Alakulnak a dolgok, lassan már nincs olyan nyugati politikus és véleményvezér, aki ne tett volna egy rosszízű megjegyzést Orbán Viktorra és Magyarországára – mi mindeközben külügyminiszterré emeljük a keleti nyitás bajnokát, akinek egyetlen célja állítólag pénzt szerezni, első napján pedig lehazugozza Obamát.
De hát miért is olyan nagy baj ez? Miért lennénk mi annyira nyugathoz kötve, miért is muszáj nekünk a világ fejlettebbnek mondott részéhez tartozni? Elvégre a világ ámul a fejlődő országok sikerén, Szingapúr, Törökország és a szabadegyetemi illiberális beszéd többi mintaállama csak egyre fejlődik. Ha van gazdasági fejlődés, akkor meg mi más számít?
| ||
Nemrég találtam egy részt Kalmár Melinda Történelmi galaxisok vonzásában című történelemtudományi könyvében, mely a nagy orosz-szovjet birodalmi gondolat alakulását és regionális kihatását vizsgálja az 1950-es évekre vonatkoztatva: „A lenini idea megvalósulni látszott: amit a bolsevik teoretikus megvalósított, azt Sztálin tűzzel-vassal végrehajtotta. A szovjet birodalom katonai potenciálja mindenekelőtt a nehézipari és a rakétatechnikai fejlesztéseknek köszönhetően megerősödött; önerőből, integráns módon, egy centralizált társadalmi formáció keretében, úgy, hogy az oroszoknak közben semmit sem kellett feladniuk az identitásukból, önállóságukból. A birodalom stabilitása helyreállt, semmilyen irányból nem fenyegethette olyan veszély, amely ellen teljesen védtelen lett volna, sőt az ötvenes évek közepén a szovjet hadi-, technikai és űrkutatási sikerek azt a reményt keltették, hogy ezeken a területeken még előnyre is szert tehet legfőbb vetélytársával, az USA-val szemben.” Kell-e ennél több?
Úgy tűnik, minden ellenkező jel dacára a politikában nem lehet figyelmen hagyni a társadalmat, amely képtelen megvédeni önmagát, sikereit, országát, ha nem érzi magáénak. Talán ez is az elmúlt 25 év egyik nagy leckéje, hisz az 1989-es lelkesültség ezt az érzést nagyon közelivé hozta: ez az én országom. És ez került egyre távolabb, miután az „ott fenn majd eldöntik, nekünk ebbe úgy sincs beleszólásunk” reflexek ismét megerősödtek. Közjogilag és rendszerszinten is ez a szemlélet uralkodott el – s miután Orbán előbb a Fideszt, majd az országot is egyszemélyi vezetés alá hajtotta, ez a keleties, bizánci uralkodás mára mindennél távolabbivá tette az ország és népe közti szoros kapcsolatot. Az én országomnak úgy jó, ha az én jogaim (és a környezetemé) nem csorbulnak, ha az én életem (és a környezetemé) jobb lesz – a vezérelv választása ezeket a tételeket nem engedi érvényesülni.
Hasít a gazdaság? Semmit nem ér, ha a nép nem érzi magának a helyet, ahol él. Ha a haza nem a mi ügyünk, ha csak bérmunkások vagyunk a földesúr államhatárokkal körülvett birtokán, legyenek akármilyen gazdasági erőfeszítéseink is, kudarcra vagyunk ítélve.
Az a politikai hatalom és szereplő, amely társadalmon belül a szabadság és a függetlenség ellen küzd, keletre és a kudarcba visz minket. Amely pedig békén hagyja a nemzetét, meghagyván annak vállán a döntések olykor nehéz terhét, végső soron a siker felé kormányozza az országot.
