Mintegy negyven állam csatlakozott ahhoz a háborús nagykoalícióhoz, amelynek célja megállítani az úgynevezett Iszlám Állam (ISIS/IS) rémtetteit Szíriában és Északnyugat-Irakban. Ez az amerikai diplomácia sikere; ráadásul a koalíción belül nincsenek kibékíthetetlen ellentétben álló erők, amelyek konfliktusa a legfontosabb pillanatokban szétszakítaná az egységet.
| ||
A legfontosabb két kérdés, hogy képes lesz-e a koalíció megfékezni az ISIS-t, s hogy az ezt követő rendezés miként képes garantálni Szíria és Irak egységének a fennmaradását, illetve a helyzet stabilizációját. Ahhoz, hogy e kérdésekre főként amerikai részről komoly válasz érkezzék, már most egyértelmű stratégiával kellene rendelkeznie az összefogásnak. Ami további kérdéseket vethet fel. Például azt, hogy milyen szerepet szánnak a rendezésben az olyan befolyásos államoknak, amelyek magatartása az elmúlt hónapokban nem volt egyértelmű. Az egyik ilyen Törökország, amelynek újdonsült elnöke a napokban ugyan felajánlotta közreműködését, ugyanakkor továbbra is vásárol az ISIS-től olajat – biztosítva a terrorista szervezet számára az anyagi forrásokat a fegyverkezéshez –, illetve lezárta a kurd menekültek elől a határait. Tisztázatlan Irán jövendő szerepe is; ennek nyilvánvalóan egyik feltétele a mielőbbi amerikai–iráni közeledés és megbékélés.
A stratégia legfontosabb eleme a jövendő politikai rendezés kereteinek a tisztázása. Mind Szíria, mind Irak egysége csak úgy tartható fenn, ha azt egy központi erő garantálja. Szíriában ilyen volt az Aszad család körül kialakult katonai-politikai elit, amelynek tagjait a lakosság alig 11 százalékát kitevő alaviták adták. Ezt a struktúrát a véres események után a lakosság többé aligha fogadja el – alternatív erő viszont nincs a láthatáron. Irakban megpróbálkoztak egy olyan precízen kialkudott, a három etnikai-vallási entitás között megosztott hatalmi szerkezettel, ami igencsak emlékeztetett a libanoni megoldásra. Ám Irakban komoly különbségek vannak e közösségek politikai, gazdasági befolyása között, ugyanakkor számbelileg is jelentősek az eltérések. Ráadásul a korábbi miniszterelnök, Núri el-Maliki igen megosztó, sőt intellektuális szempontból is teljességgel alkalmatlan személyiségnek bizonyult.
A stratégia másik fontos eleme a két ország gazdasági talpra állítása. Minthogy minkét ország jelentékeny energetikai erőforrásokkal rendelkezik, csak egy átmeneti konszolidációs időszak igényelne komolyabb külső beruházásokat, illetve technológiai segítséget. Hogy ez nem lehet igazi kihívás, azt jól mutatja a kurd területek konszolidációja az ottani ipari infrastruktúra gyors helyreállítása, sőt modernizációja révén.
Hogy e célkitűzések egyáltalán felvethetők legyenek, szükséges két másik stratégiai elem: a szélsőséges fegyveres erők felszámolása, s hangozzék ez bármily kegyetlenül, legradikálisabb csoportjaiknak teljes likvidálása, mielőtt azok felszívódnának a helyi, illetve a nyugati társadalmakban, hogy ott újraszerveződhessenek. És szükség volna egy olyan ideológia térhódítására, amely a jelenlegi kegyetlenség- és káoszkultusz helyébe lépne.
Jó ideje világos, bombázásokkal nem lehet megnyerni a háborút, azaz visszaszorítani az ISIS-t; erre riasztó analógia Afganisztán. Nem mellékes szempont persze, hogy a lakosság zöme nem támogatja az ISIS-t sem Szíriában, sem Irakban. Kezdetben a szunniták ugyan passzívan szemlélték az ISIS előretörését, azt remélve tőlük, hogy politikai teret teremtenek számukra a síiták ellenében, ám látva a szörnyűségeket és az egyre gyorsabb radikalizálódást, e támogatás ma már a múlté. Abban reménykedni azonban, hogy egy újra felálló iraki erő elegendő a megoldáshoz, nem biztos, hogy reális elvárás. A nemzetközi koalíció akkor számíthatna sikerre, ha szárazföldi erői is feltűnnének az ISIS által elfoglalt területen. Egy ilyen együttműködés az iraki kormányerőkkel nemcsak harci segítséget jelentene, de további kiképzésüket is felgyorsítaná, illetve hatékonnyá tehetné.
Más kérdés Szíria, ahol vagy ki kellene egyezni Bassár al-Aszaddal és az alavitákkal, vagy újraszervezni a Szabad Szíriai Hadsereget, és a koalíciós erőkkel együtt kiiktatni az al-Nuszra Frontot és a Szíriában harcoló ISIS-csoportokat, megteremtve így nemcsak a nyugalmat, hanem a politikai dominanciát is.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.
