Publicisztika

Ha nem is a rendszerváltozás hajnalán, de viszonylag hamar, a kilencvenes évek elején a magyar külpolitika prioritása lett a NATO-tagság. Ám 1999 márciusa - Magyarország felvétele - óta a pártok úgy tesznek, mintha e téren az égvilágon semmi dolguk nem volna. Hogy mást ne mondjunk: immár négy éve képtelen rá az Országgyűlés, hogy törvényeinket és a teljes jogú tagsággal együtt járó, a Magyarország által is elfogadott nemzetközi szerződés egyes pontjait egymásnak megfeleltesse. Pedig nem ártana: például elkerülhető lenne az olyan, leginkább a Svejk Dub hadnagyát idéző eset, amilyet a múlt hét végén, e hét elején a honi hivatalosságok produkáltak a Törökországnak nyújtandó segítségről szóló NATO-kérés kézhezvétele után. Hogy akkor most mi a bánat is ez? Tartalma vajh´ általánosságban vagy csupán a maga konkrétságában mozog? Mert ha így, akkor dönthet a kormány is, ha úgy, akkor csak a parlament, de az is lehet, hogy fordítva van az egész. E hezitálás értékelhető akár pozitívumként is: a kormány mindenképp a törvényesség talaján akar maradni. De ha ennyire többértelműek a dolgok, akkor a törvények minőségével, azok összhangjával van valami gond. NATO-ügyben egyébként éppen négy éve - úgyhogy ezen ideje volna változtatni, tessék a cuccot végre rendbe tenni, tisztelt képviselők, ezért kapják a fizetésüket.

A hét végén a Terror Háza előtti placcon - a kommunizmus áldozatainak emléknapján - megint tízezrek fogják ünnepelni miniszterelnöküket, Orbán Viktort és védeni a békét, illetőleg szidalmazni Medgyessy Pétert (de genere Visszarionovics), akinek amúgy - a Demokrata című újság egy minden képzeletet meghaladóan undorító gúnyrajza szerint - szőrös a talpa és bocskort visel, valamint a mostani kormány nyakába varrni: az ötvenes éveket, a kommunizmus X tízmillió áldozatát, a nemzet fogyását/pusztulását/elárulását/kiárusítását/általános míszét, esetleg a második világháború elvesztését (melegít: Trianon). Erre elég hamar rá lehet unni, a volt miniszterelnök egy ideje önmagát ismétli, hívei tüntetnek, hazamennek, kisvártatva megint tüntetnek, de aztán megint hazamennek, elvannak. Az az intellektuális tér, amely, mint az anyaméh meleg, puha sötétsége, ilyenkor körülöleli őket, tökéletesen zárt, elemei megnyugtatóan összefüggenek egymással, minden véglegesen meg van benne magyarázva, mindenki mindenkivel össze van esküdve, és minden kérdésre megvan a válasz ("a komcsik"); ebbe belebeszélni lehetetlenség, és igazából nem is akar senki, sem ők, sem mások ("a komcsik"). Hiszen ahogy például egy bolgárul nem tudó egyént - még a legmesszebb menő jó szándéka mellett is - hiába próbálnánk rávenni, hogy mondjon pár mondatot bolgárul, akár csak annyit, hogy "ég a napmelegtől a kopár szik sarja, ideje behordani a hagymát a hombárba", úgy egy nagyon buta embert is fölösleges győzködni, hogy András, neked is sokkal jobb lenne, ha nem lennél ilyen végletesen, reménytelenül, észveszejtően buta.

Egy könnyed havazással súlyosbított, szürke februári délelőttön beszédet intézett hozzánk miniszterelnökünk, ezzel alaposan megdöbbentve híveit, ellenségeit s a mind apatikusabb közvéleményt egyaránt. "A modern, európai Magyarországon egyre nagyobb esély van a felemelkedésre" - mondta, meg azt is, hogy "erős, büszke és felkészült nemzetként kell csatlakoznunk az Európai Unióhoz", de ez tulajdonképpen szóra sem érdemes, ha ebédidőben ilyet lát/hall az emberfia, legfeljebb a sótartót kéri el a szomszédjától, s csendben megesküszik, hogy ilyen szétesett másnaposan többet nem jön be dolgozni. De azért a tízpontos Európa-program hallatán már felkapja a fejét, különösen, mikor kiderül, hogy ez egyben "a gyerekbarát politika Európa-programja".

"Kiscsávó, ne szemétkedjél, mert kapsz a pofádra" - vad kamaszkorunk ismerős fordulata, némi nosztalgikus bizsergés fut át az ember testin most, mikor újra találkozik vele - ott, ahol nem várná.

Azt a levelet, amit a The Times január 30-i száma közölt, a brit Labour elnök-vezérigazgatóján, e hagyományai okán mégiscsak baloldali párt vezetőjén és a kelet-európai gyüttménteken kívül négy jobboldali miniszterelnök írta alá, köztük az a Silvio Berlusconi, aki - mind ez idáig - az Európai Unió legsúlyosabb rizikófaktorának számított, és aki személyesen, majd emisszáriusai útján a tavaly áprilisi választásokon aktívan is szurkolt Orbán Viktor sikeréért. Berlusconi, José Aznar spanyol és José Manuel Durao portugál miniszterelnök kormánya meghitt kapcsolatot ápol a saját szélsőjobbjával is. (Orbánt a kampányidőszakban José Aznar is fogadta.) Ehhez a levélhez és ehhez a kompániához csatlakozott a magyar kormányfő, aki - bár a pártnak nem tagja - mégiscsak az MSZP kormányfőjelöltjeként indult a választásokon, és a baloldali koalíció támogatásával tölti mandátumát. Merész lépés volt ez: nem mintha maga a dokumentum különösebben vérforraló megállapításokat tartalmazna, de valahogy úgy gondoltuk, hogy a magyar miniszterelnök francia kapcsolatai, valamint a német szociáldemokratákhoz fűződő viszonya többet nyomhat a latban az őskonzervatív amerikai elnöknek okozott kellemes érzésnél, de még a Labour - az MSZP-nek amúgy szerfölött sokat érő - barátságánál is.

A romániai magyarok érdekvédelmi szervezetének - Románia egyik legsikeresebb politikai pártjának -, az RMDSZ-nek múlt heti, Szatmárnémetiben tartott kongresszusa a várakozásoknak megfelelően alakult. Ismét Markó Béla lett az elnök, és a párt még mindig egyben van; ugyanakkor a vezetéssel szemben állók megtették az első lépést afelé, hogy idővel akár külön szervezetet alakítsanak.

Először tisztázzuk, amit nem kéne, mert úgy is tudunk. Akarjuk-e, hogy keretlegények vagy SS-katonának beöltözött, agyalágyult bajkeverők parádézzanak a Hősök terén vagy bárhol? Nem, nem akarjuk.

Az izraeli Munkapárt nemrégiben megválasztott új vezetője, Haifa polgármestere, Amran Micna azt ígérte, hogy ha a januári parlamenti választások után ő lesz az ország miniszterelnöke, kivonul a Gázai övezetből, "feltételek nélkül" felújítja a tárgyalásokat a palesztinokkal, és ha azok sikeresek lesznek, Izrael egyoldalúan visszavonul a ´67-es határok mögé, kiürítve a zsidó telepek többségét.

A hír: Görgey Gábor kultusz- és László Csaba pénzügyminiszterek 920 mikulást különítettek el a Nobel-díjas regényből forgatandó film költségeire. Nem is oly rég a Bánk bán és a Hídember összegei láttán csikorgattuk a fogunk. És most? Erős a késztetés, hogy megint vértolulást kapjunk. Kérdés: van-e rá valódi okunk? Magyarán: a filmes bőségkosár megnyitása ugyanolyan gesztus-e, mint a korábbi volt, vagyis a filmes szakma és a legtágabb értelemben vett közönség, az országvezetés filmjét néző publikum képen törlése? Vagy másként: éppoly kurzusfilm készül-e az adófizetők pénzéből, mint a közelmúltban?

Most, hogy durván belénk lép a világ, elesik Miskolc, Ózd, Bonyhád, Győr és Fehérvár, igazán elgondolkodhatnánk azon, miért is hitték oly sokan, hogy egy monitor- vagy joghurtgyár majd örökké tart. Miért képzelték, hogy a tulajdonosok nem viszik tovább, alkalmasabb helyre a gépsorokat, ahogy kivitték korábban (miért ne vitték volna) a velük s véreink munkája által realizált profitot is. Sorra zárnak be a korábban tutinak hitt gyárak - a rohadékok még azt sem várják meg, hogy lejárjon az adókedvezményük, hogy legalább egy kicsit lehessen húzni róluk, pedig tudhatnák, nincs még egy hely e világon, ahol olyan józanul és racionálisan költenék el az adófilléreket, mint nálunk. Gondolnánk, lassan kezd leesni: a tőke már eddig sem azért jött, mert itt különösen képzett és intelligens munkaerő várná őket (a filippinó gyerekmunkásokon edződött multiknak ez úgysem mondana semmit), hogy az infrastruktúra meg a beszállítói kultúra olyan nagy királyság - á, dehogy. Osztottak, szoroztak, és akkor az jött ki, hogy érdemes, most meg az, hogy nem. Sajnos az üzleti kalkuláció tárgya kevésbé hasonlít a harmadikos gimnazista geometriai feladatgyűjteményre - itt, fájdalom, az eredmény két nappal később már más, mint volt azelőtt: akkor átmentünk, most meg nem. Persze lehet úgy is hozzáállni, mint Áder János, aki az előző kormány briliáns grafikonjait veti össze nyilvánosan a mostani siralmas állapotokkal - elfelejtve, hogy a munkanélküli-statisztikák (még ha nem is az Orbán-kormány alatt készültek volna) genetikusan megbízhatatlanok: nagyjából azt bírják rögzíteni, hogy hányan is várják az oldalvonal mellett, hogy visszatérhessenek a pályára. Az ő létszámuk pedig nemcsak úgy apadhat, ha beállítják őket, de úgy is, ha feladják, és elmennek a péróba, haza, gyesre, tanulni, nyugdíjba, a fekete-, szürkegazdaságba, a híd alá, akárhová. Az élet ugyan kétségtelenül a szép hazugságok láncolata, ám aki készpénznek vesz minden közérzetjavító adatsort, mi több, idővel még a valóságot is ahhoz méri, az vagy hülye, vagy demagóg, esetleg mindkettő egyszerre. És akkor még nem is beszéltünk munkaügyi miniszterünkről, aki a tőle elvárható színlelt lelkesedéssel cáfolná rendre Áder államférfi vádjait. Szerinte minden ellenkező híresztelés mellett mégiscsak nőtt nálunk a foglalkoztatottak száma (ez a fentiek fényében értelmezhetetlen), sőt: szebb, jobb, csillogó-villogó, kvalifikáltabb, minőségi bérmunkásokra szabott munkahelyet teremtenek a menekülő gyávák helyére érkező újabb kóbor beruházók, aminek őszintén szólva nem látni jelét.

Amúlt kedden Járai Zsigmond, az MNB elnöke Tűzoltó nem gerjesztheti a tüzet című írással válaszolt elődje, Surányi György Az egyensúlyromlásnak infláció a beceneve című karácsonyi cikkére a Népszabadságban. A két elnök vitáját megelőzően a közgazdaságtan elméleti képviselői is kifejtették pró (Járai igazsága) és kontra (Járai igazsága vagy az ország igazsága, árfolyam és politika) véleményüket a jegybanki politikáról. A vita az infláció csökkentésének mértékéről és módjáról, a jegybanki kamatpolitika ésszerű(tlen)ségéről, a forinterősödés hatásairól, a monetáris politika mozgásteréről folyt; a vitapartnerek nemzetközi példák sokaságát állították hadba érveik mögé - ahogy az kiművelt emberfőktől el is várható.

Az oktatási reform szükségességéről közel négy évtizede mindenki meg van győződve, jószerivel az is, aki világéletében kerülte az iskolát. Az iskola drága és nem hatékony, felesleges drillel nevel, a kikerülő nebulók mégis inkább emlékeztetnek analfabéta kannibálokra, mint képzett fiatalokra - mondják az oktatásügy kritikusai, és igazuk van. Ezzel szemben viszont ott áll az oktatásügy panasza, miszerint az anyagi háttér nem kielégítő, az iskola és a tanszemélyzet tekintélye romokban hever, a társadalom pedig nem támogatja, hanem bűnbaknak tekinti az iskolát. Lássuk be, ebben is van igazság.

"Jancsi bácsi öreganyám öccse volt, hajnali három órakor jöttek érte. Nem mondták, miért, csak vitték. Hónapokig azt sem tudta a család, hogy hol van, él-e, hal-e. Jóval később derült ki, hogy - névtelenül - feljelentették, miszerint szivarra gyújtott Sztálin halálhírének napján, pedig különben nem is dohányzik. Ítélet nélkül ült ötvenhat késő nyaráig, időnként vallatták. Erről azt mondta: azt is beismerte volna, hogy ő szülte az anyját. Később a börtönben szerzett nyavalyái vitték el."