Publicisztika

Duray Miklósnak, a Magyar Koalíció Pártja ügyvezető alelnökének emlékezetes, bizonyos tekintetben pedig elhíresült Kossuth téri jelenése azonkívül, hogy világossá tette, kicsoda és mire képes a szlovákiai magyar sérelmi politika fenegyereke, arra is jó volt, hogy elgondolkodjanak az érintettek, milyen irányba mozgott a rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtized alatt prezentált Kárpát-medencei kisebbségi politika. Merre orientálódott a szóban forgó problémakörben az "anyaországi" - minő infantilizáló kategória - politikai elit, s miről szólt a határon túli magyarok helyenként hamu alatt parázsló, máskor meg a mozgalmi tábortüzek lángjával lobogó identitáskeresése. Az identitás, az önazonosságtudat problematikáját kell ugyanis vizsgálat tárgyává tenni, mert a külhoni magyarok viszontagságos, alkalmanként önsorsrontó szocializálódása elsősorban az identitás evidens zavarai miatt olyan, amilyen. Ugyanis a határon túli magyarok, elsősorban persze a politikusok és értelmiségiek alapvető dilemmája az, hogyan lehet normális emberi életet élni egy bizonyos körön belül úgy, hogy egyszersmind azért a körön kívül maradhassanak, ha érdekeik, úgymond, megkövetelik ezt tőlük. Csakhogy a körön kívülre kerülvén, nyilvánvalóan egy másik körön belül találják magukat. Ami, ha nem is jelent egy az egyben tudathasadásos állapotot, nem teszi viszont oly gömbölyűvé a létezést, mint az olyan magyarok esetében, akik egy és ugyanazon politikai és kulturális haza lakói. Lám, ilyen bonyolult, egyszersmind egyszerű és átlátható a kisebbségi lét. Ha egy ember vagy embercsoport évtizedeken keresztül ilyen élethelyzetbe kényszerül, óhatatlanul sérül lelki élete. Közhelyszámba megy, hogy a nép jellemzően a túlélésre rendezkedik be előbb-utóbb, hiszen hétköznapi gondjai a legkevésbé arra ösztönzik, hogy naponta világmegváltó szándékokkal bíbelődjön. Főként ha a nemzetének államától elválasztó határokat még a nagypapák idejében jelölték ki a politika néhai aktorai. Magyarán, kénytelen a nép abban a hazában "túlélni", gyökeret verni, érvényesülni, ahol megszületett. Tekintet nélkül arra, hogy hányszor változtak a feje fölött (talpa alatt) az államhatárok. Szitokszó és dacos düh csak akkor gerjed a népben, ha a napi taposómalom, a hétköznapi túlélési manőverek végeztével alkalomadtán a pohár fenekére néz övéi közt. Meg akkor, ha rokonként nemzetének országába látogatva lebüdöstótozzák vendéglátói, mert halvány sejtelmük sincs arról, hogy a határokon túl is léteznek igazi magyar emberek, vagy éppen azért nem kívánatosak, mert féltékenyek rájuk.

Aszondja a kábé száznegyvenezer nagymamánk közül az egyik a két forduló között, hogy kisfiam (kislányom), hidd el, ezeknek ´56 megismétlése sem lenne drága.

A labdarúgó-világbajnokság pénteken - május 31-én - elkezdődik. A planéta legjobb válogatottjai közül az egyik a következő négy évre piedesztálra emelkedik. A teljesítmény, a játékosok döntik el, hogy melyik. E tény egyfelől roppant felelősséget, másfelől korántsem könnyű helyzetet takar, inkább nehezet.

Afővárosi aluljárók "visszafoglalására" indít programot a napokban a Városháza. A cél az árusok, a hajléktalanok kiszorítása, az aluljárók felújítása és folyamatos őrzése. Ezzel egyidejűleg a budapesti szociálpolitika is új szerepet kap: szociálismunkás-őrjáratoknak kell(ene) segíteni a rendteremtésben.

Áll egy ember a nyelvpolitikai erőtérben, és butaságokat beszél. Arról, hogy voltaképpen ő és hívei nyerték meg az elmúlt választásokat, csak éppen nem alakíthatnak kormányt. Mivel - úgymond - elcsalták tőlük a kormányalakítás lehetőségét. Lelkes hallgatóságát éppen ezért arra próbálja rávenni, hogy szakítva a képviseleti demokrácia hagyományaival, az utcán és "kis körökben" politizáljanak tovább. Üzenete nyomán az utca tényként kezeli a "csalásokat". Senki sem teszi fel a kérdést, hogy ezek szerint a kormány a saját maga által megszállt választási bizottságokon keresztül szervezett csalást önmaga megbuktatására?

Magyarországnak a hónap végére új kormánya és elfogadott kormányprogramja lesz. És ha a kormányprogram kiérleltsége tekintetében talán lehetnek is némi kételyeink, hogy tudniillik össze lehet-e ilyen rövid idő alatt valamely pontosan számon kérhető, konkrét cselekvési tervet ütni, a sietség indokolt.

A vasárnapi, Kőér utcai események tanulsága a következő: nincs remény.

Európában átütő erejű jobboldali fordulat következett be az elmúlt másfél évben.

Felemás hete volt demokratikus rendőrségünknek a május 6-a és 12-e által hermetikusan lezárt tárgyidőszak.

A Pannon Rádió abban a formájában, ahogy eddig ismertük, nem lesz többé hallható. A tradicionális magyar fasizmus, a háborodott összeesküvés-elméletek, a nem is annyira szoft irredentizmus, a vad komcsiellenesség, az etnikai gyűlölködés, a halálbüntetés eltörlésének követelése, a csendőr- és Horthy-nosztalgia, a holokauszt-revizionizmusban és egyéb módokon manifesztálódó antiszemitizmus és - az utóbbi időben - a köztársaság alkotmányos rendje elleni nyílt uszítás most elveszti egyik fontos hídfőállását. Ráadásul önmagától, mondhatni - még az új kormány ármánykodására sem volt ehhez szükség.

Jóllehet a 2002 novemberére tervezett prágai NATO-csúcson - ha nem jön közbe semmiféle rendkívüli esemény (például a transzatlanti kapcsolatban törést okozó, Egyesült Államok vezette közel-keleti háború) - a tagállamok bizonyosan döntenek majd a szövetség újabb bővítéséről, a csúcstalálkozó legfontosabb napirendi pontja valószínűleg mégsem a balti államokat, Szlovéniát és Szlovákiát magában foglaló ún. ötös, vagy a Romániát és Bulgáriát is felölelő hetes (nota bene: Vladimír Meciar választási győzelme esetén négyes vagy hatos) kör meghívása lesz. A szövetség előtt álló legfontosabb kihívás ma az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének jövőjére vonatkozó alapkérdések megválaszolása. A NATO ugyanis - története során ki tudja, hányadszor - ismét válságban van.

Lapzártánk idején nem tudni semmit arról, hogy Orbán Viktor kedden este milyen "útmutatást ad a polgári Magyarországnak". Mivel az Olvasó már mindennel tisztában van, meg sem próbáljuk kitalálni, mit mond(ott) a kormányfő; mindenesetre nem csodálkoznánk, ha Orbán Viktor a felelős államférfiúi magatartás és a vadulás között lavírozna. Például ha előkerülnek a választási eredmények, megfontolt politikushoz illően azok tudomásulvételét kéri hallgatóságától, de mintegy mellékesen, cinkos kiszólással tesz egy-két megjegyzést, aminek a lényege körülbelül ez lesz: na de polgártársak, mi azért tudjuk, amit tudunk, igaz?

Kinyitja az ember a sajtót, és olyan érzése támad, mintha nem is újságot lapozna, hanem átfutná a postáját. Pontosabban, a posta futna át rajta.