Sőt: szégyene és veresége.
Az előbbieké nemcsak azért, mert mind politikai, mind anyagi szempontból képtelenek voltak súlyának megfelelően kezelni a védelmi szférát, de azért is, mert a civil kontroll éveken át fennen hirdetett prioritása ellenére sem tudták megtörni a magyar katonai vezetés érdekérvényesítési képességét. A katonai vezetők célja (a maguk szempontjából érthető módon) a régi strukturális keretek és abban saját pozícióik megőrzése volt. Csak halkan jegyzem meg: a tábornokok politikai szempontok alapján történő kinevezése és nyugdíjazása - amit csaknem valamennyi magyar kabinet előszeretettel gyakorolt - önmagában még soha és sehol nem vezetett eme szándék letöréséhez. A katonai vezetés pedig nem azért sáros, mert nem tudta megakadályozni a hadsereg létszámának radikális (1989 óta mintegy 121 ezres) csökkentését, hanem paradox módon azért, mert - többnyire a források és az átalakítás koncepciójának hiányára hivatkozva - felettébb sikeresen állt ellen a haderőreformnak. Így manapság egy olyan 33 900 fős - méreteiben is a professzionalizmust és a modern technikát követelő - hadsereg élén állnak, amely struktúrájában és működésében, de legfőképpen mentalitásában változatlanul a tömeghadseregek korát idézi, és amelynek technikai színvonala csapnivaló.
H
Az elmúlt több mint egy évtizedben a magyar védelmi szféra állapotát leginkább a politikai eliten belüli konszenzus hiánya határozta meg. Ennek következtében ugyanis 1989-2002 között egyetlen kormány sem vállalta magára a haderő átalakításának költségeit, sőt igyekezett úgy tervezni, hogy a reform döntő terhét - a hadsereg technikai fejlesztését - utódjának kelljen viselnie. Az utódoknak természetesen eszük ágában sem volt magukra venni ezt az örökséget, inkább felülvizsgáltak, új reformot hirdettek, a korábbi kudarcok felelősségét az előző vezetésre meg a "konzervatív tábornokokra" tolták, és megint a legolcsóbb lépésnél, a leépítésnél kezdték újra a dolgot. A NATO-tagság elnyerése után pedig olyan területek (élet- és munkakörülmények) fejlesztésével rukkoltak elő, amelyekből a szövetségnek vajmi kevés haszna származott. Nagyrészt a konszenzushiányra volt visszavezethető az is, hogy a honvédelmi tárcát a költségvetési osztozkodások során a mögöttünk álló évtizedben szinte mindig az ún. maradék elvű minisztériumok közé sorolták be.
Mindennek következtében 1991 és 2001 között a magyar védelmi szféra nominálisan közel 1179 milliárd forintot nyelt el anélkül, hogy közben modernizálódott volna. Bár az kétségtelenül igaz, hogy ez az összeg reálértéken nagyságrenddel kevesebbnek felel meg (körülbelül 353 milliárdnak), de abban a legtöbb szakértő (sőt az elmúlt 12 év egymást váltó honvédelmi vezetése is) egyetért, hogy ennek racionális és koncepciózus felhasználásával a jelenlegi eredményeknél többre juthattunk volna. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Magyar Honvédség (MH) időközben felélte korábbi tartalékait is. Mivel azonban a civil kontrollt gyakorló magyar politikusok hosszú évekig képtelenek voltak meghatározni, hogy mi lesz az MH jövőbeni feladata (pontosabban: mit is jelent konkrétan a XX. és XXI. század fordulóján a honvédelem), a katonai vezetés a korábbi időszakból örökölt haderő fenntartására, illetve - amikor elkerülhetetlen volt - annak csökkentésére költötte el a mindenkori éves védelmi költségvetés túlnyomó részét: átlagosan több mint 90 százalékát, sőt említett tartalékainak jelentős részét is. A költségvetési forrásokat olyan egységek és alakulatok fenntartása (nem egy esetben oda-vissza történő áthelyezése) emésztette fel, amelyeket végül felszámoltak; eme összegek másik részét pedig a hadseregből a polgári szférába távozó hivatásos katonák pénz- és természetbeni végkielégítésére fordították (például a szolgálati lakások megvásárlásának lehetőségével). Ráadásul mindeközben a védelmi szektor vagyonvesztéséből a hadsereg mint szervezet szinte semmit sem profitált, mert a "konverzió" örve alatt csupán "megszabadult" azoktól az ingatlanaitól és szervezeti elemeitől, amiket korábban fenn kellett tartania. Az esetek túlnyomó többségében egyébként teljesen törvényesen és szabályosan zajlottak ezek a folyamatok - csak éppen a hadsereg modernizációja szempontjából nélkülöztek minden értelmet. Sőt: a törvényes és szabályszerű, de a modernizáció szempontjából irracionális forrásfelhasználás volt mind ez ideig a katonai vezetők és a védelmi szféra civil képviselői közötti konszenzus kialakításának egyik legfontosabb tényezője. Márpedig a változások negatív hatásait csakis a törvényeket és szabályokat alkotó civilek mérsékelhették volna.
H
Mindeme folyamatok az 1990-es években a Magyar Honvédséget szakmai szempontból is mély válságba taszították. A hadseregből ugyanis nagy számban távoztak azok a szakemberek, akiknek a piacosodó polgári szféra jobb érvényesülési lehetőséget és nagyobb jövedelmet biztosított. Ezzel párhuzamosan a honvédség elsősorban azoknak kínált vonzó perspektívát, akik a szociális biztonság miatt választották a katonai pályát - és annak a hadseregen belüli kisebbségnek is, amely szakmai képzettsége és nyelvtudása okán esélyes volt a külszolgálatra (nem véletlen, hogy például a tagsággal járó NATO-beosztások feltöltése talán az egyetlen olyan vállalás, amelynek hazánk gyorsan és maradéktalanul eleget tudott tenni). Szakmai értelemben - különösen a csapatok és alegységek szintjén - a technikai fejlesztések elmaradása és a munkakörülmények látványos romlása is negatív hatásokkal járt. A haderő technikai amortizációja és a hadgyakorlatok ellehetetlenülése a kiképzés színvonalának visszaesését vonta maga után, ami a katonákat megfosztotta választott hivatásuk egyik értelmétől. 2001-ben volt ugyan illetményemelés, ám ez - minden pozitívuma ellenére - az eszközfejlesztés elmaradása miatt tovább erősítette a hadsereghez fűződő "jóléti-szociális" szemléletet.
Az a tény, hogy a munka- és életkörülmények a csapatoknál, illetve az alacsonyabb rendfokozatú és beosztású hivatásosoknál romlottak a leginkább, gátolta a hadsereg állománykategóriáin belüli egészségtelen arányok javulását. A honvédségben még ma is aránytalanul magas a tisztek (6890 fő - 20,3 százalék), illetve aránytalanul alacsony a tiszthelyettesek (8775 fő - 25,8 százalék) és a szerződéses legénységi állományúak (6671 fő - 20 százalék) száma, főleg, ha a Magyarországon 2006-ra megvalósítani kívánt önkéntes haderőre jellemző nemzetközi standardokat vesszük alapul (tiszt 11-14, tiszthelyettes 33-38, szerződéses legénységi 45-33 százalék). Ráadásul a tiszti kategórián belül is nagyok az aránytalanságok: 4000 főtiszt - ezredes, alezredes, őrnagyok - és tábornok van. Ennek nem csupán, sőt talán nem is elsősorban az az oka, hogy Magyarországon több mint egy évtizedig formálódott a NATO-hadseregre jellemző pálya- és karriermodell, hanem az, hogy sok katona számára csupán az előléptetés (az ún. csillaghullás) maradt az egyetlen értékelhető jutalmazási forma.
H
Nem csodálkozhatunk azon, hogy Magyarország a NATO-nak kétévenként - előbb 1998-ban, majd 2000-ben - beterjesztett Védelmi tervezési kérdőívben megfogalmazott vállalásainak mindig csak töredékét tudta teljesíteni. Számba véve a szövetség által 1999-ben megfogalmazott öt legfontosabb fejlesztési területet, nehéz vitatkozni a Magyarországot bírálókkal. Például a bevethetőség és mobilitás kapcsán elég a hadsereg gépjárműparkjának siralmas állapotára, a ki tudja már, hányadszor kiírt-visszavont gépjárműtenderre, légi szállítási kapacitásának teljes hiányára gondolni, vagy a fenntarthatóság és logisztika terén a külföldi béketámogató misszió fenntartási költségeinek a védelmi büdzsére gyakorolt csaknem katasztrofális hatására utalni. Vagy nézzük a korszerű fegyverzet és felszerelés jegyében az olyan kompatibilis szerszámokat, mint a "tábori eszcájg" és a jó öreg Kalasnyikov. A túlélő képesség ürügyén idézzük föl az ABV-felszerelésként funkcionáló szakadt szimatszatyrokat, a szűrő nélküli gázálarcot, az éjjellátó készüléket helyettesítő zseblámpát. Ha pedig azt halljuk, hogy vezetési, irányítási és informatikai képességek, akkor többre, mint a kellő hangerővel az ellenség feltételezett tartózkodási helye felé ordított "Ne lőjetek! Magyar vagyok, vazze!" csatakiáltásra aligha asszociálhatunk.
Ami azért igen elkeserítő.
Nemcsak az "itt és most" okán, hanem mindenekelőtt azért, mert - hacsak nem történik kisebb csoda - négy esztendő múlva sem leszünk sokkal jobb helyzetben. A különbség csupán annyi lesz, hogy a magyar hadsereg akkor önkéntesen és professzionálisan nem csinál majd semmit.
A szerző védelempolitikai szakértő.
