Barak László: Ne tessék gyarmatosítani a lelkeket!

publikálva
2002/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Duray Miklósnak, a Magyar Koalíció Pártja ügyvezető alelnökének emlékezetes, bizonyos tekintetben pedig elhíresült Kossuth téri jelenése azonkívül, hogy világossá tette, kicsoda és mire képes a szlovákiai magyar sérelmi politika fenegyereke, arra is jó volt, hogy elgondolkodjanak az érintettek, milyen irányba mozgott a rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtized alatt prezentált Kárpát-medencei kisebbségi politika. Merre orientálódott a szóban forgó problémakörben az "anyaországi" - minő infantilizáló kategória - politikai elit, s miről szólt a határon túli magyarok helyenként hamu alatt parázsló, máskor meg a mozgalmi tábortüzek lángjával lobogó identitáskeresése. Az identitás, az önazonosságtudat problematikáját kell ugyanis vizsgálat tárgyává tenni, mert a külhoni magyarok viszontagságos, alkalmanként önsorsrontó szocializálódása elsősorban az identitás evidens zavarai miatt olyan, amilyen. Ugyanis a határon túli magyarok, elsősorban persze a politikusok és értelmiségiek alapvető dilemmája az, hogyan lehet normális emberi életet élni egy bizonyos körön belül úgy, hogy egyszersmind azért a körön kívül maradhassanak, ha érdekeik, úgymond, megkövetelik ezt tőlük. Csakhogy a körön kívülre kerülvén, nyilvánvalóan egy másik körön belül találják magukat. Ami, ha nem is jelent egy az egyben tudathasadásos állapotot, nem teszi viszont oly gömbölyűvé a létezést, mint az olyan magyarok esetében, akik egy és ugyanazon politikai és kulturális haza lakói. Lám, ilyen bonyolult, egyszersmind egyszerű és átlátható a kisebbségi lét. Ha egy ember vagy embercsoport évtizedeken keresztül ilyen élethelyzetbe kényszerül, óhatatlanul sérül lelki élete. Közhelyszámba megy, hogy a nép jellemzően a túlélésre rendezkedik be előbb-utóbb, hiszen hétköznapi gondjai a legkevésbé arra ösztönzik, hogy naponta világmegváltó szándékokkal bíbelődjön. Főként ha a nemzetének államától elválasztó határokat még a nagypapák idejében jelölték ki a politika néhai aktorai. Magyarán, kénytelen a nép abban a hazában "túlélni", gyökeret verni, érvényesülni, ahol megszületett. Tekintet nélkül arra, hogy hányszor változtak a feje fölött (talpa alatt) az államhatárok. Szitokszó és dacos düh csak akkor gerjed a népben, ha a napi taposómalom, a hétköznapi túlélési manőverek végeztével alkalomadtán a pohár fenekére néz övéi közt. Meg akkor, ha rokonként nemzetének országába látogatva lebüdöstótozzák vendéglátói, mert halvány sejtelmük sincs arról, hogy a határokon túl is léteznek igazi magyar emberek, vagy éppen azért nem kívánatosak, mert féltékenyek rájuk.

Duray Miklósnak, a Magyar Koalíció Pártja ügyvezető alelnökének emlékezetes, bizonyos tekintetben pedig elhíresült Kossuth téri jelenése azonkívül, hogy világossá tette, kicsoda és mire képes a szlovákiai magyar sérelmi politika fenegyereke, arra is jó volt, hogy elgondolkodjanak az érintettek, milyen irányba mozgott a rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtized alatt prezentált Kárpát-medencei kisebbségi politika. Merre orientálódott a szóban forgó problémakörben az "anyaországi" - minő infantilizáló kategória - politikai elit, s miről szólt a határon túli magyarok helyenként hamu alatt parázsló, máskor meg a mozgalmi tábortüzek lángjával lobogó identitáskeresése. Az identitás, az önazonosságtudat problematikáját kell ugyanis vizsgálat tárgyává tenni, mert a külhoni magyarok viszontagságos, alkalmanként önsorsrontó szocializálódása elsősorban az identitás evidens zavarai miatt olyan, amilyen. Ugyanis a határon túli magyarok, elsősorban persze a politikusok és értelmiségiek alapvető dilemmája az, hogyan lehet normális emberi életet élni egy bizonyos körön belül úgy, hogy egyszersmind azért a körön kívül maradhassanak, ha érdekeik, úgymond, megkövetelik ezt tőlük. Csakhogy a körön kívülre kerülvén, nyilvánvalóan egy másik körön belül találják magukat. Ami, ha nem is jelent egy az egyben tudathasadásos állapotot, nem teszi viszont oly gömbölyűvé a létezést, mint az olyan magyarok esetében, akik egy és ugyanazon politikai és kulturális haza lakói. Lám, ilyen bonyolult, egyszersmind egyszerű és átlátható a kisebbségi lét. Ha egy ember vagy embercsoport évtizedeken keresztül ilyen élethelyzetbe kényszerül, óhatatlanul sérül lelki élete. Közhelyszámba megy, hogy a nép jellemzően a túlélésre rendezkedik be előbb-utóbb, hiszen hétköznapi gondjai a legkevésbé arra ösztönzik, hogy naponta világmegváltó szándékokkal bíbelődjön. Főként ha a nemzetének államától elválasztó határokat még a nagypapák idejében jelölték ki a politika néhai aktorai. Magyarán, kénytelen a nép abban a hazában "túlélni", gyökeret verni, érvényesülni, ahol megszületett. Tekintet nélkül arra, hogy hányszor változtak a feje fölött (talpa alatt) az államhatárok. Szitokszó és dacos düh csak akkor gerjed a népben, ha a napi taposómalom, a hétköznapi túlélési manőverek végeztével alkalomadtán a pohár fenekére néz övéi közt. Meg akkor, ha rokonként nemzetének országába látogatva lebüdöstótozzák vendéglátói, mert halvány sejtelmük sincs arról, hogy a határokon túl is léteznek igazi magyar emberek, vagy éppen azért nem kívánatosak, mert féltékenyek rájuk.

H

Vannak aztán a népnek fiai és leányai, akik abból teremtettek önmaguknak egzisztenciát, hogy kisebbségi sorban élnek. Elnéző tisztelet illeti azon kisebbségi váteszeket, akiknek küldetéstudata veleszületett. Utóbbiak (előbbiek is) azzal szereznek tekintélyt övéik és a magyar hivatalosság köreiben, hogy ösztönösen vagy előre megfontolt szándékkal a köznép számára ismeretlen vagy éppen ismert tabukat porolnak le. A célközönséget persze egyáltalán nem érdekli, hogy a nemzetébresztő közbeszéden rendre átszüremlik az egyáltalán nem érdek nélkül való szerepjátszás meg a haszonelvűség. Így születnek a nemzetiségi, kisebbségi törzsfőnökök! Akik jól elvannak békeidőben is. Ha azonban ezt a békeidőt valamilyen jelképes vagy valóságos kardcsörtetés váltja fel, akkor a túléléssel törődő nép egy része olyan ügyekben is mozdítható, piedesztálra emelvén az érinthetetlen törzsfőnököket, amelyek rendesen a tudatalattijában lappanganak. A törzsfőnökök pedig ilyen helyzetekben mintegy varázsütésre olyan magas fordulatszámra pöröghetnek föl, mint a mi Duray Miklósunk a Kossuth téren. Aztán a határ már a csillagos ég. Irány a forradalmi honfoglalás.

Mondják, a politika a helyzetteremtés művészete. A Kárpát-medencében jelenleg zajló nemzetiségi, kisebbségi aktivizálódást Antall József rendszerváltó kormánya idején generálták először. Leszámítva Szűrös Mátyás 1990-ben Václav Havelnek, Csehszlovákia akkori köztársasági elnökének írt zűrös nyílt levelét, amelyben először tett kísérletet magyarországi politikus arra, hogy a szlovákiai magyarokat szembeállítsa hazájuk politikusaival. Történt volt mindez a bársonyos forradalom hozta szabadság és szabadosság euforikus állapotában...

H

Antallnak, a lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének, részben kegyeleti okok miatt is, el kell ismerni, valószínűleg jóhiszeműen cselekedett. Más kérdés, mennyire volt korszerű és a szomszédsági politika tekintetében empatikus és taktikus, nem utolsósorban pedig a szlovákiai magyarok számára hasznos a meghirdetett új magyarságdoktrína. Hasznos is volt, meg nem is. Ideig-óráig bizonyosan hasznos volt a doktrína meghirdetői számára. Elméletileg hasznos lehetett volna a megcélzott kisebbségek számára is, a természetes és mesterségesen működtetett asszimiláció fenyegetettségében. Gyakorlatilag azonban politikai acsarkodást váltott ki a határon túli magyarokkal szemben szülőföldjükön, és gondoljunk csak bele, az akkori magyarországi közhangulat sem volt egyértelműen határontúli-párti. A célközönség számára tehát nem jelentett értékelhető segítséget a szóban forgó doktrína. Sokkal inkább otthoni kirekesztettséget és megosztottságot eredményezett. Magyarországon pedig szintén antipatikus közhangulatot idézett elő. Lám, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Az igazság végül is az, hogy az antalli törekvésnek, szándéknak egyáltalán nem kellet volna zátonyra futnia. Leginkább abban az esetben nem, ha a szándékot nem nyúlják le politikai kalandorok, karrieristák és a lehető legmegalapozatlanabbul határrevízióról álmodozó szélsőségesek meg szimpla konjunktúralovagok. A kudarc további oka volt, hogy a magyarság kulturális értelemben való egyesítése is megrekedt a propaganda szintjén. A vastagon nemzeti töltetű szónoklatoknál és a határon túli klientúra kiépülésénél sajnos több valójában nem is történt az Antall-kormány választási fiaskójáig.

H

Jött aztán a szocialista-szabad- demokrata adminisztráció négyéves országlása. A legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy ez a koalíció avatottabban nyúlt volna a határon túli magyarok problematikájához, mint a szellemet a palackból kieresztő Antallék. Nyilván azért volt ez így, mert elsősorban belpolitikai, gazdasági problémák égették a hivatalos körmöket, továbbá azért, mert a kormányzó pártok, enyhén szólva, nem is rendelkeztek kisebbségpolitikai koncepcióval, esetleges alternatíváról nem is beszélve. Így, szegény ember vízzel főz alapon, meghagyták és adekvát partnerként kezelték a Magyar Demokrata Fórum által kitalált és használt határon túli klientúrákat. Ennek tetejébe, hályogkovácsként és kutyafuttában megkötötték a szlovákokkal is az államközi alapszerződést, amely, lévén hogy egy populista, nacionalista húrokat pengető kókler, Vladimír Meciar szentesítette azt aláírásával, már megszületése pillanatában behajthatatlan volt "kisebbségileg". Lám, megint csak a propagandapolitikánál tartunk.

Minden látszat ellenére a Fidesz fémjelezte, immár leköszönőben lévő kormány esetében sem volt szó másról. Vagyis hogy markáns nemzeti retorikából, a jelképes gesztusokból nem volt hiány az elmúlt négy évben sem. Mindez a státustörvénnyel koronáztatott meg. Elfogadására és hatálybalépésére sajnálatos módon a magyarországi választási kampány finisében került sor, amely helyzet a belpolitikai csetepaték közepette mintegy ágyútöltelékké silányította a határon túli magyarokat. Leginkább ez a konklúzió látszik igazolni, hogy a legutóbbi magyar kormánynak sem volt - saját napi propagandájának hizlalásán túl - érdemi, stratégiai elképzelése a határon túli magyarokkal történő kapcsolattartásról és azok civilizált istápolásáról. Mégpedig azért nem, mert Szlovákia esetében is csupán az ottani etnikai jellegű politikai párt - Magyar Koalíció Pártja - még Antallék által kiválasztott politikusaival tartottak csak érdemi kapcsolatot. Legközelebbi és meglehetősen befolyásos konzultánsuk s feltételezhetően politikai és gazdasági kliensük az a Duray Miklós volt, aki szellemében megmaradt rendszerváltás előtti polgárjogi, nemzetiségi gerillának a huszonegyedik századra is. Ha úgy tetszik, olyan volt a kelet-közép-európain újdonsült, gyermekbetegségekkel küszködő demokráciák porcelánboltjában, mint egy közvetlenül a Gulagról szabadult Gyenyiszovics-klón. Ennyit Duray minapi budapesti és szlovákiai közszerepléseiről.H

Világos tehát, hogy mielőbb tiszta vizet kell önteni egy majdhogynem gazdátlan pohárba. Vagyis a most felálló magyar kormánynak olyan magyarságdoktrínát kellene érvényre juttatnia, amely, ha végérvényesen nem is oldja meg, ám az európai uniós csatlakozásig közmegelégedésre kezelni képes a határon túli magyarok evidens és latens problémáit. Mert abban nyilván létezik Magyarországon közmegegyezés, hogy valóban felelősséget kell érezni a mindenkori magyar kormány miniszterelnökének az ötmilliónyi határon túli magyar iránt. Nyilvánvalóvá kell tenni hát, hogy ez ügyben valódi áldozatokra is képes felelősségvállalásról lehet csak szó, nem csupán a határon túli magyar lelkek gyarmatosításának uzsorási szándékáról, mint ahogyan ez az elmúlt évtized során történt. Ehhez azonban korántsem elegendő, hogy továbbra is kizárólag határon túli pártkapcsolatokra építsen a hivatalos magyar politika. Mert a pártokat óhatatlanul, tegyük hozzá, teljesen természetesen, éppen aktuális pártpolitikai, partikuláris érdekek is befolyásolják. Következésképpen a kisebbségi társadalom egyéb szegmensei, az ún. harmadik szektor, az alapítványok, a kulturális intézményrendszert alkotó szakmai és civil szerveződések képviselőit pontosan olyan súllyal kellene partnerként kezelni a folyamatos informális és intézményes kapcsolattartás során, mint a kisebbségi politikusokat. Mert érdemi szakmai és politikai viták, döntés-előkészítő eszmecserék híján az "anyaország" ugyanúgy kiönti majd a fürdővízzel együtt a határon túli "gyereket", mint ahogyan ez idáig megtörtént.

A szerző költő, a Csallóköz című szlovákiai folyóirat főszerkesztője.

publikálva
2002/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs