Publicisztika

Ami az egész történetben biztosnak tűnik: pár héten belül hatszáz arab származású amerikai polgár érkezik a taszári bázisra, ahol valamire kiképezik őket. A többi, ahogy mondani szokás, mozog, mint a háromhetes parizer. Való igaz, a sztori néhány hónappal ezelőtt még nem egészen így indult: eredetileg tolmácsképzésről volt szó, aminek már akkor sem volt sok értelme, elvégre amerikai arabokat vagy iraki ellenzékieket nyilván nem kell megtanítani arabul. Persze, lassan az is kiderült, hogy nem egészen ez fog történni: az amerikaiaknak összekötőkre van szükségük, akik a civil lakosság és a megszálló erők között lesznek a hiányzó láncszem - ismerjük ezt a magyar hagyományból is, ott muszkavezetőnek hívták őket. Az elmúlt évszázadban megtanulhattuk, ez az amcsik kedvenc módszere: hasonló konfliktus esetén (értsd: már megint saját kezűleg kell rendet csinálniuk) minden vágyuk, hogy megtalálják a józan helyi erőket (ezekről sajnos gyakorta az derül ki kicsit később, hogy pszichopaták, bűnözők, idióták vagy ezek megfelelő arányú elegyei). De mit csinál majd egy összekötő, vagy milyen tapasztalatokat szerezhet egy leendő gyarmati hivatalnok a somogyi puszta kellős közepén? Részletkérdések, figyelmünket vessük inkább a tálalásra. Már hónapok óta tudjuk, hogy az amúgy is jelentős nemzetközi ismertséggel bíró Taszáron "amarab" (vagy ki tudja) tolmácsokat, összekötőket, Hiwiket, Bach-huszárokat fognak kiképezni. Hírlik az is, zömmel elméleti jellegű lesz a képzés, hiszen kormányunk csak a marokfegyvert támogatja, nehogy már a nyomorult tolmács nálunk tanuljon ágyúval verébre. Ezt ráadásul a másik térfélen is tudják, sőt be is mondták az ő tévéjükben, ezek után nyugodtan, akár öles betűkkel is kiírhatnánk a 61-es úton: "Figyelem! Diverzánsok jobbra, hosszú kések balra, nézzél előre, és taposs a gázba!", vagy hogy: "Titkos kémtábor, dudálni tilos!" Szép dolog, hogy ilyen alaposan tájékoztatják a lakosságot, arról nem is szólva, hogy rögvest nem is egy, de mindjárt négy-öt lehetséges verzióval traktálják őket - titkolózni úgyis minek, elvégre úriember nem konspirál, nyíltan, szemtől szembe képzi házi használatú tábori csendőreit.

Az agg királyfi levélben fordult hű alattvalójához, Gerő András történészhez. Szerette volna lebeszélni tervéről, hogy elvállalja a kormány által szervezendő Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány Habsburg Történeti Intézetének igazgatását. Hanyag kancellárja azonban íróasztala mélyére sülylyesztette az értékes küldeményt, ahonnan csak a bécsi hivatal trónhű (mit ad isten, szerb származású) takarítónője közreműködésével sikerült előbányásznom azt. Habsburg Ottó aggodalmas sorait puszta önzésből teszem közzé: megkímélnek ugyanis attól, hogy megismételjem, amit két esztendeje vetettem papírra. Hirtelen felindulásomban. Mert nem tisztem a közerkölcsök folytonos karbantartása. Akkor bizonyos Fidesz-tanácsadók (plusz Glatz Ferenc) intézet- és alapítványteremtő láza gondolkodtatott el (lásd: Jelent(kez)em alássan, HVG, 2000. december 12.). Íme Ottó szép levele:

Még mielőtt túlságosan beleélnénk magunkat abba, hogy a "politika" megint kicseszett velünk, civilekkel, vessünk egy pillantást két törvénytervezetre, amit a múlt év végén tárgyalt az Országgyűlés. Mind a kettőt a miniszterelnök kémelhárítói múltja miatt kirobbant botrány inspirálta: az egyik nem kapott többséget, mert a liberálisok nem szavazták meg, a másik meg igen, épp azt várja, hogy a köztársasági elnök kihirdesse, és hatályba lépjen végre.

Elmaradott társadalomtudósok azt tartják, hogy a civilizáció fejlődésének bizonyos fokán az állam, a Moloch magához ragadja az erőszak monopóliumát, s a nép, az istenadta azután évezredekig tartó, váltakozó kimenetelű szabadságharcot folytat az elrablott jog visszaszerzéséért, némely korokban és országokban átmeneti sikerekkel. Hazánkban - naivan és jó sokáig - úgy hittük, hogy az előző rezsim a maga diktatórikus-kommunista voltánál fogva, meg a traumatikus ´56-os emlékek okán jó alaposan gondoskodott arról, hogy civil (azaz nem rendőr, csekista, milicista, katona, határőr, finánc, pártfunkcionárius stb.) kezébe csak véletlenül jusson fegyver. Mint azonban a felsorolásból is látszik, már egy közepes szinten militarizált posztsztálinista rezsimben sem lehetett szűk korlátok közé szorítani a fegyverviselők számát, demokráciánkban pedig úgy terjed a marokfegyver, mint a baromfipestis - már most vagy 122 ezer engedélyt tartanak nyilván, de hát ez csak a jéghegy Titanic felé eső oldala, s a szám hamarost gyarapodni fog, köszönhetően a már készülő, állítólag EU-konform, megengedő jellegű szabályozásnak. Az új törvény először is nyilvánvalóan demokratikusabb lesz, mit elődje, elvégre eddig a fejesek (az elnyomó osztályállam funkcionáriusai + válogatott jobbhátvédek) gyakorlatilag bemondásra kaphattak fegyvert, ám ezután másképpen lesz: nekik is, akár minden választópolgárnak, mindenekelőtt bizonyítaniuk kell vagy legalábbis erősen valószínűsíteni, hogy életüket, minimum testi épségüket veszély fenyegeti. Könnyű viccelődni azon, hogy hazánkban a polgárok jelentős része, nem minden alap nélkül, amúgy is meg van győződve arról, hogy élete és biztonsága veszélyben van. Az ország többsége - legalábbis valamilyen értelemben - veszélyes környéken lakik, s a lakosság többsége fél - talán még azok is, akiktől a többiek félnek. Tehát nincs is más hátra, mindannyian vegyük saját kezünkbe a törvényt, mint Mad Max, a nagy példakép, elvégre a törvény bizonyos szélsőséges körülmények között, szabad szemmel, szürkületben nehezen különböztethető meg egy polgárőr alakú, terepszín mandzsettás tömbbizalmitól. Világunk azért (bár sokan nyilván ezt is sajnálják) még nem maga a Mátrix: pl. nem lehet csak úgy, egyszerűen fegyvert letölteni a virtuális térből, mi több, némely hardcore cuccokhoz egyáltalán nem juthatnak hozzá rongyos életüket féltő magyar véreink. Pedig nincs is annál felemelőbb, mint amikor az addig remegő térdű polgár magabiztosan, öntudatosan, halált megvető nyugalommal tér haza Havanna lakótelepi otthonába egy Leopárd tank nyergében, ujjait lazán a gépágyú elsütőbillentyűjén táncoltatva. Ám sebaj, kisméretű, könnyen elrejthető ismétlőfegyvert bárki süllyeszthet lazán a slicc mögé, ahogy azt Travoltától látta, arról nem is szólva, hogy önvédelemre - ahogy a BM illetékese kifejtette - nem- csak a pisztoly, de a sörétes vadászfegyver is megfelel. Mi több, erre a célra, jobb híján, a kötőtű, sőt még a nokedliszaggató is tökéletesen alkalmas.

Ha unokáink valami oknál fogva visszatekintenek majd a 2002-es esztendőre, alighanem arra fognak emlékezni - s talán leborulni is miatta -, hogy ekkor kaptunk meghívást az Európai Unióba. Nekünk azonban eddig nem adatott meg a távlatos megközelítés élménye. A közbeszédet változatlanul az áprilisi választások és azok utórengései határozzák meg. A kormányváltást hozó választásokról a bölcs elemzők szinte mindent elmondtak már. Miközben a két forduló olyan szoros eredményt hozott, hogy abból csak a váteszek és madárjósok tudtak "trendeket és törvényszerű folyamatokat" kiolvasni, a harmadik fordulóként is felfogható önkormányzati választás már félreérthetetlenül mutatta a közhangulat átrendeződését. Ez nem egyszerűen a "győzteshez húzás" politológusok által kedvelt közhelyéről szólt: sokkal inkább a túlhevült tavaszi kampányt követő mentális, kulturális átrendeződésről.

Most, hogy a majdan hazánkba áramló agrár-eurómilliárdokról Koppenhágában végül - szívélyes, kétoldalú fogcsikorgatás közepette - elfogadható kompromisszum született, érdemes elgondolkodnunk: mi lesz itt szűk másfél év múlva? Miként válhat európai polgárrá, uniós költségvetési jogalannyá a magyar paraszt? Mi lesz, ha másfél év múlva szembetalálkozunk azzal a kíméletlen igazsággal, hogy kistermelőink zöme teljességgel fölkészületlenül lépi át az unió küszöbét?

aMint tudjuk, idén már két választási vereséget is elszenvedett a Fidesz-féle régi/új jobboldal - ám ugyanakkor a győztest korántsem tudnánk ilyen határozottan beazonosítani. A hatalomra került ún. baloldal, minden ellenkező értelmű állítással szemben, éppen hogy nem baloldali, s végképp nem szocialista - vagy ha mégis az, úgy e kifejezés úgyszólván semmit sem jelent. A nevében továbbra is szocialista párt persze hagyományosan távol tartja magát bármiféle határozott ideológiától, és képviselői amúgy sem úgy néznek ki, mint akik legalább egy értelmes társadalompolitikai/ideológiai víziót ki tudnának magukból izzadni.

Aközvélekedésben sokszor öszszekeveredik, sőt szinte egyenértékű fogalomként jelenik meg a nyilvánosság és az - igen sok esetben üzleti vagy banktitkot képező, minősített - adatokhoz való korlátlan hozzáférés lehetősége. Ha ez utóbbi nem teljesül, rögtön korrupciót gyanít a közvélemény. Ezzel az ítélettel semmiképpen sem érthetek egyet: a pénzügyi ellenőr szemüvegén át nézve a nyilvánosság és az üzleti titok összefüggései jóval árnyaltabbak. Meggyőződésem: nem egymást kizáró törekvés, hogy a közpénzek felhasználásának nyilvánossága - az átláthatóság - és az üzleti titok védelme egyidejűleg érvényesüljön. Korántsem biztos ugyanis, hogy a transzparencia közérdeke azt jelenti: bárki bármibe, bárhol, korlátozás nélkül beletekinthet.

Hogy Koppenhágában a magyar tárgyalódelegáció úgy viselkedett, mint az a nyerőgépfüggő, aki nem, nem és nem hiszi el, hogy homályos tekintete előtt már megint a reménytelen szilva-körte-szőlőkombináció bontakozik ki, s a kijelző a 0 forintot villogja makacsul, az történetesen abszolúte a javukra írandó. A miniszterelnök és küldöttsége, Kovács külügyminiszter és Juhász Endre főtárgyaló még múlt péntek este is eszeveszetten rázták a félkarú rablót, pedig akkor már erősen pakolták a székeket felfele az asztalra, a koppenhágai takarítónő pedig partvisával azt hadonászta, hogy stangningsdaks, ami zárórát jelent (igaz, svédül), esetleg hogy lukket, lukket (ami már inkább dánul lesz, de valószínűleg nem jelent semmit). A hírek szerint az utolsó előtti tárgyalási körben Medgyessyék álltak fel az asztaltól, hogy ha nem, hát nem, legfeljebb nem lesz díszvacsora, eltárgyalgatunk még egy darabig, oszt´ hazamegyünk. De Prodi és Verheugen nem reszkírozták a blamázst, inkább megfejelték az agrártámogatásokat, ha azt vesszük, nem is kevéssel; az apró csörgésére mindenesetre a cseh és a szlovák delegáció is visszasompolygott a kocsmaajtóból, és nekik is leesett valami. (A lengyelek már korábban kibrusztolták maguknak azt, amit akartak, de a 35 milliós Lengyelország mindvégig külön pályán versenyzett, és különben se irigyeljük őket a parasztjaikért; szegény baltiak torkán pedig azt tolt le az EU, amit nem szégyellt.) A magyar tárgyalók jól alkudoztak Koppenhága előtt, a versenyfejezet lezárásakor is. A multik adókedvezményei ügyében született megállapodás vagy 300 milliárd forint nyereséget (veszteség elmaradása) hoz a konyhára, és nyilván sokkal rosszabb lett volna elbukni ezt a lét, még akkor is, ha tudjuk, hogy a multiknak nyújtott adókedvezményekkel a magyar munkaerő szakképzetlenségéért és a magyar oktatás gyalázatos színvonaláért fizetünk mindannyian, és hogy a magyar kormány az amerikai világcégekkel (a nagyon nagy tőke! brrrrr!) fútt egy követ e tárgyban, szemben az unióval.

Akormány nagyszabású privatizációra szánta el magát, mondván: a költségvetési hiány óriási, és így a privatizáció kényszer. Jó esély van rá, hogy az elképzelés hamarosan döntésekben ölt testet, és az állami tulajdonú vagyon nagy részét eladják. Az ellenzék tiltakozik. A hiány, mondják, a nyáron és az önkormányzati választások előtt elköltött milliárdoknak tudható be. A koncepció nélkül eltapsolt öszszeg 320 milliárd forint. A privatizáció nem kényszer, hanem a szocialista párt kétségbeesett kísérlete arra, hogy eltúlzott és a tavaszi kampány alatt a fejekbe sulykolt ígéreteinek valahogyan eleget tegyen; hiszen csak ezek révén nyerhették meg a választásokat. Egy másik vád szerint többről van szó, jelesül arról, hogy az új kormány mögötti hatalmi elitet csak privatizációval lehet kielégíteni.

Most, hogy első fokon tizennyolc hónap (három évre felfüggesztett) börtönt kapott ifj. Hegedűs Lóránt MIÉP-alelnök és egykori országgyűlési képviselő, végre elgondolkodhatunk: vajon győzött-e az igazság.

Valószínűleg nem sok katolikus püspök bontott pezsgőt szombaton arra a hírre, hogy a Szentszék megnevezte Paskai László bíboros-prímás, budapest-esztergomi érsek utódját. Bár a püspökkari konferencia elnöke, a magyar katolikus egyház de facto feje még három évig Seregély István egri érsek marad, és Erdő Péter formálisan csak az esztergomi főegyházmegye első embere lesz, ideje annyi, mint a pelyva. Erdő idén múlt ötvenéves: a kánonjog szerint hetvenöt évesen, 2027-ben kell majd felajánlania lemondását.

Az aszimmetria, amely a világpolitika európai és washingtoni biztonsági szempontjait egyre inkább jellemzi, a NATO-bővítésről döntő prágai csúcstalálkozón minden eddiginél jobban kiütközött. Franciaország és Németország a NATO-t másodlagos tényezőként kezelve az uniós struktúrákat igyekezett erősíteni, míg Bush elnök a szövetség előtérbe tolásával próbálta az európai külpolitikai célokat keresztezni.

Nem hiszem, hogy Orbán Viktor volt és Medgyessy Péter jelenlegi miniszterelnök, Martonyi János volt és Kovács László jelenlegi külügyminiszter, vagy Varga Mihály volt és László Csaba jelenlegi pénzügyminiszter láttak már tüdőrákost meghalni. Ha láttak volna, talán nagyobb empátiával közelítenék meg a dohányzás problematikáját, s nem fáradoztak volna, illetve fáradoznának a dohányipar érdekében az uniós tárgyalásokon. Csúnya vég, egyszer véletlenül tanúja voltam egy haláltusának. Azóta gyakran gondolok rá. Rohadt dolog lehet apró darabokban kiköhögni a tüdő egy részét, és lassan megfulladni. De nemcsak az iszonyú szenvedés megrázó, hanem az évekig tartó vegetálás is, amit a családnak végig kell asszisztálni. Az áttételes tüdőrákot Magyarországon csak kevés helyen tudják érdemi fájdalomcsillapítással elviselhetővé tenni. A többség rengeteget kínlódik, komoly fájdalmai ellenére lelkiismeretes orvosok kényszerítik az életben maradásra, még az utolsó utáni stádiumban is. A közhiedelemmel ellentétben a tüdőrákos csak betegsége végső fázisában részesül állandó kórházi ápolásban, addig otthon krákog, hörög, fulladozik. A légszomj és a halálfélelem önzővé teszi a beteget; aki végigcsinált már egy kemoterápiát vagy egy radikális tüdőműtétet egy tüdőrákos mellett, az tudja, miről beszélek. Évente négyezer ember hal meg így, kínok között; 90 százalékuk kifejezetten a dohányzás miatt.