A közel-keleti háború egy éve: a harcok lezárásól Jeruzsálemben fognak dönteni

Bár az izraeli társadalom a túszok kiszabadítását támogatja, a háború céljának a Hamász, a Hezbollah és Irán jelentette fenyegetések felszámolását vagy drasztikus csökkentését tartja.

A jelenlegi közel-keleti háború még messze jár a végétől. A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, hosszú évtizedek óta bábáskodik a közel-keleti béke megteremtése és a palesztin kérdés megoldása körül. A diplomáciai küszködések eddig kudarcot kudarcra halmoztak – az ún. Ábrahám-megállapodások kivételével. Ez a megállapodássorozat (és annak tervbe vett továbbvitele) reményt keltő, mert dupla gordiuszi csomót próbál átvágni: egyrészt az ún. oslói – zsákutcás – „békefolyamat”, másrészt a palesztin intranzigencia és az iszlám (palesztin és nem palesztin) radikalizálódás csomóját. A diplomácia új irányba indult el ezzel, amennyiben reálisan figyelembe vette a Közel-Kelet egyes lassú, de jelentős geopolitikai változásait: az Egyesült Államok stratégiai kivonulását a térségből, a síita Irán és síita csatlósainak katonai és politikai megerősödését, Izrael katonai és gazdasági megerősödését – és mindezek következtében a stratégiai kalkulációk és prioritások megváltozását a térség számos szunnita többségű államában.

Ugyanakkor a nyugati diplomácia hagyományos térségbeli béketörekvései sem tűnnek el – és ezek fiaskói sem, mindaddig, amíg ezek a törekvések bizonyos illúziókra, hamis prekoncepciókra és szemforgatásokra épülnek. Illúzió például, hogy a térség radikalizálódott (és nem radikalizálódott) iszlám tömegei és potens szponzorai számára a béke (különösen Izraellel, a „kis Sátánnal” és az Egyesült Államokkal, a „nagy Sátánnal”) cél és önérték lenne – ahogyan a Nyugat számára az. Hamis prekoncepció például, hogy „a palesztinok is csak jobb életre vágynak, mint bárki más” – ahol a „jobb életet” természetesen a nyugati fogalmak szerint kellene elképzelni. És szemforgatás például a nyugati békediplomácia magasan szárnyaló, valójában gyakran gazdasági, politikai és bürokratikus érdekeken széllovagoló retorikája a palesztin kérdést illetően. Két apró példa az ENSZ háza tájáról. „Nem tudtam; kivizsgáljuk” – motyogja maga elé az ENSZ palesztin segélyszervezetének (UNRWA) vezetője, akit az utóbbi évben számos alkalommal szembesítettek azzal a ténnyel, hogy szervezetének gázai és libanoni alegységeibe tömegesen épültek be Hamász-terroristák, és hogy gyakorlatilag nincs olyan UNRWA-intézmény, ami ne lenne a Hamász katonai infrastruktúrájának és élő pajzsának a része. Az ENSZ-nek az sem tűnt föl, hogy libanoni „békefenntartó” szervezete (UNIFIL), amely egy 2006-os biztonsági tanácsi határozat nyomán körülbelül tízezer katonát állomásoztat Dél-Libanonban, évi közel félmilliárd dolláros költségvetéssel és azzal a céllal, hogy távol tartsák a fegyvereket és a milíciákat Dél-Libanontól – hogy tehát ez a szervezet 18 éven át gyakorlatilag nem csinált mást, mint falazott a Hezbollahnak, a világ legerősebbnek tartott milíciájának, hogy az kiépítse ott (nagyrészt síiták által lakott területeken) az Izrael ellen irányuló, 150 ezresre becsült rakétaarzenáljának jelentős részét.

A Nyugat és annak közvéleménye természetesen heterogén, ugyanakkor van egy bizonyos fősodor és vannak vezérszólamok – ezeket veszik célba az alábbi megjegyzések.

 

Fotó: Getty Images 

Konszepcija

A Gázai övezetet illetően az izraeli biztonságpolitikai koncepció (hebraizálva: konszepcija) évekre visszamenően az volt, hogy a Gázát uraló Hamász inkább érdekelt a gázai lakosság életének bizonyos konszolidálásában, mint valamiféle merészebb, Dél-Izrael ellen indítandó katonai akcióban, ami elkerülhetetlenül kiterjedtebb háborúhoz vezet a Gázai övezetben. Ez a begyökeresedett koncepció volt a felelős azért, hogy a Hamász-akció előkészületeiről szóló hírszerzési adatokat, amelyek a 2023. október 7-i hajnali betörést megelőző órákban már jócskán felszaporodtak, az azok kiértékeléséért felelős parancsnokok lesöpörték az asztalról. Ezek a híradások nem voltak összeegyeztethetők az említett doktrínával, ezért irrelevánsaknak minősíttettek. Az események pedig pár óra alatt romba döntötték a mindenhatónak hitt izraeli hírszerzés presztízsét és önbizalmát. A doktrína erősebbnek bizonyult az empíriánál.

Nem bennszülött izraeli koncepció ez: az egymást – sűrűn – követő izraeli kormányok részvételével formálódott ki ama amerikai–katari–egyiptomi–izraeli diplomáciai törekvések mentén, amelyek katari pénzzel akarták pacifikálni a gázai lakosságot, a Hamászt, és konszolidálni a gázai viszonyokat. Ez a módszer jó néhány évig működni látszott – egészen addig, amíg a Hamász el nem határozta a fegyveres műveletet, előkészítve azt egy gondosan felépített elterelő akcióval.

Ez a diplomáciai művelet súlyos és tragikus következményekre vezetett. A szétrobbant koncepció mélyén azt a naiv és korlátolt előfeltevést találjuk, hogy a gázai konfliktus is (mint annyi más) kellő mennyiségű pénzzel elaltatható. A doktrína kiépítése és karbantartása a részt vevő nemzetközi politikai szereplők, s persze az izraeli kormányok eminens rövid távú érdeke volt. Az is igaz, hogy ennek a kísérletnek diplomáciai vagy katonai alternatívája nem volt a maga idejében.

Ugyanakkor október 7-ét követően nem csak az izraeli biztonsági koncepció, de a Hamász-féle harci koncepció is megbukott. Az akció arra az iker feltételezésre épült, hogy a többéves belső széthúzás felemésztette az izraeli társadalom ellenálló képességét, a hadsereget szétzilálta, hosszabb távú hadviselésre alkalmatlanná tette, másrészt a ciszjordániai és izraeli palesztin lakosság, csakúgy, mint a Hezbollah és más szövetségesek, a Hamász oldalán be fognak szállni a harcba. A Hamász ezen számításai és reményei nem voltak irreálisak – de meghiúsultak.

Végvárak

A Nyugat keleti, illetve déli, délkeleti hatá­rain két súlyos háború zajlik. Ukrajna és Izrael – veretes magyar kifejezéssel – a Nyugat védőbástyái. Nem megalapozatlanul lehetne ma úgy mondani: élő pajzsai. Izrael esetében finomítani kell a meghatározást. A NATO-országok hadseregei alig hadra foghatók, legalábbis ami „élőerők” bevetését illeti – mert a hátországuk nemigen hajlandó komolyabb véráldozatokra. A gazdasági szankciók vértelen, de kétélű fegyverek, és sokszor teljesen hatástalanok. Ilyen körülmények között a NATO már-már papírtigris, az amerikai haderő pedig, legalábbis közel-keleti ellenségei és szövetségesei szemében, kevéssé megbízható, 3D nyomtatóval kreált technotigris. Nem csoda, hogy a hagyományos hadviselési feladatokat a Nyugat megpróbálja kiszervezni, ahol és amennyire lehet. Izrael ebben az egyik első fecske – a rossz rendőr szerepe a térségben talán kiosztható rá, de ez a viszony egyelőre meglehetősen amorf.

A nyugati hozzáállás mindenesetre egészen más a két végvári háborúhoz, és ennek jó okai vannak. A fenyegető keleti hatalom ereje, harcmodora, az orosz–ukrán háború lényegében szimmetrikus jellegű hadviselésének jelenségei és következményei ismerősek a Nyugat számára. A nyugati közvélemény és politikai elit nagyobbrészt támogatja Ukrajna harcát – egyelőre legalábbis. A déli, közel-keleti fronton viszont más a helyzet. Az ottani háború a lehető legaszimmetrikusabb, és számos szempontból nem konvencionális. A konfliktus nemzetközi jogi megítélése békésebb viszonyok között is bonyolult és vitatott, nemhogy a mostani háborúban. A Közel-Keletről jelentkező fegyveres és migrációs fenyegetések még viszonylag távolinak, amorfnak és kezelhetőnek tűnnek Nyugaton, noha az ellenség – legalábbis annak egyik fő hadoszlopa, nevezzük az egyszerűség kedvéért radikális vagy fundamentalista iszlámnak – már jócskán a falakon belül van.

Mindezeknél alapvetőbb különbség, hogy a Nyugat szemében Ukrajna védekező, tehát igazságos háborút vív, ezzel szemben Izrael a megszálló és elnyomó hatalom státuszában van (különösen nyugat-európai szemmel) a palesztin arénában akkor is, ha egy adott hadművelete védelmi jellegű.

A rend kedvéért ehhez hozzá kell tenni, hogy a vitatott ciszjordániai és gázai területeket (Kelet-Jeruzsálem kivételével) Izrael sosem annektálta. Van telepes-szélsőjobb Izraelben, de annak folyamatos erősödése nem oka, hanem következménye a palesztin „mindent vagy semmit” hozzáállásnak. Az izraeli társadalom többsége támogatta az 1993-ban indult ún. oslói békefolyamatot, sőt a Gázából való 2005-ös önkéntes izraeli kivonulást is. Ám mindaz, ami e lépések nyomán a palesztin arénában történt, az izraeli társadalom túlnyomó részét arra a következtetésre kellett vezesse, hogy a palesztin „nemzeti mozgalom” célja nem a területi kompromisszum, hanem Izrael likvidálása – a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és a Hamász között pedig a különbség pusztán az, hogy míg az előbbi ezt egyelőre inkább diplomáciai, az utóbbi leginkább csak fegyveres eszközökkel véli megvalósíthatónak.

Mindenesetre a nyugati közvélemény ezt a konfliktust és a jelen háborút is a számára oly kedves pacifista és humanitárius szemüvegen keresztül nézi. Rendezést akar, „rendezni” akar. A közel-keleti háborúk általában megzavarják a globális üzletmenetet is, úgyhogy az átlagos nyugati kormányfőnek elemi érdeke is, hogy ne legyen nagyobb piff-puff amott, legalábbis a következő választásokig. Álmegoldás, látszatbéke, ha jobb nincs. Az orosz–ukrán háborúhoz más a hozzáállás. Ebben a konfliktusban a Nyugat nem veszi föl a semleges békepárti közvetítő szerepét (egyelőre), hanem fegyverekkel és óriási összegekkel beleáll a háborúba – és harcol az utolsó ukránig. Mi magyarázza ezt? A fenti „morális” és egyéb okokon túl talán mindenekelőtt az, hogy a Nyugat békegalambságát és humanizmusát emitt felülírja a veszélyérzete. Kezdi a torkán érezni a kést.

És bár a politikai és biztonságpolitikai elitek többé-kevésbé tisztában vannak a délről jövő fenyegetések súlyával is, a nyugati közvélemény meghatározó része számára ezek, ahogyan az izraeli–palesztin konfliktus háttere és természete általában is, vakfoltra esnek. Ennek – a földrajzi távolság mellett – egy önpusztító kulturális előítélet-nyaláb az oka: pacifizmus, posztkolonialista bűntudat, manifeszt jobboldali és baloldali antiszemitizmus, reziduális-rejtett antiszemitizmus, „woke”, miegyéb.

Áldozatiság

E kulturális okok eredményezik azt is, hogy a nyugati közvélemény meghatározó része a zsidó létet csak valami áldozatiság fátylán keresztül látja és tudja értelmezni. Számára Izrael léte és „biztonsága” viszonylag fontos, de az Izrael iránti szolidaritása és részvéte addig terjed, amíg az ország függő helyzetben van, pária vagy védenc. E hozzáállásnak megvannak a mélybe nyúló keresztény teológiai és történelmi gyökerei.

És persze ne folyjon túl sok vér. „Ne lőjetek, itt emberek vannak!” – Izrael visszakapta a fejére ezt a régi pacifista zsidó viccet, a Nyugat minden humorérzéke nélkül, nemzetközi szervezetek regimentjeinek vérvádjaival súlyosbítva. Ha háborúról van szó (és Izrael háborúiban mindig élet-halál harc zajlik), akkor Izraelnek még a leginkább befolyásos támogatói, „barátai” is igazodnak ahhoz az elsöprő nemzetközi normához, amely szerint Izrael nem győzhet. A győztes Izrael, vívja akár a legjogosabb önvédelmi harcot is: erkölcsi botrány, népirtás – és még mindig gyomorfordító történelmi anomália.

Néha azonban nem tud nem győzni. És nem engedheti meg magának, hogy ne győzzön. A népi méretű élőpajzs- és ágyútöltelék-taktika se kergetheti kollektív öngyilkosságba. Az arab országok Izraellel szembeni háborús kudarcait a „nemzetközi közösség” a palesztin civil áldozatiságtudat kiépítésével és páratlan intézményesítésével kompenzálta. A palesztin és a környező iszlám társadalmak azonban a militáns áldozatiságot és mártíriumot jóval magasabbra taksálják. Két aréna, kétféle beszéd. A fegyveres palesztin ellenállás és terror (mindig voltak nemzetközi szponzorai) a haditechnika fejlődése és Irán jóvoltából régóta olyan súlyos és közvetlen fenyegetést jelentenek Izrael számára, amelyet semmilyen eddigi közel-keleti rendezési terv nem tudott semlegesíteni.

Fejben dől el

Henry Kissinger híres meghatározása szerint (1969), ha egy hagyományos hadsereg nem nyer, akkor veszít; ha egy gerilla (általánosabban: egy nem reguláris fegyveres) formáció nem veszít (azaz túlél), akkor nyer. Meghatározni is nehéz, hogy mit jelentett vagy jelentene a győzelem izraeli szempontból avagy ellenfelei szempontjából az utóbbi évtizedek háborúiban, ahol Izrael különféle típusú terror- és gerillahadseregekkel harcol, és ahol a szemben álló feleknek egészen más fogalmaik vannak életről-halálról, földről és legitimitásról, katonákról versus civilekről, egyéni méltóságról és kollektív túlélésről, bátorságról és elrettentésről. Itt világnézetek, értékrendek – joggal mondható: civilizációk – ütköznek. Az iráni hadurak heti rendszerességgel prófétálják az Izrael nevű rákos daganat közeles eltűnését a Föld színéről. Ez nem propaganda blöff, hanem a rezsim fő projektje. Izrael környékbeli ellenségeinek a fogalmaitól – és a hadászati valóságtól – fényévekre van az az igen rozoga nemzetközi jogrendszer és nemzetközi humanitárius jog, amelyeket a Nyugat a maga fogalmaiból évszázadok alatt dolgozott ki. A nyugati megközelítés azonban egész más axiómákra épül, mint a közel-keleti iszlámé, pláne a radikális iszlámé. És hogy a nemzetközi humanitárius jog mára súlyosan korrumpálódott és már-már az irrelevancia állapotába jutott, azt semmi nem mutatja jobban, mint az izraeli „háborús bűnökkel” és „genocídiummal” kapcsolatos politikailag motivált, aljas és abszurd diskurzus. Ezt nyugati asszisztenciával és hathatós médiatámogatással az ENSZ, a Hágai Nemzetközi Bíróság falai között és – mindenekelőtt – sajnos emberjogi szervezetek irodáiban építették fel, és mások mellett valóban népirtó iszlám rezsimek korifeusai is visszhangozzák.

Góliát és Dávid – kinek áll a zászló?

A Nyugat mintha a gladiátorjátékok humánus paródiáját adná elő: beküldik a kemény fiút az arénába, elég jól felszerelten – csak egy kikötésük van: nem győzhet. Azzal vigasztalják, hogy megdögleni sem fogják hagyni. „Izraelnek joga van megvédenie magát” – szajkózzák az irgalmas nyugati kormányfők páros napokon. Ám eközben fenntartják maguknak azt a jogot, hogy meghatározzák, hol végződik a jogos önvédelem és hol kezdődik az „agresszió” avagy az „aránytalan válaszcsapás”. Úgyhogy páratlan napokon tiltakoznak, szörnyülködnek, és embargókkal fenyegetőznek. Egyensúlyoznak. Belpolitikában is, külpolitikában is.

Pedig a további vérontás megakadályozásának Izrael tőszomszédságában egyetlen egyszerű és igazságos módja volt és van: ha a Gázát és Libanont túszul ejtő Hamász és Hezbollah leteszik a fegyvert.

A nyugati politikusok adekvát kifejezést adhattak volna eddig is humanizmusuknak és irgalmasságuknak, ha egyensúlyozgatás helyett páros és páratlan napokon is felszólítják erre a Nyugaton is terrorszervezetként számon tartott két terrorszervezetet. Ez nem mondott volna ellent a tűzszüneti tárgyalásoknak, sőt. Ám tudomásom szerint ilyen értelmű dünnyögéseket egy év alatt összesen négyszer lehetett hallani vezető politikusoktól (kétszer Blinkentől, egyszer Macrontól, egyszer nemrég Baerbocktól).

A palesztinok: áldozatok és háborús vesztesek. A progresszív közvélemény csak ezt látja bennük – a zsidók, a „cionizmus”, a kolonializmus áldozatait; Izrael pedig legalább az 1967-es háború óta a Góliát-gladiátor. Így óhajtják keretezni az izraeli–palesztin konfliktust. Máshogy is keretezhetnék, meg is fordíthatnák a szereposztást, ha ránéznének a térképre és meglátnák, mely arab országok vettek részt az Izrael elleni korábbi háborúkban, és milyen erők állnak – nyíltan vagy burkoltan – ma szemben Izraellel a Közel-Keleten.

Kissinger idézett megállapítása azt súgja, hogy egy reguláris hadsereg és egy nem állami fegyveres erő aszimmetrikus háborújának végén voltaképp mindkét fél győztesnek hirdetheti magát. Ha tehetnék, a nyugati politikusok most is (ahogyan korábban sokszor) tűzszünetet kényszerítenének rá a felekre – egyfajta döntetlent hirdetve, és átadva a terepet a nemzetközi diplomáciának. A háború eddigi menetét azonban alapvetően Jeruzsálemből diktálták, és valószínűbb, hogy ott fognak dönteni a harcok lezárásáról a különböző frontokon – miközben persze a diplomáciai végjátékokra Washingtonnak döntő befolyása lesz.

A Hamász vezetői a maguk részéről viszont már hónapokkal ezelőtt győzelmet hirdettek. Nem alaptalanul. Porig alázták az izraeli hadsereget és társadalmat. De a Hamász egy másik fronton is harcol: a médiafronton, a világközvélemény megnyeréséért. És itt a sikerei jóval látványosabbak és tartósabbak, mint a gázai terepen. „Ha nincs vér, nincsenek szalagcímek” – mondta Jahja Szinvar, a Hamász tegnapi ura 2018-ban egy olasz újságírónak arról, hogy miért küldte naponta palesztin „civilek” ezreit tüntetni a gázai–izraeli határkerítéshez, mely akciók számos palesztin áldozatot és sebesültet követeltek. De ahhoz, hogy ebből a médiaközhelyből Hamász-doktrína legyen, kétmillió palesztinnal mint élőpajzzsal és halottak tízezreivel, ahhoz az al-Kaida-típusú, dzsihádista mártírfilozófia kellett: „Mi jobban szeretjük a halált, mint azok [ti. a hitetlenek – T. T.] az életet.” Az egyéni élet nem számít. Hogy ennek a filozófiának hogyan lehet akkora támogatottsága gázai és nem gázai palesztinok és más muszlimok körében, mint amekkora van – ezt a Nyugat végképp nem tudja felfogni. Nem is könnyű. A nyugati közvélemény nem kis része a gázai vérontásban inkább valamiféle szent palesztin áldozatot lát az „emberi jogok” oltárán, mint élőpajzsterror borzadályt. S így fogja fel ezt a háborút az iszlám világ jelentős hányada is – habár nem az „emberi jogok”, és nem is a „nemzeti önrendelkezés” oltárán, hanem az iszlám kollektív jogainak oltárán hozott áldozatként.

A túszdráma Izraelben

A háborúból a nyugati közvélemény és a politikusok (nagy kényszeredettséggel még ENSZ-korifeusok is) a túszkérdést emelik ki, ha némi megértést akarnak mutatni Izrael irányában. Az október 7-i Hamász-pogromot emlegetni és elítélni politikailag túl kockázatos. Ezen a térfélen is a kontextusáról leválasztott áldozatiság, az egyéni drámák a legfőbb mozzanat, ami némi empátiát tud kelteni Nyugaton.

A túszügy Izraelben is kiemelt súllyal van jelen a nyilvánosságban, és ez nem választható el a nyugati áldozati morál kultusztól. E nyilvánosság túlnyomó része (ideértve a közszolgálati csatornákat is) masszívan ellenzéki álláspontot foglal el a jelenlegi izraeli kormánnyal és a háború menedzselésével szemben. „Az igazi győzelem: a túszok hazahozatala” – tömegtüntetéseken és falragaszokon ez az egyik fő követelése és üzenete a társadalom és a kormány felé a túszok egy része hozzátartozóinak és a velük összefogott ellenzéki szimpatizánsoknak. Ez a jelszava a maga PR-realitásaihoz igazodó jelenlegi amerikai demokrata politikának és békeközvetítésnek is, legalábbis a nyilvánosság előtt: a jelenlegi izraeli hadviselés fő – és leginkább legitim – célja a gázai fronton a túszok kiszabadítása. Az amerikai politikát erősen frusztrálja, hogy egyelőre távoli ennek megvalósulása, és nem tudja sikerre vinni az általa koordinált „béketárgyalásokat”. (A felelősséget ezért konzisztens módon alapvetően a Hamászra, és nem Izraelre hárítja.)

Mindemellett az izraeliek túlnyomó többsége másban látja a háború értelmét: miközben teljes mellszélességgel támogatja a túszok kiszabadítását mint háborús és nemzeti kötelességet (és hajlandó megfizetni ennek igen súlyos árát is, ha egy túszegyezmény tető alá hozható), a háború alapvető céljának a Hamász, a Hezbollah és Irán jelentette körkörös katonai fenyegetések felszámolását vagy drasztikus csökkentését tartja.

Győzelem, egyéni élet, kollektív jogok, háborús áldozat, áldozatiság, arányos és aránytalan válaszcsapás. A Nyugat és a Közel-Kelet közötti mély kulturális differenciák nagy élességgel mutatkoznak meg a hadviselés és az azt meghatározó fogalmak és normák tükrében. Az izraeli társadalom és politika mindkét fogalmi és normarendet belülről ismeri, és a zsidó történelmi örökség és a geopolitikai adottságok miatt mindkettőhöz igazodnia kell. Igazodik is – békében csakúgy, mint háborúban, több-kevesebb sikerrel. Az izraeli közbeszéd direktebben fogalmazza meg ezt a helyzetet: „Nekünk egyszerre kell amerikaiul/angolul és arabul harcolnunk.”

A mai háború, ahogyan a korábbiak, azzal az elemi tanulsággal is szolgál, hogy míg a háború kirobbantásához elég egy fél is, a békéhez kettő kell. Ha egy fegyveres konfliktusban az egyik fél nem érdekelt semmilyen reális kompromisszumban, ami békéhez vezethetne, és minden békeszándékban és -ajánlatban csak a gyengeség jeleit látja, s ennek megfelelően emeli a követeléseit, akkor ott a békekezdeményezések – a chamberlaini „megbékítési” politika a klasszikus példa rá – nem csak hogy esélytelenek, de súlyosan kontraproduktívak is lehetnek. Ez bebizonyosodott nem csak a közel-keleti konfliktus eddigi hosszú történetében, de a jelenlegi háború eddigi tűzszüneti tárgyalásai során is.

A szerző hebraista.