Még manapság is van olyan, magát Orbán ellenzékének gondoló polgártárs, aki nem biztos benne, hogy immár diktatúrában él. És, mint a mesebeli béka, lassan fő a fazékban, már minden fehérjéje kicsapódott, izmai nem működnek, ki sem tudna ugrani a fazékból, de már nem is akar.
A készülő Trianon emlékmű ügye egyértelmű bizonyíték minden kétkedőnek. Ilyen tartalmat, ilyen körülmények között, ilyen módszerekkel csak diktatúrában jelenítenek meg. Nehéz szóhoz jutni az ellentmondások bőségének zavarában. Kezdjük a tartalommal.
Az emlékmű üzenete egyértelműen revizionista.
Az 1913-as állapotot kívánja vissza, amikor az osztrák elnyomást nyögő Magyarország még keményebb elnyomás alatt tartotta a Bécs kegyelméből magyar közigazgatás alá kényszerített környező nemzeteket. Valamint további országok és nemzetek ellen készült háborúra. És ez a háború nem maradt el. Közel egymillió magyar embert küldtek a halálba Tiszáék, a semmiért, és csaknem ugyanannyian lettek miattuk hadirokkanttá. (Köztük volt nagyapám és egyik nagybátyám.) Ez volt Nagy-Magyarország. Egy képzeletben létező birodalom, ahol a valóságban a magyarul beszélők aránya nem érte el az 50 százalékot, a Trianonban később „elcsatolt” területeken olykor még a 20-at is alig. Tisza István döntő
politikai erőfeszítései a választójogi reform ellen irányultak.
Attól tartott, hogy fair körülmények között a nemzetiségeké lesz a parlamenti többség. Aggodalma nem volt alaptalan.
A Trianon aláírása révén induló soviniszta, revizionista antiszemita Horthy világ, csekélyke 5 év regnálás után megindította bosszúhadjáratát Európa ellen: jött a frankhamisítási botrány. Aztán a szövetség Mussolinivel és Hitlerrel. Ismét háború, ismét vereség. Ismét egymillió halott, ismét ugyanannyi rokkant. Ismét kisöprűzés a Felvidékről és Erdélyből. Ezúttal Trianontól 30 kilométerre, Párizsban kellett megfogadnunk, hogy a jövőben nix ugribugri. Nem is volt, amíg felügyelet alatt voltunk, csak 56-ban, szűk tíz napig. Aztán – szabadon – újra kezdtük. 2020-ban fog ugyanott tartani Orbán, ahol Horthy tíz év kormányzóság után.
A tartalomhoz (Zsdanov elvtárs tanítása szerint) igazodik a forma. Az előkészítés alattomos. Tisza és Horthy – rettenetes bűneik ismeretében is – formátumos személyiségek voltak. Nem hazudoztak, nem féltek. Orbán másmilyen. Ő a Kossuth teret erőddé alakítja át. A Trianon emlékmű lesz a bunker.
És mindenki mindenbe bele van törődve.
Úgy érvelnek a demokraták, mintha csak az „előzetes társadalmi vita” zajlana. Ne olyan legyen, hanem ilyen. A kevésbé demokraták is megszólalnak: ne helységnevek, hanem családnevek legyenek a faliújságon. Én is mondok valamit: a kétmillió halott nevét véssék kőbe – és az emlékezetükbe! Kezdhetik az enyémmel. Első háborús rokkant, második háborús halott nagybátyámat is Haskó Lászlónak hívták.
A szerző sebész.
