A magyar nyilvánosság ugyanúgy része a magyar válságnak és a magyar közélet polgárháborúinak, mint a politika. Az elmúlt években a Fidesz által szított hideg polgárháború mellett megjelent egy újabb polgárháború: a széttöredezett és válságban levő ellenzéki közélet saját, házi csatája.
Nem hiszek a konszenzusdiktatúrában. Nem hiszek a viták káros voltában. Nem kell kímélni senkit és semmit. Nem zavar a gúnyos újságírói stílus, aki politikusként ezek miatt panaszkodik, nem alkalmas politikusnak.
Ugyanakkor dühít a tényszerűséget nélkülöző, sőt tényeket tudatosan figyelmen kívül hagyó politikus-ellenes rasszizmus, amely úgy szít indulatokat, és úgy hajtja a Jobbik malmára a vizet, hogy a szerzők maguk is tudják, hogy csak részben írnak a valóságról. Viszont akkor legalább keményen, odamondogatva, direkt bántóan keményre feszítve teszik ezt.
A valóság bonyolultságának megismertetésére törekvő finom, egyrészt–másrészt újságírás, nem azonos az álfüggetlenkedő elemzői egyrészt–másrészttel. Mert van olyan politikus, nem is egy az ellenzék oldalán, aki nem Orbán legitimálásáért él és hal. Mert van olyan ellenzéki párt, nem is egy, amely mindent el kíván követni azért, hogy leleplezze a hazugságokat, manipulációkat és lopásokat.
Lehet, hogy nem mindig teszik, tesszük ezt sikeresen. A magyar ellenzéki választók, a közélet, a pártok és a politikusok közös válsága és kihívása épp az, hogy egy illiberális államban a legitim eszközök korlátozottak. Mert lelőni mi nem szoktuk ellenfeleinket. A rendőrség és az ügyészség nem nyomoz az általunk indított ügyekben. És a nemzetközi szervezetek kis kivételtől eltekintve semlegességre kényszerítettek vagy pedig eszköztelenek.
Múlt pénteki Twitter-bejegyzésem után első ellenzéki politikusként tartottam sajtótájékoztatót Simicska–Orbán–Polt-ügyben szombaton. A kávém tehát hamar elfogyasztottam, és a magam eszközeivel cselekedtem. Sajtótájékoztatómon más dolgok mellett elmondtam, hogy: „Egy tolvajt nem tudok szeretni azért, mert szidja Orbán Viktort, de Orbán Viktort sem tudom becsülni azért, mert küzd egy tolvaj ellen, mert ő tette lehetővé, hogy Simicska Lajos lopjon."
Nyilatkozatomat és a sajtótájékoztatón ismertetett statisztikai tényeket a MaNcs bloggere nem látta. Hallotta viszont – gondolom, szánkón ülve – Simicska Lajos, aki már kedden megüzente nekem két közvetítőn keresztül, hogy zavarták a kemény mondatok. Nagyon örülök neki. Kollégáimmal most épp pont azon dolgozom, hogyan lehet feljelentést tenni a state capture ügyében Polt Péternél, ha már az elmúlt napok alapján is egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar államot foglyul ejtő korrupt érdekkör a Simicska–Orbán-konfliktus dinamikája szerint rendezi át a lottósorsolástól az állami hirdetésekig mindazt, amire egy miniszterelnöknek hatása van.
Tudom, hogy egy feljelentés kevés. Tudom, hogy egy sajtótájékoztató semmit sem jelent e gazemberek eltávolítása szempontjából most és azonnal. Tudom, hogy másnap is lopott Rogán, Orbán meg Habony. Béna ellenzék, akadályozza meg ezt is – ismerem a frusztrált kórust. Ha molinóval támadnánk a Közgép székházánál, akkor molinóellenzék lennénk.
Nem vagyunk hibátlanok, nem foghatjuk nehézségeinket a körülményekre csupán. De más pártok politikusai és mi is, az Együttben keressük a kormánykritika megfelelő formáját.
Tisztában vagyok vele, hogy könnyebb úgy kritizálnia egy bloggernek az ellenzéket – úgy általában –, ha a valóságot szelektíven láttatja. De a tudatosan szelektívvé szűkített valóságismereten alapuló frusztrációk magunkból való kiírása csak hiszterizál, deligitimál, és az árnyalatlan érvelés miatt a leegyszerűsítő hazugságok megfogalmazása torzítja a kiútkeresés lehetőségét.
Sok nehézsége van az ellenzéknek. Nem várom, hogy a sajtó ezek megoldásában segítsen, hiszen nem ez a dolga, hanem a folyamatos, kemény kritika. De az újságírói pontatlanság, az érvelés igazsága érdekében meghajlított tér, csak manipulációt szül.
A magyar ellenzéki közélet még író és olvasó részének közös zeitgeist-érzete az, hogy rosszabbul élünk, lecsúszunk, foszlanak szét pár éves, évtizedes álmaink, halnak meg barátaink rákban vagy másban a rossz egészségügyi rendszer miatt, megint mások elvándorolnak, itt hagyva emlékeket és barátságokat. Jogos az indulat. De a problémáink megoldásához sokkal inkább az vezetne közel, ha megértéssel és empátiával viselnénk egymás – le- és eltagadott, de létező – kiszolgáltatottságát. Ha dühünket nem úgy vezetnénk le, hogy vele még több kárt okozunk.
Egy blogbejegyzés nem a világ. De politikusként úgy látom, hogy már eléggé tele a padlás a válság megoldása jelentette kihívástól megrettenő értelmiségiek hörgő aggodalmaival, és a megértést, a szolidaritást romboló glosszáival.
A valóság bonyolult, sokrétű. Ezt kell láttatni, legyen bár az éppen egy ellenzéki párt, politikus vagy a Fidesz, amit megfigyel egy szerző. Ha nem vagyunk képesek indulat nélkül tényszerűbben írni és vizsgálódni, csak hazudni fogjuk a kiutat is minden magyarnak. Álellenségekkel, ál háborúkkal, álmegoldásokkal és álkonfliktusokkal.
De az én életem ennél többet ér. Azért dolgozom, dolgoztam a képletes kávé elfogyasztása után már kevesebb mint egy nappal is, szombaton, hogy megváltozzon a helyzet. A kritika nem zavar, a cselekvésem puszta tényének eltagadása azonban igen. És az egyre mélyülő magyar válság megoldása nem mehet másképp, csak kegyetlen nyíltsággal és őszinteséggel. A MaNcs mai blogbejegyzéséből épp ez hiányzott valójában.
