusban, a madridi NATO-csúcs után nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországot most már csak a magyar politikusok tudják meggátolni abban, hogy belépjen a NATO-ba - de akkor erre a lehetőségre csak legyintett az ember. Pedig hogy alábecsültük őket!

A múlt héten sikerült néhányszor Pécsi Ildikóval ébrednünk, szinte mindennapos vendége volt ő a televízió reggeli műsorának.

Szerbiában lezajlottak a köztársasági parlamenti választások, amelyeken mindenki vesztett, kivéve a Szerb Radikális Pártot. Bár a legtöbb mandátumot, 250-ből 110-et, a baloldali koalíció (Szerbiai Szocialista Párt, Egyesült Jugoszláv Baloldal és az Új Demokrácia) szerezte meg, mégis vesztesnek érezheti magát, hiszen megdőlt legyőzhetetlenségének mítosza. A baloldali blokk a tavalyi szövetségi választásokon 1 800 000 szavazatot kapott, az idei köztársaságin pedig 1 415 000-et. Kormányzóképes parlamenti többséghez nem jutott, tétlenségi politikája pedig az egy helyben topogásba kergette. Dayton után megtagadta a háborús politikát, de nem volt képes változni, modernizálódni, új eszméket megfogalmazni. Meg akarta állítani az időt. A nagy téli polgári tüntetések válságba taszították, amiből kilábalt ugyan, de elvesztette morális hitelét. Eredményesen taktizált, de céltalanul. A legnagyobb szavazótáborral rendelkezik, de bázisának nagy része azért szavaz rá, mert az hiszi, hogy utána rosszabb következik. Ez a párt a szerbiai reménytelenség haszonélvezője.