Georgi Goszpodinov: A Másik mint szuvenír

publikálva
2002/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Emlékszem, a Carment meg a Kis éji zenét az egyik osztálytársnőm lakásának ajtaja előtt hallottuk először életünkben. Ezeket a klasszikus darabokat az az elektromos csengő adta elő, amit az osztálytársnőm papája hozott külföldről. A Külföldről azt gondoltuk, hogy külön ország, olyan, mint Franciaország vagy Olaszország, csak sokkal vonzóbb. Csak ott voltak ilyen csodálatos csengők, cigaretta formájú rágógumik meg fél rőf hosszú csokoládék. A szüleink erre megmagyarázták, hogy a külföldieknek nincs olyan természetük meg olyan kefirjük, mint nekünk. De a természetet és a kefirt mi egyáltalán nem találtuk finomnak.

Emlékszem, a Carment meg a Kis éji zenét az egyik osztálytársnőm lakásának ajtaja előtt hallottuk először életünkben. Ezeket a klasszikus darabokat az az elektromos csengő adta elő, amit az osztálytársnőm papája hozott külföldről. A Külföldről azt gondoltuk, hogy külön ország, olyan, mint Franciaország vagy Olaszország, csak sokkal vonzóbb. Csak ott voltak ilyen csodálatos csengők, cigaretta formájú rágógumik meg fél rőf hosszú csokoládék. A szüleink erre megmagyarázták, hogy a külföldieknek nincs olyan természetük meg olyan kefirjük, mint nekünk. De a természetet és a kefirt mi egyáltalán nem találtuk finomnak.

Az Eiffel-tornyot életünkben először kis szuvenír formájában láttuk, egy hőmérővel a közepén. Később hallottunk egy viccet, amit egyáltalán nem találtunk humorosnak. Arról a bolgárról szólt, aki elment Párizsba megnézni az igazi Eiffel-tornyot, és körbejárta, hogy hol van benne a hőmérő. A velencei gondolák zenélő olvasólámpaként jelentek meg előttünk, az Akropolisz a vendégek számára fenntartott hamutartóként. Mindannyiunknak volt a hálószobájában egy Mona Lisája, egy Utolsó vacsorája a nappaliban kifüggesztett faliszőnyegen, és egy gyümölcscsendélet a konyhában. Ez volt általános műveltségünk aranykora.

Később ezért bűvölt el bennünket annyira Baudrillard és elmélete a simulacrumról. Semmi szükségünk nem volt arra, hogy megnézzük az Eiffel-tornyot. Hisz az csak egy hőmérő nélküli másolat volt.

H

E személyes, gyerekkori történeteim persze csak ürügyek ahhoz, amit mondani akarok.

A Másik kérdését széles körben tárgyalják mostanában. Különféle modellekkel írják le a földrajzi vagy etnikai mássághoz való viszonyt. Beszélhetünk a férfi másságáról a nőhöz, az őrült másságáról a normálishoz képest, sőt elfilozofálgathatunk a "belső Másikról" is. A témával foglalkozó egyik fontos könyvben, az Amerika meghódítása: a Másik kérdése című művében Tzvetan Todorov a Másik megközelítésének négy fázisát azonosítja. Ezek: a felfedezés, a hódítás, a szerelem, a tudás. Csakhogy ezek a szakaszok a gyarmatosító kultúra sajátjai. Egy bolgár tudós, Alekszander Kjoszev Az eltűnt listái címet viselő tudományos munkájában másik nézőpontra helyezkedik - "az öngyarmatosító kultúrák" nézőpontjára, hogy az ő terminusát használjam. Ezek közé sorolható Bulgária és több más kis kultúra is.

Az ilyen öngyarmatosító kultúrák az Idegent (és különösen a nyugatit) univerzálisan értékesnek, ám elérhetetlennek tartják. Az iránta érzett vágyakozás és a törekvés felé egyszerre válik traumatikus élménnyé és konstruktív késztetéssé. A kelet-európai ember számára a Nyugat azzá lett, amit a vallástörténész Rudolph Otto "das ganz Andere"-nek, "a teljesen Másnak" nevezett. Ez pedig a szent.

Ám távol álljon tőlem, hogy nagyszabású modelleket és elméleteket próbáljak felállítani. Nincs hozzá merszem. Inkább a Nyugat és a Másik konkrétabb és hétköznapibb perspektíváját vázolom fel. Fontosnak érzem, hogy odafigyeljünk a privát és egyéni dolgokra, a tünékenyre és az átmenetire, arra, ami könnyen feledésbe merülhet. Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek gyermek- és kamaszkora a kommunizmusnak nevezett rezsimben telt el. Aztán a Bildungsromanunk e rezsim összeomlása idején építette magát tovább. Bildungsroman öszszeomlás idején.

A szuvenírok témája annak a mind ez ideig megíratlan történetnek a része, amely a kommunizmus hétköznapjairól szól. Számunkra, kelet-európaiak számára a Nyugat a szuvenír Másik volt, és a Nyugat mássága a szuvenír mássága volt. Amely másság nem ugyanaz, mint a "ganz Andere", ha másért nem, hát azért, mert a szent nem ugyanaz, mint a profán. A szuvenírok igazából arra voltak kézzelfogható, anyagi bizonyítékok, hogy a Nyugat létezik, itt a Földön. Anélkül, hogy ismertük, hogy megízleltük volna a Nyugatot, e kis tárgyak, melyek átlépték a vasfüggönyt, meggyőztek minket valóságosságáról. Az első ránézésre jelentéktelen mütyürök egy egész elérhetetlen világot rejtettek, s váltak ily módon jeleivé és jelképeivé. Az Eiffel-tornyocskák, hőmérőstül vagy a nélkül, a porcelán Akropoliszok és világító gondolák lettek a szemünkben a Nyugat profán ikonjai. A szuvenír túlmutatott önmagán, többet jelentett közönséges tárgyi valójánál, miként a primitív műanyag feszületekben, a karácsony előtt piacra dobott naiv betlehemekben és jászolokban sem a bóvlit látják a keresztény hívők.

H

De mi tette ily különlegessé számunkra e szuveníreket?

Hisz ha Franciaországban vagy Olaszországban jár, egy német turista is vásárol apróságokat, valami csecsebecsét. E tárgyak arra valók, hogy megőrizzék a helyek emlékét, hol vásárlója egykor járt. A szocializmus idején a kelet-európai ember számára viszont a szuvenír leginkább annak a helynek a mementója volt, ahol sohasem járt, és ahová soha nem is fog eljutni. A szuvenír a lehetetlen tapasztalat negatív bizonyítékaként szolgált. A szuvenírt leggyakrabban ajándékba kaptuk egy szerencsés rokontól vagy baráttól, aki kijutott külföldre. A hőmérőt rejtő Eiffel-tornyocska 1989 előtt egészen mást jelentett egy német és egy bolgár komódon. A kelet-európaiak számára szentimentális-ideológiai értéket hordozott. A szuvenír egy másik világ küldötte volt, aki átjutott a vasfüggönyön.

És ez még nem volt minden. Egy idő után minden Nyugatról érkező tárgy szuvenírként kezdett viselkedni. Az emberek megőrizték, sőt szenvedélyesen gyűjtötték a legközönségesebb nyugati fogyasztói árucikkeket, sőt azok csomagolását is. E tárgyak értékessé váltak, az egyediség aurája ölelte őket körül. Egy barátom coca-colás üvegeket és dobozokat gyűjtött. Ismertem cigarettadoboz-gyűjtőket, üres whiskysüvegeket gyűjtőket és üres Metaxa-üvegeket gyűjtőket is. (Utóbbi, kifúrva és zsinórral, illetve villanyégővel felszerelve pompás állólámpaként funkcionált.)

Mindebből legalább két következtetés adódik. Először is az, hogy a szocialista hiánygazdaság a nyugati tömegfogyasztási cikkek mitologizálásához vezetett. Innen a látszólagos paradoxon: mifelénk nem az egyedit, hanem a tömegest, az össznépit, az egyenterméket gyűjtötték. A másik jellegzetesség pedig az volt, hogy maga a fogyasztásra szánt termék valószerűtlen, megérinthetetlen, birtokolhatatlan maradt (hisz valaki más engedte le a torkán). Az egyszerű emberek a csomagolást, az üres formát tették a kultusz tárgyává. Ez pedig általánosan jellemző a Másik szuvenírként való befogadására: azt hiszszük, hogy a velejét birtokoljuk, pedig csak az üveg a miénk.

H

Ernest Gellner, a nemrég elhunyt angol történész szerint "lehet, a világ első világi vallása nem azért bukott el, mert az embereket megfosztotta a transzcendentálistól, hanem azért, mert a profántól tiltotta el őket. A marxizmus azt a profán zugot vette el, ahol az emberek meghúzhatták magukat, amikor kihűlt bennük a hit." Amikor azt állítjuk, hogy a kommunizmus azért omlott le, mert elveszítette a technológiai versenyfutást a Nyugattal, mert a szocialista ipar becsődölt, meg a többi hasonló okosságot, szenteljünk egy kis figyelmet a szuvenírok, az egyszerű, hétköznapi tárgyak, a tömegtermékek, sőt a giccs felforgató szerepének is. Mindannak, ami beszivárgott Nyugatról, és alkalmas volt arra, hogy az egyszerű emberek fejében megrendítse a rendszerbe vetett bizalmat. Még a végén az is kiderülhet: miközben a két világrendszer gigászi, kimerítő küzdelmet vívott azért, hogy melyikük lépjen először a Holdra, a svájci Milka csoki tehene megette a magyar és a bolgár Bocit és a lengyel tejkaramella tehenét, a német Wurstok pedig felfalták a kelet-európai kolbászokat. Akkora képtelenség lenne, hogy a kommunizmus azért omlott össze, mert a kelet-európaiak a helyi üdítőitalok helyett inkább Coca-Colát akartak hörpölni? A vasfüggöny pedig a McDonald´s, a Craft Jacobs Suchard, a Pepsi és a Coca kólák súlya alatt hullott le? És a nagy politikai változás csak jól szervezett reklámkampány volt?

A Nyugat mint szuvenír képzete ezért kezdett a kilencvenes évek elején halványodni. Sok szuvenírszimbólum természetes helyére került - a fogyasztási cikkek polcaira. A barátom azóta nem gyűjt coca-colás üvegeket, mióta a csapból is kóla folyik.

H

Ám a szuveníroptika nem csak Keletről Nyugat felé pillantva torzította a látást. Az 1989-et követő első években a Nyugat mintha hasonló érdeklődést mutatott volna Kelet-Európa iránt. Ez az érdeklődés jobbára ugyanilyen szuvenír-jellegű volt - felszínes, lekezelően rokonszenvező, talmi, gyűjtögető. Márpedig a Gyűjtő attitűdje a Másikkal szemben felfüggeszti, zárójelbe helyezi a megértésre és az integrációra irányuló szándékot. Mert miből is állt akkoriban egy történelmi gyűjtemény? Egy tégla a berlini falból, egy szocialista kitüntetés, a Munka Érdemrendje mondjuk, egy szovjet sisak, a moszkvai pártvezetőket mintázó Matrjoska-baba. E tárgyakat minden kelet-európai piacon árulták élelmes múltkereskedők.

A történelemnek számos definíciója van, melyekhez most én is hozzátennék egyet. A történelem az a folyamat, amely során a szimbólumokból szuvenírok, emléktárgyak lesznek. Ez a dolgok természetes folyamata. A szenttől az árucikkig. Ami egykor a forradalom vagy egy egész korszak jelképe volt, később elveszti szent jelentését, és bóvlivá változik, a couleur local részévé, külföldi szemnek szánt csalétekké. Leggyakrabban - gicscsé. Pontosan ez történt a kommunizmus attribútumaival is. A "történelem szemétdombja" a történelem bolhapiacává lett, és az orrunk előtt zajlott le a kommunizmus végkiárusítása. Akkoriban ez senkit nem zavart. Épp ellenkezőleg, örültünk neki. Jól ment a bolt, vitték az árut, mint a cukrot, és még nem is csak a külföldi turisták.

Ma, tizenkét évvel később, más a helyzet. A Nyugatot Kelet-Európa immár mint szuvenír sem nagyon érdekli. De a kelet-európai országokban és különösen Bulgáriában megint kezd divatja lenni a szocializmus korából származó leleteknek. Az is megtörténhet, hogy a szimbólumok szuvenírré válásának folyamata megfordul, és az emléktárgyakból megint jelképek lesznek: a "szimbólum-szuvenír-elsődleges szimbólum" ősi marxi paradigmájának megfelelően. Nem valami ártatlan játszadozás lenne ez - és ez újabb ok arra, hogy a szuvenírt mint elmélkedésünk tárgyát komolyan vegyük. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy a tegnap emlékei, a katonai rangjelzések, a vörös csillagok, a kitüntetések - a történelem fals megismétlődéseként - a holnap jelképeivé változnak. És akkor a barátomnak megint coca-colás dobozokat kell gyűjtenie, és kezdhetjük magyarázni a gyerekeinknek, hogy miért nincs hőmérő a valódi Eiffel-toronyban.

A szerző Szófiában élő író, a Literaturen Vesztnik című hetilap főszerkesztője. Esszéje először november 1-jén, a frankfurti RömerGesprache című felolvasáson hangzott el. Fordította Tángál Pál.

publikálva
2002/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk