H
Vannak aztán a népnek fiai és leányai, akik abból teremtettek önmaguknak egzisztenciát, hogy kisebbségi sorban élnek. Elnéző tisztelet illeti azon kisebbségi váteszeket, akiknek küldetéstudata veleszületett. Utóbbiak (előbbiek is) azzal szereznek tekintélyt övéik és a magyar hivatalosság köreiben, hogy ösztönösen vagy előre megfontolt szándékkal a köznép számára ismeretlen vagy éppen ismert tabukat porolnak le. A célközönséget persze egyáltalán nem érdekli, hogy a nemzetébresztő közbeszéden rendre átszüremlik az egyáltalán nem érdek nélkül való szerepjátszás meg a haszonelvűség. Így születnek a nemzetiségi, kisebbségi törzsfőnökök! Akik jól elvannak békeidőben is. Ha azonban ezt a békeidőt valamilyen jelképes vagy valóságos kardcsörtetés váltja fel, akkor a túléléssel törődő nép egy része olyan ügyekben is mozdítható, piedesztálra emelvén az érinthetetlen törzsfőnököket, amelyek rendesen a tudatalattijában lappanganak. A törzsfőnökök pedig ilyen helyzetekben mintegy varázsütésre olyan magas fordulatszámra pöröghetnek föl, mint a mi Duray Miklósunk a Kossuth téren. Aztán a határ már a csillagos ég. Irány a forradalmi honfoglalás.
Mondják, a politika a helyzetteremtés művészete. A Kárpát-medencében jelenleg zajló nemzetiségi, kisebbségi aktivizálódást Antall József rendszerváltó kormánya idején generálták először. Leszámítva Szűrös Mátyás 1990-ben Václav Havelnek, Csehszlovákia akkori köztársasági elnökének írt zűrös nyílt levelét, amelyben először tett kísérletet magyarországi politikus arra, hogy a szlovákiai magyarokat szembeállítsa hazájuk politikusaival. Történt volt mindez a bársonyos forradalom hozta szabadság és szabadosság euforikus állapotában...
H
Antallnak, a lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének, részben kegyeleti okok miatt is, el kell ismerni, valószínűleg jóhiszeműen cselekedett. Más kérdés, mennyire volt korszerű és a szomszédsági politika tekintetében empatikus és taktikus, nem utolsósorban pedig a szlovákiai magyarok számára hasznos a meghirdetett új magyarságdoktrína. Hasznos is volt, meg nem is. Ideig-óráig bizonyosan hasznos volt a doktrína meghirdetői számára. Elméletileg hasznos lehetett volna a megcélzott kisebbségek számára is, a természetes és mesterségesen működtetett asszimiláció fenyegetettségében. Gyakorlatilag azonban politikai acsarkodást váltott ki a határon túli magyarokkal szemben szülőföldjükön, és gondoljunk csak bele, az akkori magyarországi közhangulat sem volt egyértelműen határontúli-párti. A célközönség számára tehát nem jelentett értékelhető segítséget a szóban forgó doktrína. Sokkal inkább otthoni kirekesztettséget és megosztottságot eredményezett. Magyarországon pedig szintén antipatikus közhangulatot idézett elő. Lám, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Az igazság végül is az, hogy az antalli törekvésnek, szándéknak egyáltalán nem kellet volna zátonyra futnia. Leginkább abban az esetben nem, ha a szándékot nem nyúlják le politikai kalandorok, karrieristák és a lehető legmegalapozatlanabbul határrevízióról álmodozó szélsőségesek meg szimpla konjunktúralovagok. A kudarc további oka volt, hogy a magyarság kulturális értelemben való egyesítése is megrekedt a propaganda szintjén. A vastagon nemzeti töltetű szónoklatoknál és a határon túli klientúra kiépülésénél sajnos több valójában nem is történt az Antall-kormány választási fiaskójáig.
H
Jött aztán a szocialista-szabad- demokrata adminisztráció négyéves országlása. A legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy ez a koalíció avatottabban nyúlt volna a határon túli magyarok problematikájához, mint a szellemet a palackból kieresztő Antallék. Nyilván azért volt ez így, mert elsősorban belpolitikai, gazdasági problémák égették a hivatalos körmöket, továbbá azért, mert a kormányzó pártok, enyhén szólva, nem is rendelkeztek kisebbségpolitikai koncepcióval, esetleges alternatíváról nem is beszélve. Így, szegény ember vízzel főz alapon, meghagyták és adekvát partnerként kezelték a Magyar Demokrata Fórum által kitalált és használt határon túli klientúrákat. Ennek tetejébe, hályogkovácsként és kutyafuttában megkötötték a szlovákokkal is az államközi alapszerződést, amely, lévén hogy egy populista, nacionalista húrokat pengető kókler, Vladimír Meciar szentesítette azt aláírásával, már megszületése pillanatában behajthatatlan volt "kisebbségileg". Lám, megint csak a propagandapolitikánál tartunk.
Minden látszat ellenére a Fidesz fémjelezte, immár leköszönőben lévő kormány esetében sem volt szó másról. Vagyis hogy markáns nemzeti retorikából, a jelképes gesztusokból nem volt hiány az elmúlt négy évben sem. Mindez a státustörvénnyel koronáztatott meg. Elfogadására és hatálybalépésére sajnálatos módon a magyarországi választási kampány finisében került sor, amely helyzet a belpolitikai csetepaték közepette mintegy ágyútöltelékké silányította a határon túli magyarokat. Leginkább ez a konklúzió látszik igazolni, hogy a legutóbbi magyar kormánynak sem volt - saját napi propagandájának hizlalásán túl - érdemi, stratégiai elképzelése a határon túli magyarokkal történő kapcsolattartásról és azok civilizált istápolásáról. Mégpedig azért nem, mert Szlovákia esetében is csupán az ottani etnikai jellegű politikai párt - Magyar Koalíció Pártja - még Antallék által kiválasztott politikusaival tartottak csak érdemi kapcsolatot. Legközelebbi és meglehetősen befolyásos konzultánsuk s feltételezhetően politikai és gazdasági kliensük az a Duray Miklós volt, aki szellemében megmaradt rendszerváltás előtti polgárjogi, nemzetiségi gerillának a huszonegyedik századra is. Ha úgy tetszik, olyan volt a kelet-közép-európain újdonsült, gyermekbetegségekkel küszködő demokráciák porcelánboltjában, mint egy közvetlenül a Gulagról szabadult Gyenyiszovics-klón. Ennyit Duray minapi budapesti és szlovákiai közszerepléseiről.H
Világos tehát, hogy mielőbb tiszta vizet kell önteni egy majdhogynem gazdátlan pohárba. Vagyis a most felálló magyar kormánynak olyan magyarságdoktrínát kellene érvényre juttatnia, amely, ha végérvényesen nem is oldja meg, ám az európai uniós csatlakozásig közmegelégedésre kezelni képes a határon túli magyarok evidens és latens problémáit. Mert abban nyilván létezik Magyarországon közmegegyezés, hogy valóban felelősséget kell érezni a mindenkori magyar kormány miniszterelnökének az ötmilliónyi határon túli magyar iránt. Nyilvánvalóvá kell tenni hát, hogy ez ügyben valódi áldozatokra is képes felelősségvállalásról lehet csak szó, nem csupán a határon túli magyar lelkek gyarmatosításának uzsorási szándékáról, mint ahogyan ez az elmúlt évtized során történt. Ehhez azonban korántsem elegendő, hogy továbbra is kizárólag határon túli pártkapcsolatokra építsen a hivatalos magyar politika. Mert a pártokat óhatatlanul, tegyük hozzá, teljesen természetesen, éppen aktuális pártpolitikai, partikuláris érdekek is befolyásolják. Következésképpen a kisebbségi társadalom egyéb szegmensei, az ún. harmadik szektor, az alapítványok, a kulturális intézményrendszert alkotó szakmai és civil szerveződések képviselőit pontosan olyan súllyal kellene partnerként kezelni a folyamatos informális és intézményes kapcsolattartás során, mint a kisebbségi politikusokat. Mert érdemi szakmai és politikai viták, döntés-előkészítő eszmecserék híján az "anyaország" ugyanúgy kiönti majd a fürdővízzel együtt a határon túli "gyereket", mint ahogyan ez idáig megtörtént.
A szerző költő, a Csallóköz című szlovákiai folyóirat főszerkesztője.
