Publicisztika

Mit kezdjen magával az a magyar, aki - nyilván valami neveltetési hiányosság miatt - történetesen nem utálja szívből a románokat? Magyar-e az a magyar, aki nem gondolja úgy, hogy a román alacsony homlokú népség, ott szőrös, ahol másnak eszébe se jutna az lenni, és feszt azon mesterkedik, hogyan lopjon, csaljon, hazudjon?

Hosszú pedzegetés után előttünk a bizonyosság: lemond posztjáról az ORTT elnök asszonya, utódját az ország háza választja meg, s ő aligha Orbán Viktor személyes jó ismerőse lesz.

Az új státustörvény és a magyar nemzetpolitika lehetőségei

Teljes egy napig bizonytalanságban lebegett az egész ország: vajon kizárólag magyar termék lesz-e a pálinka, vagy osztozni kell rajta a románokkal. Nos, szerencsénk volt: az EU illetékesei szerint a jövőben miénk és csak a miénk a pálinka, ja és még az osztrákoké, hogy rohadjanak meg, akik helyenként szintén főznek barackpálinkát (nyilván az egykor Prónay által kormányzott Lajtabánságban, hol másutt, elvégre zergetollból, édelvájszból és bőrnadrágból elméletileg nem lehet pálinkát főzni - bár ha sátorlapból igen...). Korai azonban az öröm: lehet, hogy a tokaji meg a pálesz megvan, de még további, sajátságosan k. und k. európai termékek, eljárások, know-how-k és praktikák százai, sőt ezrei várnak arra, hogy levédjük őket a magunk számára, elvégre, mint azt politikusainktól is gyakorta halljuk, nem mehetünk üres kézzel az unióba. Hogy rögvest az alkohollal folytassuk a sort: nem elég a tiszta gyümölcspálinkát levédetni (ez amúgy is csak igen kis részét teszi ki a tömény szeszek kereskedelmi forgalmának), hiszen ott vannak a legendás, hidegen kevert fekete és barna címkés cuccok, s ha már itt tartunk, a kevert, amelyhez fogható aligha akad széles egy Európában. S már vetett ki, hogyne vetett volna még ennél is súlyosabb hungarikumokat magából a magyar talaj: elég csak a Top Turul Kft. által egykoron gyártott és forgalmazott Hun-Mix márkanevű vörösboros kólára gondolni.

A múlt szombaton, miután egy Stohl Buci nevű ittas járművezető minden kedves nézőt, aki sms-ével nem támogatta az RTL Klub jótékonysági akcióját, elküldött az anyjába, Verebes István egy hétre beköltözött a Való Világ lakói közé.

AForeign Affairs és a Washington Post kritikái után a magyar belpolitikában megkezdődött az egymásra mutogatás - mint mindig, amikor valaki bírálja NATO-teljesítményünket. Pedig nem sok okunk lehet a hőbörgésre: most, 2002 őszén - több mint öt évvel a Magyarországnak szóló NATO-meghívó kézbesítése után - hazánk mindössze 25-40 katonát képes felajánlani (kiképezni és felszerelni) az afganisztáni akcióhoz. Épp ezért újra leszögezem (miként megtettem ezt az Átszabások kora és a Jön majd az ötödik című írásaimban - Magyar Narancs, 2000. június 29. és július 6.): a Magyar Honvédség és általában a honi védelmi szféra jelenlegi áldatlan állapota, illetve a haderőreform elmaradása a rendszerváltás utáni magyar politikai - civil - elit és katonai vezetés közös felelőssége.

Azt mondja Gy. Németh Erzsébet, a fővárosi közgyűlés szocialista frakciójának vezetője - a Népszabadság tudósítása szerint, és nem pont ezekkel a szavakkal -, hogy Demszky Gábornak súlyba kéne helyeznie az arcát, mert Budapest bepirosodott, a választók túlnyomó többsége a kerületekben a szocialistáknak szavazott bizalmat, és - ezt figyeljék - "Demszky a szocialisták támogatása nélkül nem lehetett volna főpolgármester".

Eredeti változatának kidolgozói már akkor kimiskárolt jogszabályról beszéltek, amikor az Országgyűlés elfogadta a státustörvényt. A mostani kormánypártok viszont a választási kampányban a törvény módosítását helyezték kilátásba. E pillanat várhatóan decemberben érkezik el, a módosítások mibenlétéről viszont már a múlt hét végén, a Magyar Állandó Értekezleten (Máért) döntés született. Mégpedig olyan, ami mind a bel-, mind a külmagyar pártok teljes egyetértését élvezi.

Emlékszem, a Carment meg a Kis éji zenét az egyik osztálytársnőm lakásának ajtaja előtt hallottuk először életünkben. Ezeket a klasszikus darabokat az az elektromos csengő adta elő, amit az osztálytársnőm papája hozott külföldről. A Külföldről azt gondoltuk, hogy külön ország, olyan, mint Franciaország vagy Olaszország, csak sokkal vonzóbb. Csak ott voltak ilyen csodálatos csengők, cigaretta formájú rágógumik meg fél rőf hosszú csokoládék. A szüleink erre megmagyarázták, hogy a külföldieknek nincs olyan természetük meg olyan kefirjük, mint nekünk. De a természetet és a kefirt mi egyáltalán nem találtuk finomnak.

A Fidesz választmánya december 7-ére összehívta a párt rendkívüli kongresszusát. Személyi kérdésekről szó se essék, az legyen a tavasz gondja, ellenben kíváncsiak a tagság véleményére az uniós csatlakozás és az alkotmánymódosítások tárgykörében. A sajtótájékoztatón megszólalt Kövér és Áder is, kettős mutatkozásukkal mintegy cáfolva a párt megosztottságáról szóló híreket. Egy székházzal odébb, az alkotmánymódosításokat tárgyaló négypárti ülés előtt (vagy után) Balsai István, az MDF antiibista szárnyának prominense lemondott frakciójának további sofírozásáról, távozását az alkotmánymódosítások ütemezésével összefüggő véleménykülönbségekkel indokolta, és szerintünk még csak nem is beszélt mellé. Csak idő kérdése lehet, hogy hétfőn vett kalapját mikor akasztja véglegesen a Lendvay utca egy mélybarna fogasára.

Ismét áll a vita egy történeti tárgyú film körül: Costa-Gavras Ámen című filmje, de még annak plakátja is viharokat kavart, s most nálunk is akadtak olyanok, akik nagy bátran nem merték lehozni cím-, de még a hátlapon se az ominózus Toscani-féle plakátot (a Pesti Est például még a harmincezer példányban kiadott Ámen-különszámnak is csak a közepén bírta volt közölni). A film plakátja (részben keresztté formálódó svasztika, mely körülöleli a két főszereplőt), pontosabban az, amit sugallni próbál, tán kissé még túl is mutat magán a reklámozott filmen, melynek fő témája XII. Pius pápa hallgatása a holokauszt ügyében. Meg kell hagyni, amit hivatalos vatikáni körök az ő mentségéül hoznak fel (legalább a kikeresztelkedett zsidókat próbálta ily módon védeni), erősen sántít, ráadásul a kérdéses időszakra vonatkozó iratok 2005-ig nem is kutathatók. A Vatikán azonban még valamit elhallgat ez ügyben, amelynek tisztázása szintúgy rendkívül fontos lenne (s erre, ha lehet, még relevánsabb a Toscani-plakát): vajon felemelte-e a szavát a katolikus egyház (amelyen belül szigorú hierarchia van, és a hívők dogmatikai szempontból kénytelenek a Vatikán útmutatásait követni) azon, kebelébe tartozó katolikus hívőkkel szemben, akik rémtettek egész sorozatát követték el zsidók, továbbá szerbek, cigányok, oroszok, noch dazu katolikus lengyelek stb. ellen? Mit tett a Vatikán azon horvát, szlovák, magyar, német, olasz, francia vagy litván hívők ügyében, akik tömeggyilkosságokban vettek részt, és mit lépett azokkal a szintúgy deklarált katolikus hívőkkel szemben, akik szélsőjobboldali, nemzetiszocialista és egyéb morbid, extremista pártok tagjai, vezetői, fegyveres rohamosztagosai voltak, és akik a maguk penetránsan sajátos ideológiájában (a tömeghatás szempontjából) kétségtelenül sikeresen keverték a fajgyűlölő, népirtásra uszító és mindenekelőtt antiszemita propagandát az állítólagos keresztény-nemzeti elvekkel? (Ha nem hiszik, tessenek átnyálazni Tiso, Pavelic, vagy ha tetszik, Szálasi programját - nem könnyű olvasmány, de tanulságos.) A válasz: nagyjából semmit (rosszabb esetben a háború után még bújtatták is őket, mint például a teljes usztasa vezérkart), pedig az ember azt gondolná, hogy az ominózus filmplakátnál kicsit jobban zavarhatta volna a katolikus egyházat (no meg a többi keresztény felekezetet - lásd a román ortodox egyház és a Vasgárda kínosan szoros kapcsolatát), amikor rohamosztagos pribékek karjukon különféle keresztvariációkkal (rosszabb esetben kereszttel a kezükben) hajtják végre háborús és emberiség elleni bűncselekmények egész sorozatát.

Erről férfinak kellene írnia. Pontosabban senkinek. Az abszurd magáért beszél - én csak elmutogatom a halláskárosultaknak.

Az Egyesült Államok és Európa közötti politikai nézeteltérések, illetve a gazdasági befolyás természetéről vallott eltérő vélemények mostanáig elterelték a figyelmet az egyes európai államok s különösen az unió kapujában toporgó kisállamok gyakorta kétértelmű transzatlanti viszonyulásáról. Ugyanakkor - különösen Kelet-Európából nézve - egyértelműen megállapítható: e kapcsolatok korábbi fontossága leértékelődött, és az együttműködés jövőjét illetően komoly kételyek merültek fel meghatározó amerikai körökben.

Azt az alapos vizsgálatot, amely - akár független szakértők részvételével - feltárja a moszkvai túszdráma minden részletét, beleértve az előzményeket és a következményeket, akkor is el kellene végezni, ha ezt még az orosz társadalom többsége sem igényli, és a politikusok között is kisebbségben vannak azok, akik szükségesnek tartják.