Egészen más a helyzet, ha megvan a kétharmad: az akadályozó tényezők legnagyobb része ekkor elhárul, vagy egy-két lépésben alkotmányosan elhárítható. Módosítható az alkotmány, átírhatók a sarkalatos törvények, megszavazhatók a kormányoldal jelöltjei, és nem utolsósorban lehet kormányozni. Mindezek feltétele, hogy a kormánykoalíciót alkotó pártok az alapvető kérdésekben közös nevezőre jussanak. Az esély mindenesetre meglenne arra, hogy a NER anomáliáit megszüntessék, és a választási programjuknak legalább az összeegyeztethető elemeit (amikből igen sok van) megvalósítsák. Megváltoztatható az egykulcsos adózásra vagy a családi adókedvezményre vonatkozó sarkalatos rendelkezés, helyreállítható a közszolgálati média pártatlansága, visszaadható az önkormányzatok autonómiája, átláthatóvá tehető a párt- és kampányfinanszírozás, arányosabbá alakítható a választási rendszer, betölthetők az alkotmányos intézmények megüresedő posztjai, az ügyészség a kormány alá rendelhető (és így Polt azonnal meneszthető), és a többi. Mindezen lépésekkel demokratikus pályára lehet visszaállítani az országot. Van azonban néhány dolog, ami továbbra is megoldatlan marad és jelentős kockázatokat hordoz. A NER még nem múlna el nyomtalanul.
Akadályok
A kormányzati cikluson túlnyúló mandátummal rendelkező, Fidesz által kinevezett személyek továbbra is fontos alkotmányos intézményekben foglalnak majd helyet. S nagyon is kérdéses, hogy lojalitásuk mihez vagy kihez köti őket. Az Alkotmánybíróság (AB) kizárólag a Fidesz támogatásával 2011 után megválasztott tíz tagjának 12 éves megbízatása csak 2023-tól kezdődően jár le (Balsai Istváné, Pokol Béláé, Salamon Lászlóé, Szívós Máriáé, Varga Zs. Andrásé például). A kormánynak emellett Áder Jánossal kellene végigvinni a ciklust, de 2022-ig hivatalban marad Patyi András a Nemzeti Választási Bizottság, és Karas Mónika a Médiatanács élén is. Nem is önmagában az a baj, hogy ezeket az embereket a Fidesz nevezte ki a posztjukra; a gondot az okozza, hogy hivatali működésük alatt nem feleltek meg a pártatlanság alkotmányos követelményének. A kétharmados többség birtokában bizonyos alkotmányos intézmények szerencsére megszüntethetők vagy átalakíthatók: a Költségvetési Tanács vagy a Magyar Művészeti Akadémia példának okáért – jelen formájukban – különösebb szívfájdalom nélkül felszámolhatók. A köztársasági elnöki intézmény és az AB ugyanakkor – a közjogi rendszer radikális átszabása nélkül – már korántsem. Mandátumukról lemondásra kényszeríteni, ellehetetleníteni, politikai nyomás alatt tartani a hivatalok viselőit ugyanakkor ellenkezne azzal a politikai kultúrával, amit az ellenzék ma képviselni kíván.
A választási rendszer valamennyi ellenzéki párt által óhajtott, és az országgyűlési kétharmad birtokában végre is hajtható arányossá tétele hosszú távon ásná alá az ország stabil kormányozhatóságát. Feltételezve, hogy a pártok erőviszonyai jelentősen nem változnak, az arányos szisztéma az „összefogási kényszert” a választások előtt ugyan kiiktatja, ám előfordulhat, hogy a választások után mégiscsak Molnár Gyulának, Gyurcsány Ferencnek, Szél Bernadettnek, Juhász Péternek, Karácsony Gergelynek, Fekete-Győr Andrásnak és Vona Gábornak kellene megegyeznie, ha komolyan gondolják, hogy ne Orbán álljon (valamelyikükkel) a kormány élén. A jelenlegi magyar politikára jellemző 3 – vagy 4 (?) – pólusos felállás mellett az arányos választási rendszer valószínűtlenné teszi, hogy bármelyik pólus önállóan tudjon kormányt alakítani. A koalíciós kényszer mérséklőleg hathat elvadult politikai kultúránkra, de instabil szövetségeket szülne. A „ki kivel nem fog össze” feladványa tehát a legkevésbé sem szűnne meg, csak más alakot öltene, s hosszú kormányzati válságokat, megismételt választás(ok)at szülne.
És ez még csak a kezdet. Rövid és középtávon érintetlen maradna az Orbán által saját maga köré felépített, a politikai, az üzleti és a médiaszférát átszövő szélesebb hatalmi struktúra jelentős része is. Az olyan választási rendszer, amely ugyan arányos, de amelyben megmaradnak a pártlisták és az egyéni választókerületek (ilyet céloz Gulyás Mártonék, a Párbeszéd vagy a Momentum javaslata), nem számolja fel azt a gyakorlatot, hogy a pártok szűkebb-tágabb vezetése válogassa össze a képviselőjelölteket, s így nagyobb befolyást gyakoroljon a parlament összetételére, mint maga a választó. A magyar törvényhozás munkájának szédítő süllyedését részben éppen az a kontraszelekció okozta, amely a vezetéshez lojális figurákat ültet be a parlamentbe. A Fidesz esetében például továbbra is a felcsúti portán személyesen a Gazda mondaná ki a végső szót, ki indul nyerhető kerületben, és ki kap befutó helyet a listán, magyarán, hogy kikből álljon a következő frakció. Márpedig az arányossá tett parlamentben egy 35-45 százalékos mandátumarányú, egy kézből vezérelt alakulat nem éppen konstruktív, együttműködésre kész ellenzéket ígér. A részben közpénzből Fidesz-közelbe került médiabirodalom eközben ontani fogja a vezénylő tábornok világértelmezésének aktuális szólamait.
Orbán emellett az „ínséges” ellenzéki években is szinte kimeríthetetlen gazdasági forrásokra támaszkodhat. A kormányzása alatt zsíros állami megbízásokkal felhizlalt „vállalkozó típusú emberek” (a vő, Tiborcz István fordulata ez) helyzetbe hozása nemcsak a privilegizált, sokszor strómanokkal elfedett kör személyes meggazdagodását szolgálja, hanem felkészülés az ellenzéki időkre, a párt és holdudvara működtetésére és a majdani választási kampány finanszírozására. Az állami megrendelések megvágása nem fogja egyhamar megrogyasztani ezt az építményt, a fideszes propagandaorgánumokat sem lehet egyszerűen az állami hirdetések leállításával kivéreztetni, hiszen a médiaportfólió tulajdonosai maguk a jól kitömött oligarchák: nem lehet véletlen, hogy éppen azok kezében összpontosul a fideszes „sajtó”, akik rommá nyerik magukat a közbeszerzéseken vagy jogalkotási segédlettel csapolnak meg egész ágazatokat. Ezek az emberek trezorjaikban évekre elegendő, rendkívüli összegű tartalékokat halmoztak fel.
Orbán tehát számos, az állami szférán belüli és azon túli eszközzel rendelkezne, hogy a kormány munkáját és a NER maradványainak lebontását akadályozza. Afelől pedig már senkinek nem lehetnek kétségei, hogy mik a szándékai, és hogy a rendelkezésére álló eszközöket használni fogja-e.
A NER végleges felszámolása
Az államberendezkedés prezidenciálissá alakítása azonban számos problémát képes lenne orvosolni és véglegesen kiküszöbölni.
Az arányos választási szisztéma, mint láttuk, újratermelődő koalíciós kényszert, instabil kormányzást és elhúzódó válságokat idézne elő, ami a kormányzást hosszabb időre is megbéníthatja. Ha azonban áttérünk az elnöki rendszerre, amelyben a végrehajtó hatalom vezetőjét közvetlenül választják, és megbízatása nem függ a törvényhozástól, a végrehajtó hatalom függetlenné válhat a koalíciós alkudozásoktól, egy-egy koalíció felbomlásától. Az országgyűlési választások és általában a magyar politika már jó ideje egyébként is egy-egy politikai vezetőről és a köztük folyó párharcról szól. A rendszerváltás óta egyre több végrehajtó hatalom koncentrálódik a kormányfő kezében, amit parlamentáris rendszerben alig képes ellensúlyozni a törvényhozás. A kormány ma nem testületi döntéshozó szervként, sokkal inkább egyfajta elnöki kabinetként működik.
Számos jegyében korántsem állunk tehát messze az elnöki modelltől. Az államfőt ebben a választók másodlagos, harmadlagos stb. preferenciáinak figyelembevételével egyetlen fordulóban választanák, ami a politikai klíma mérséklődését eredményezné, hiszen a jelöltek kénytelenek lennének törzsközönségüknél szélesebb választói tömeget megszólítani. Kétkamarás parlament állna fel, amelynek a tagjait többmandátumos választókerületekben szintén arányos, preferenciális rendszerben egyetlen fordulóban választanák meg: a választópolgár több jelöltre szavazhat és szabadon alakíthatja ki a jelöltek sorrendjét, vagyis bármely párt jelöltjére voksolhat, amennyiben az illetőt hitelesnek találja. A pártelitek által összeállított listák teljes körű kiiktatása véget vetne annak a gyakorlatnak, hogy valós politikai teljesítmény nélküli képviselők és valós választói támogatottság nélküli pártok jelöltjei be- vagy visszakerülhessenek a törvényhozásba. Megszűnne annak a lehetősége, hogy a törvényhozás bármely tagja érdemi munka nélkül, a pártvezér politikai személyiségének kivetüléseként, csak gombot nyomogatva és a kormányzati propagandát szajkózva ülhesse végig mandátumát, majd lojalitása jutalmaként eséllyel újrázhasson a pártvezetés kegyéből. Ugyanakkor a modell lehetőséget biztosítana arra, hogy helyi szinten már bizonyított politikusok vagy országosan ismert és megbecsült szakemberek a párteliteket és a párton belüli alkukat és kompromisszumokat megkerülve szálljanak versenybe egy-egy mandátumért, ami sokat javíthatna a magyar közélet minőségén. E szisztéma szűkítené a távolságot a választó és a nevében közhatalmat gyakorló törvényhozó között.
Az alsó- vagy képviselőház tagjai (150–180 fő) 6–8 mandátumos választókerületekből nyernék megbízatásukat, a felsőház avagy szenátus tagjai (45–60 fő) esetében viszont az egész ország alkotna egyetlen választókerületet. Az előbbiek a helyi, az utóbbiak az országos érdekeket jelenítenék meg a törvényhozás egymástól elkülönült kamaráiban, némiképp hasonlóan ahhoz, ahogyan a mai vegyes választási rendszerben a képviselők egyik részét helyben, másik részét országos listáról választjuk. Az előbbiek mandátuma lehetne rövidebb (négy év), az utóbbiaké hosszabb (hat év), úgy, hogy a kamarák tagjainak felét, harmadát kétévente újraválasztják, ezáltal biztosítva egyrészt a választói attitűdváltozások érzékenyebb követését, másrészt a folytonosságot és a stabilitást. Kétkamarás rendszerben a parlament két háza egymás alkotmányos ellensúlyaként is funkcionál, így elhagyhatók lennének a magyar parlamentarizmust már jó néhányszor falnak vezető kétharmados törvények és kinevezési szabályok.
A modell harmadik elemeként a Kúriához kellene telepíteni az alkotmányos felülvizsgálat jogkörét – az Alkotmánybíróság funkcióit tehát a Kúria venné át. A Kúria a NER körülményei között is sokkal inkább megőrizte függetlenségét és a jogállami normák, a törvények uralma iránti elkötelezettségét, mint az AB, amely hajlékonyabbnak bizonyult, és döntéseiben számos esetben volt tetten érhető az igény a politikai megfelelésre.
A fenti közjogi átalakításhoz új alkotmányt kell elfogadni – ez egy-másfél év alatt végigtárgyalható és népszavazásra bocsátható, hatálybalépését követően pedig kiírhatók az új választások. A prezidenciális berendezkedés nem iktatná ki a végrehajtó és a törvényhozó hatalom közötti konfliktusokat, ellenkezőleg: e hatalmi ágak egyértelműbb elkülönülése eleve konfliktusosabb helyzetet eredményezne. Ám e formális, alkotmányos szembenállásnak nem feltétlenül kell politikai patthelyzethez vezetnie. Az arányos, preferenciális választás a politikai közép felé tolná a mezőnyt, csökkentve a merev szembenállás kialakulásának valószínűségét, hiszen mindkét hatalmi ág képviselői csak széles választói közönség megszólításával lennének képesek hivatalt szerezni – nem lenne elég csupán a szűk, saját bázisnak szavalni. Az elnöki túlhatalom veszélyével szemben pedig a törvényhozás – ma gyakorlatilag alig létező – ellenőrző szerepét megfelelő jogosítványokkal kellene megerősíteni.
Az elnöki intézmény közjogi rendszerben elfoglalt helyének radikális megváltozása azt eredményezné, hogy az új elnök megválasztásával Áder János megbízatása néhány évvel korábban véget érne. S ha a Kúria veszi át az alkotmányos felülvizsgálat feladatait, a jelenlegi alkotmánybírákat hasonlóképp idejekorán el lehet bocsátani. A NER két bástyájától alkotmányosan, de rövid úton meg lehetne szabadulni. A prezidenciális rendszer az ország meghatározó politikusai közül senkit sem hozna különösebb hátrányba és senki számára nem jelentene különösebb előnyt sem, sőt, kitágítaná a választás lehetőségét, többen indulhatnának eséllyel a közhivatalokért.
A bűnszövetkezet elszámoltatása, vádalku a bűnbánókkal
Az államjogi berendezkedés és a választási rendszer átalakítása képes lehet a Fidesz politikai-hatalmi monopóliumát és hierarchizált szervezetét szétbontani, a gazdasági-üzleti életben azonban még a Polttól megszabaduló ügyészség vagy egy újonnan felálló önálló korrupciós szervezet is falakba ütközhet. Sokak meggyőződése ma Magyarországon, hogy az Orbán körüli gazdasági holdudvar az államot foglyul ejtve valójában bűnszövetkezetként működik. Az Orbánnal szembefordult vagy kegyvesztett oligarchák, ha akarnak, e bűnszervezet lebuktatásában és a pénz visszaszerzésében lehetnek segítségére az országnak: olyan információk, dokumentumok, hang- és videófelvételek állhatnak rendelkezésükre, amelyek az irányítottan kitömött „nemzeti tőkések” és legfőbb főnökeik leültetésében perdöntő bizonyítékul szolgálhatnak. Lévén azonban maguk is sárosak, az információért cserébe büntetlenséget kell ajánlani nekik. Az Egyesült Államokban számos maffiavezért csak vádalkuk révén sikerült rács mögé küldeni vagy a bűnszervezetet felszámolni; s némely esetben a vádalkut kötő főnökök együttműködésükért, értsd, átállásukért cserébe vagyonuk egy részét is megtarthatták. Simicska Lajos például egészen biztosan sok érdekes dolgot tudna mesélni a közbeszerzési túlárazásokról, hazai, külföldi és offshore céghálókról, titkos számlákról, feketekönyvelésről, strómanokról, s mintha sok mindent szeretne is elmondani, legfőképpen korábbi barátjáról – még annak árán is, hogy ezzel magát is bajba keveri. Hogy ő is része volt a rendszer kiépítésének? Valóban, viszont az ellenzék nincs abban a helyzetben, hogy válogasson a potenciális partnerek között. Emellett morálisan vállalhatatlan kompromisszumba sem kényszerülne, hiszen a vádalku során az érintettnek saját szerepét is fel kell tárnia; a régi oligarchák sem úsznák meg tehát a felelősségre vonást. Egy hallgatólagos szövetség pedig egyébként is létrejött már Simicska és a médiabirodalmában elhelyezkedett ellenzéki újságírók (és az olvasók) között. És hát, ma Simicska sincs abban a helyzetben, hogy lehetetlen feltételeket támasszon.
Szövetség a NER és Orbán ellen
Arról persze, hogy kétharmadot szerezzenek, jelenlegi támogatottságuk és választási stratégiáik mellett ma legfeljebb csak álmodozhatnak az ellenzéki pártok (és a támogatóik). Annak ugyan nagyobb esélye van, hogy meglegyen a szimpla többség, a kormányalakításhoz ez esetben azonban megint csak a pártok, ideértve a Jobbikot is, megegyezésére lenne szükség. Ennek hiányában jöhetnének a megismételt választások, amiből egyes ellenzéki politikusok reményeivel ellentétben korántsem biztos, hogy a baloldal kerülne ki megerősödve. Akárhogy is forgatjuk, a Jobbik nagyjából egymilliós, a baloldal pártjainak együttesen közel kétmilliós, a Fidesz több mint két és fél milliós támogatottsága mellett alig látszik esély a kormányváltásra, nemhogy a kétharmadra.
Az előzőekben azonban bemutattuk, hogy nemcsak a NER lebontásához, de a hatékony kormányzáshoz is kétharmados többségre van szükség. Emellett bizonyítottuk azt is, hogy az ellenzéki pártok által jelenleg elutasított széles körű együttműködést az esetleges választási győzelem, később pedig a választási rendszer arányossá tétele nagy valószínűséggel egyébként is megkerülhetetlenné tenné. Ha pedig előbb-utóbb úgyis belekényszerül az ellenzék, hogy szövetséget kössön, akkor jó lenne ezt már a választások előtt és minél előbb megtenni, hiszen kizárólag a választások előtt megkötött széles szövetség kecsegtet komolyan azzal az eséllyel, hogy kétharmados többség szerezhető és a NER szétbontható.
Aligha várható továbbá, hogy négy vagy nyolc év múlva markánsan változna az ellenzéki térfél széttöredezettsége, vagyis hasonló kiegyezési kényszerekkel kell majd szembenézni, csak közben az ország és valószínűleg az ellenzék is rosszabb állapotban lesz.
A 2022-re vagy 2026-ra „készülés” stratégiája merő öncsalás.
A Fidesz újabb négyéves országlása várhatóan további súlyos károkat fog okozni. Folytatódni fog a társadalom tudatos, szisztematikus, ám a hangos állami propaganda fedezete mellett lopakodva végrehajtott kettészakítása, szétzilálása. Az ország megtermelt jövedelméből perverz módon továbbra is a jómódú rétegek részesülnek majd aránytalan mértékben, a rosszabb jövedelmi helyzetű társadalmi csoportok még jobban leszakadnak. Az egészségügyi és a szociális ellátórendszerek a mindennapos túlélésért küzdenek, az állami oktatási szféra engedelmes alattvalókat nevel. Tovább hízik az Orbán körüli oligarchabirodalom. Az állami gyűlöletpropaganda tovább szítja majd az indulatokat és egyre romlik a társadalom képessége az igaz és a hamis, a jó és a rossz megkülönböztetésére, tovább folyik majd az értelmes közbeszéd tereinek ellehetetlenítése. Egyesek emellett talán nem ok nélkül tartanak attól sem, hogy – különösen kétharmados parlamenti felhatalmazás birtokában – Orbán megteszi az első lépéseket az ország unióból való kivezetésére is, s ezzel párhuzamosan tovább szövi a keleti autoriter rendszerek felé a partnerség szálait is. Egy olyan társadalmi struktúra fog egyre erősebb kontúrokkal alakot ölteni, amelyben markánsan különválik az ország politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális stb. javaiból részesülő szűk, privilegizált, a vezető kormánypárt orbitjába vont réteg – és mindenki más.
A heterogén ellenzéki közönségnek a széles körű választási szövetségi stratégia mellé állítása lehet, nem könnyű, de talán nem is reménytelen feladat. E cikket azzal kezdtem, hogy az Orbánt leváltani kívánó választók többségben vannak. Megítélésem szerint a mai Magyarországon a legfontosabb politikai törésvonal itt húzódik, és az ellenzéki választók akkor és csak akkor lesznek mozgósíthatók nagy tömegben, ha valós esélyét látják az orbáni rezsim végének. A Gyurcsánnyal, Vonával vagy a szocialistákkal kötendő választási együttműködést elutasító pártok és vezetőik lényegében azt állítják, hogy Gyurcsány, Vona vagy a szocialisták ma nagyobb veszélyt jelentenek a magyar demokráciára, mint Orbán – aki az együttműködés hiányában rendszerével együtt valószínűleg a helyén marad. Pedig az előbbiek közül ma egyiknek sincs elég ereje arra, hogy kizárólagos vagy meghatározó befolyást gyakoroljon egy választási szövetségre vagy a kormányzásra. A Gyurcsánnyal, Vonával és a szocialistákkal szembeni félelmek emellett kezelhetők a választási szövetség megkötésének részeként is.
Kétségtelen, nem egyszerű meggyőzni a Jobbik vagy az LMP választóját, hogy olyan választási szövetségre adja voksát, amelyben ott van Gyurcsány és Molnár Gyula, és fordítva, egy DK-st vagy szocialistát, hogy szavazatával Vonát (is) támogassa. A választók meggyőzése komoly munkát igénylő politikai feladat. De nem lehetetlen. A veszprémi és a tapolcai időközi választás, illetve az ózdi polgármester-választás bizonyította, hogy a választók elsődleges pártpreferenciáik ellenére is hajlandóak arra az ellenzéki jelöltre szavazni, akinek nagyobb és valós esélye van a Fidesz legyőzésére („okosabbak a pártjaiknál”). Ami azonban néhány esetben működhetett spontán módon az egyéni választókerületekben vagy helyi szinten, kétséges, hogy működne az országos választáson is, ahol a választók hajlamosabbak a pártszimpátiáikat előtérbe helyezni, és számukra sokkal kevésbé átlátható, hogy szavazatuk az összesítést követően milyen eredményt produkál majd országos szinten. A szavazók elé tárt világos stratégia és az esetleges győzelem utáni együttműködés mikéntjének bemutatása nélkül nem várható, hogy a választó a pártoknál „okosabban” politizáljon, és oda húzza az ikszet, ahova az Orbán leváltásához kell. Veszprémben deklarált együttműködés hiányában is könnyen átlátható volt a tét: a Fidesz-kétharmad lebontása. Ám ha az ellenzék külön indul, mi a biztosíték arra, hogy az Orbánt meneszteni akaró és átszavazásra kapható választó győzelem esetén nem érzi majd átverve magát, amikor saját pártja és az általa képviselt program háttérbe szorul, és végeláthatatlan viszálykodással szembesül?
Előzetes megegyezésre lenne tehát szükség az ellenzéki oldal valamennyi mérhető támogatottságú pártja között: nemcsak az általuk a Fidesszel szemben kiállítandó személyekről, hanem a közös kormányzás alapvetéseiről és konkrét intézkedéseiről is. A közös lista helyeit fel lehetne osztani a választások kiírásakor ismert támogatottsági adatok arányában, az egyéni választókerületekben pedig ugyancsak a támogatottsági arányokhoz közelítve kellene elosztani a jelölteket, figyelembe véve azt is, hogy kinek hol nagyobbak az esélyei. A közös miniszterelnök-jelölt ideális esetben szorosan egyik párthoz sem köthető, de a közéletben aktív, ismert és elismert személyiség, aki hitelesen képes megjeleníteni az ellenzék közös ajánlatát. Meg kellene állapodni a közösen képviselt programban, ami az ideológiai nézetkülönbségek dacára nem tűnik kivihetetlennek. A pártprogramok adózásra, az egészségügy átalakítására, az oktatás átszervezésére, a korrupció felszámolására, a választási szabályok reformjára vagy az alkotmány módosítására vonatkozóan számos átfedést tartalmaznak; nem lehetetlen megtalálni a közös nevezőt. Ez a teljes ellenzéki oldalt magában foglaló választási szövetség korlátozott tartalmú és korlátozott idejű lenne (s a jelenlegi erőviszonyok mellett szerencsére egyetlen résztvevő sem lenne képes dominálni). Azokat a kérdéseket pedig, amelyekben a pártok véleménye eltér, az új alkotmány elfogadását és a választási rendszer módosítását követően kiírt választásokon lehet eldönteni: aki elképzeléseihez többséget tud szerezni, meglesz a felhatalmazása a végrehajtáshoz. A pártoknak tehát csak korlátozott ideig kellene visszafogniuk magukat és kibírniuk egymást: a NER lebontását követően az Országgyűlés azonnal feloszlathatja magát, s az összefogási kényszert kiiktató arányos választási rendszerben gondtalanul mondhatja majd ki-ki a magáét.
Mindez rendkívüli józanságot, belátást és önfegyelmet követel az ellenzék politikusaitól. Mivel Orbán háborús logikában gondolkodik, időszerű lenne, hogy az ellenzék is felvegye végre ezt a harcmodort. Háborúban pedig nem lehet válogatni a kínálkozó szövetségesek között. Egyeseknek talán nem olyan makulátlan a politikai múltja, mint szeretnénk, minthogy azonban jelenleg egyetlen ellenzéki formáció sem rendelkezik önállóan elegendő erővel a Fidesz és a NER legyűrésére, nem marad más, mint a megegyezés és a közös fellépés. A magyar politikai helyzet ma nem kínál az ellenzék számára ideális választást, csak rossz opciók között lehet válogatni; ilyenkor erkölcsi kötelesség a kisebbik rosszat választani. A reménykeltő e helyzetben az, hogy ez szolgálná egyúttal az ország érdekét, a haza üdvét és a közjót.
