Georgi Goszpodinov: A Másik mint szuvenír

  • 2002. november 14.

Publicisztika

Emlékszem, a Carment meg a Kis éji zenét az egyik osztálytársnőm lakásának ajtaja előtt hallottuk először életünkben. Ezeket a klasszikus darabokat az az elektromos csengő adta elő, amit az osztálytársnőm papája hozott külföldről. A Külföldről azt gondoltuk, hogy külön ország, olyan, mint Franciaország vagy Olaszország, csak sokkal vonzóbb. Csak ott voltak ilyen csodálatos csengők, cigaretta formájú rágógumik meg fél rőf hosszú csokoládék. A szüleink erre megmagyarázták, hogy a külföldieknek nincs olyan természetük meg olyan kefirjük, mint nekünk. De a természetet és a kefirt mi egyáltalán nem találtuk finomnak.
Emlékszem, a Carment meg a Kis éji zenét az egyik osztálytársnőm lakásának ajtaja előtt hallottuk először életünkben. Ezeket a klasszikus darabokat az az elektromos csengő adta elő, amit az osztálytársnőm papája hozott külföldről. A Külföldről azt gondoltuk, hogy külön ország, olyan, mint Franciaország vagy Olaszország, csak sokkal vonzóbb. Csak ott voltak ilyen csodálatos csengők, cigaretta formájú rágógumik meg fél rőf hosszú csokoládék. A szüleink erre megmagyarázták, hogy a külföldieknek nincs olyan természetük meg olyan kefirjük, mint nekünk. De a természetet és a kefirt mi egyáltalán nem találtuk finomnak.

Az Eiffel-tornyot életünkben először kis szuvenír formájában láttuk, egy hőmérővel a közepén. Később hallottunk egy viccet, amit egyáltalán nem találtunk humorosnak. Arról a bolgárról szólt, aki elment Párizsba megnézni az igazi Eiffel-tornyot, és körbejárta, hogy hol van benne a hőmérő. A velencei gondolák zenélő olvasólámpaként jelentek meg előttünk, az Akropolisz a vendégek számára fenntartott hamutartóként. Mindannyiunknak volt a hálószobájában egy Mona Lisája, egy Utolsó vacsorája a nappaliban kifüggesztett faliszőnyegen, és egy gyümölcscsendélet a konyhában. Ez volt általános műveltségünk aranykora.

Később ezért bűvölt el bennünket annyira Baudrillard és elmélete a simulacrumról. Semmi szükségünk nem volt arra, hogy megnézzük az Eiffel-tornyot. Hisz az csak egy hőmérő nélküli másolat volt.

H

E személyes, gyerekkori történeteim persze csak ürügyek ahhoz, amit mondani akarok.

A Másik kérdését széles körben tárgyalják mostanában. Különféle modellekkel írják le a földrajzi vagy etnikai mássághoz való viszonyt. Beszélhetünk a férfi másságáról a nőhöz, az őrült másságáról a normálishoz képest, sőt elfilozofálgathatunk a "belső Másikról" is. A témával foglalkozó egyik fontos könyvben, az Amerika meghódítása: a Másik kérdése című művében Tzvetan Todorov a Másik megközelítésének négy fázisát azonosítja. Ezek: a felfedezés, a hódítás, a szerelem, a tudás. Csakhogy ezek a szakaszok a gyarmatosító kultúra sajátjai. Egy bolgár tudós, Alekszander Kjoszev Az eltűnt listái címet viselő tudományos munkájában másik nézőpontra helyezkedik - "az öngyarmatosító kultúrák" nézőpontjára, hogy az ő terminusát használjam. Ezek közé sorolható Bulgária és több más kis kultúra is.

Az ilyen öngyarmatosító kultúrák az Idegent (és különösen a nyugatit) univerzálisan értékesnek, ám elérhetetlennek tartják. Az iránta érzett vágyakozás és a törekvés felé egyszerre válik traumatikus élménnyé és konstruktív késztetéssé. A kelet-európai ember számára a Nyugat azzá lett, amit a vallástörténész Rudolph Otto "das ganz Andere"-nek, "a teljesen Másnak" nevezett. Ez pedig a szent.

Ám távol álljon tőlem, hogy nagyszabású modelleket és elméleteket próbáljak felállítani. Nincs hozzá merszem. Inkább a Nyugat és a Másik konkrétabb és hétköznapibb perspektíváját vázolom fel. Fontosnak érzem, hogy odafigyeljünk a privát és egyéni dolgokra, a tünékenyre és az átmenetire, arra, ami könnyen feledésbe merülhet. Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek gyermek- és kamaszkora a kommunizmusnak nevezett rezsimben telt el. Aztán a Bildungsromanunk e rezsim összeomlása idején építette magát tovább. Bildungsroman öszszeomlás idején.

A szuvenírok témája annak a mind ez ideig megíratlan történetnek a része, amely a kommunizmus hétköznapjairól szól. Számunkra, kelet-európaiak számára a Nyugat a szuvenír Másik volt, és a Nyugat mássága a szuvenír mássága volt. Amely másság nem ugyanaz, mint a "ganz Andere", ha másért nem, hát azért, mert a szent nem ugyanaz, mint a profán. A szuvenírok igazából arra voltak kézzelfogható, anyagi bizonyítékok, hogy a Nyugat létezik, itt a Földön. Anélkül, hogy ismertük, hogy megízleltük volna a Nyugatot, e kis tárgyak, melyek átlépték a vasfüggönyt, meggyőztek minket valóságosságáról. Az első ránézésre jelentéktelen mütyürök egy egész elérhetetlen világot rejtettek, s váltak ily módon jeleivé és jelképeivé. Az Eiffel-tornyocskák, hőmérőstül vagy a nélkül, a porcelán Akropoliszok és világító gondolák lettek a szemünkben a Nyugat profán ikonjai. A szuvenír túlmutatott önmagán, többet jelentett közönséges tárgyi valójánál, miként a primitív műanyag feszületekben, a karácsony előtt piacra dobott naiv betlehemekben és jászolokban sem a bóvlit látják a keresztény hívők.

H

De mi tette ily különlegessé számunkra e szuveníreket?

Hisz ha Franciaországban vagy Olaszországban jár, egy német turista is vásárol apróságokat, valami csecsebecsét. E tárgyak arra valók, hogy megőrizzék a helyek emlékét, hol vásárlója egykor járt. A szocializmus idején a kelet-európai ember számára viszont a szuvenír leginkább annak a helynek a mementója volt, ahol sohasem járt, és ahová soha nem is fog eljutni. A szuvenír a lehetetlen tapasztalat negatív bizonyítékaként szolgált. A szuvenírt leggyakrabban ajándékba kaptuk egy szerencsés rokontól vagy baráttól, aki kijutott külföldre. A hőmérőt rejtő Eiffel-tornyocska 1989 előtt egészen mást jelentett egy német és egy bolgár komódon. A kelet-európaiak számára szentimentális-ideológiai értéket hordozott. A szuvenír egy másik világ küldötte volt, aki átjutott a vasfüggönyön.

És ez még nem volt minden. Egy idő után minden Nyugatról érkező tárgy szuvenírként kezdett viselkedni. Az emberek megőrizték, sőt szenvedélyesen gyűjtötték a legközönségesebb nyugati fogyasztói árucikkeket, sőt azok csomagolását is. E tárgyak értékessé váltak, az egyediség aurája ölelte őket körül. Egy barátom coca-colás üvegeket és dobozokat gyűjtött. Ismertem cigarettadoboz-gyűjtőket, üres whiskysüvegeket gyűjtőket és üres Metaxa-üvegeket gyűjtőket is. (Utóbbi, kifúrva és zsinórral, illetve villanyégővel felszerelve pompás állólámpaként funkcionált.)

Mindebből legalább két következtetés adódik. Először is az, hogy a szocialista hiánygazdaság a nyugati tömegfogyasztási cikkek mitologizálásához vezetett. Innen a látszólagos paradoxon: mifelénk nem az egyedit, hanem a tömegest, az össznépit, az egyenterméket gyűjtötték. A másik jellegzetesség pedig az volt, hogy maga a fogyasztásra szánt termék valószerűtlen, megérinthetetlen, birtokolhatatlan maradt (hisz valaki más engedte le a torkán). Az egyszerű emberek a csomagolást, az üres formát tették a kultusz tárgyává. Ez pedig általánosan jellemző a Másik szuvenírként való befogadására: azt hiszszük, hogy a velejét birtokoljuk, pedig csak az üveg a miénk.

H

Ernest Gellner, a nemrég elhunyt angol történész szerint "lehet, a világ első világi vallása nem azért bukott el, mert az embereket megfosztotta a transzcendentálistól, hanem azért, mert a profántól tiltotta el őket. A marxizmus azt a profán zugot vette el, ahol az emberek meghúzhatták magukat, amikor kihűlt bennük a hit." Amikor azt állítjuk, hogy a kommunizmus azért omlott le, mert elveszítette a technológiai versenyfutást a Nyugattal, mert a szocialista ipar becsődölt, meg a többi hasonló okosságot, szenteljünk egy kis figyelmet a szuvenírok, az egyszerű, hétköznapi tárgyak, a tömegtermékek, sőt a giccs felforgató szerepének is. Mindannak, ami beszivárgott Nyugatról, és alkalmas volt arra, hogy az egyszerű emberek fejében megrendítse a rendszerbe vetett bizalmat. Még a végén az is kiderülhet: miközben a két világrendszer gigászi, kimerítő küzdelmet vívott azért, hogy melyikük lépjen először a Holdra, a svájci Milka csoki tehene megette a magyar és a bolgár Bocit és a lengyel tejkaramella tehenét, a német Wurstok pedig felfalták a kelet-európai kolbászokat. Akkora képtelenség lenne, hogy a kommunizmus azért omlott össze, mert a kelet-európaiak a helyi üdítőitalok helyett inkább Coca-Colát akartak hörpölni? A vasfüggöny pedig a McDonald´s, a Craft Jacobs Suchard, a Pepsi és a Coca kólák súlya alatt hullott le? És a nagy politikai változás csak jól szervezett reklámkampány volt?

A Nyugat mint szuvenír képzete ezért kezdett a kilencvenes évek elején halványodni. Sok szuvenírszimbólum természetes helyére került - a fogyasztási cikkek polcaira. A barátom azóta nem gyűjt coca-colás üvegeket, mióta a csapból is kóla folyik.

H

Ám a szuveníroptika nem csak Keletről Nyugat felé pillantva torzította a látást. Az 1989-et követő első években a Nyugat mintha hasonló érdeklődést mutatott volna Kelet-Európa iránt. Ez az érdeklődés jobbára ugyanilyen szuvenír-jellegű volt - felszínes, lekezelően rokonszenvező, talmi, gyűjtögető. Márpedig a Gyűjtő attitűdje a Másikkal szemben felfüggeszti, zárójelbe helyezi a megértésre és az integrációra irányuló szándékot. Mert miből is állt akkoriban egy történelmi gyűjtemény? Egy tégla a berlini falból, egy szocialista kitüntetés, a Munka Érdemrendje mondjuk, egy szovjet sisak, a moszkvai pártvezetőket mintázó Matrjoska-baba. E tárgyakat minden kelet-európai piacon árulták élelmes múltkereskedők.

A történelemnek számos definíciója van, melyekhez most én is hozzátennék egyet. A történelem az a folyamat, amely során a szimbólumokból szuvenírok, emléktárgyak lesznek. Ez a dolgok természetes folyamata. A szenttől az árucikkig. Ami egykor a forradalom vagy egy egész korszak jelképe volt, később elveszti szent jelentését, és bóvlivá változik, a couleur local részévé, külföldi szemnek szánt csalétekké. Leggyakrabban - gicscsé. Pontosan ez történt a kommunizmus attribútumaival is. A "történelem szemétdombja" a történelem bolhapiacává lett, és az orrunk előtt zajlott le a kommunizmus végkiárusítása. Akkoriban ez senkit nem zavart. Épp ellenkezőleg, örültünk neki. Jól ment a bolt, vitték az árut, mint a cukrot, és még nem is csak a külföldi turisták.

Ma, tizenkét évvel később, más a helyzet. A Nyugatot Kelet-Európa immár mint szuvenír sem nagyon érdekli. De a kelet-európai országokban és különösen Bulgáriában megint kezd divatja lenni a szocializmus korából származó leleteknek. Az is megtörténhet, hogy a szimbólumok szuvenírré válásának folyamata megfordul, és az emléktárgyakból megint jelképek lesznek: a "szimbólum-szuvenír-elsődleges szimbólum" ősi marxi paradigmájának megfelelően. Nem valami ártatlan játszadozás lenne ez - és ez újabb ok arra, hogy a szuvenírt mint elmélkedésünk tárgyát komolyan vegyük. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy a tegnap emlékei, a katonai rangjelzések, a vörös csillagok, a kitüntetések - a történelem fals megismétlődéseként - a holnap jelképeivé változnak. És akkor a barátomnak megint coca-colás dobozokat kell gyűjtenie, és kezdhetjük magyarázni a gyerekeinknek, hogy miért nincs hőmérő a valódi Eiffel-toronyban.

A szerző Szófiában élő író, a Literaturen Vesztnik című hetilap főszerkesztője. Esszéje először november 1-jén, a frankfurti RömerGesprache című felolvasáson hangzott el. Fordította Tángál Pál.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”

Kamukéró

A lakástámogatási program a Fidesz-kormányok nagy találmánya. Ha az embereknek nincs pénzük lakást venni, akkor adjunk nekik támogatott hitelt – nagyjából ez a minta huszonöt éve.

„Így változik meg a világrend”

Miért tört előre a populista jobboldal a nyugati világban, és hogyan alakította át Kelet-Európát? Milyen társadalmi változások, milyen félelmek adták a hajtóerejét, és milyen tartalékai vannak? És a liberális demokráciának? A tájhaza egyik legeredetibb politikai gondolkodóját kérdeztük.

Nemtelen helyzetben

Egy hónapja éhségsztrájkol a vizsgálati fogságban Budapesten a német szélsőbaloldali aktivista, Maja T. A német média kifogásolja az ellene folyó eljárás és fogva tartásának körülményeit.