A szomorú magyar politikai valóság egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy a belpolitikai folyamatok és diskurzusok oly mértékben határozzák meg az ország kül- és Európa-politikai pozícióit, hovatovább a külpolitikai gondolkodást is, mintha legalább a négy európai nagyhoz vagy Oroszországhoz fogható hatalom lennénk. Ideje lenne tisztán látni végre: nem vagyunk azok.
A kétharmados alkotmányozó többség birtokában a jelenlegi kormány voluntarista módon bármit megtehet – és bármit meg is tett – a belső viszonyok átalakítása tekintetében. Ugyanakkor ez a belső hatalmi pozíció keveset, konkrétan szinte semmit sem jelent a nemzetközi porondon, Magyarország reális külpolitikai mozgástere érdemben nem változott a „fülkeforradalom”, a NER vagy a „rezsicsökkentés” következtében. A Fideszből kiölt külpolitikai gondolkodás és azon hatalmi-pszichológiai tévedés, hogy kifelé ugyanúgy lehet játszani, ugyanúgy bármit meg lehet tenni, mint odahaza, rövid távon is stratégiailag veszélyes helyzetbe sodorta az országot.
| ||
Egyedül a vonzalom
A magyarországi demokratikus ellenzéknek nem adott az intellektuális ereje és függetlensége – meg persze a tematizációs lehetőségei sem –, hogy érdemben megpróbálhatna nem a Fidesz által meghatározott diszkurzív kereteken belül, azokra reflektálva, hanem azoktól függetlenül, önállóan kommunikálni. De mégis ezt kellene tenni. Tiszta vizet öntve a pohárba: sem a „rezsicsökkentés”, sem semmi más nem indokolhatja Magyarország stratégiai közeledését Oroszországhoz. Az egyetlen dolog, ami ténylegesen indokolja, hogy az egyre autoriterebb Orbán-kormány nemzetközi elszigeteltségének oldására egyre autoriterebb partnerek oldalán smúzol szimbolikusan. Mert – Merkellel, az USA-val vagy akár már a lengyelekkel szemben is – Putyinnak vagy Azerbajdzsánnak nem kínos Orbán, ők nem gyakorolnak nyilvános kritikát Budapesttel szemben. Ez az egyetlen kézzelfogható oka és következménye a keleti orientációnak, racionális érveket ugyanis nehéz felhozni mellette.
Ha egy pillantást vetünk a tényekre, mondjuk az energiapolitikai függés tekintetében, gyorsan belátható, hogy Magyarország helyzete sem nem rendkívüli, sem nem kifejezetten kiszolgáltatott egy kelet-közép-európai összehasonlításban. Bár mindig a Gazprom nyugat-európai árképzésével vetjük össze, érdemes leszögezni, hogy Magyarország a jelenleg érvényes, 1996-ban megkötött hosszú távú szerződése alapján az egyik legalacsonyabb árat fizeti a 2004-ben és utána csatlakozott EU-tagállamok közül az orosz gázért. Függésünk az orosz energiaimporttól arányaiban ugyan magas, ugyanakkor hazánk mind a kőolaj, mind pedig a földgáz tekintetében rendelkezik alternatív ellátási útvonalakkal (az Adria-kőolajvezeték és a baumgarteni gázvezeték reverse flow képességével), stratégiai földgáztároló kapacitása pedig az egyik legjelentősebb a régióban. Nyilvánvalóan az orosz vezetékes gáz a legolcsóbb, és nyilvánvalóan minden magyar kormánynak érdeke jó gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat fenntartani Moszkvával, beleértve a minél olcsóbb energiaimport lehetőségét is. Ez azonban normális esetben nem vezethetne az ország külpolitikai orientációjának stratégiai átértékeléséhez. A balti államok minden tekintetben messze kiszolgáltatottabbak hazánknál, mégsem kívánták e kiszolgáltatottságot az energiapolitikai függés növelésével és a Moszkvához tartó stratégiai közeledés által „kezelni”. Épp ellenkezőleg, pont e kiszolgáltatott helyzet következtében nincs elkötelezettebb tagja az euroatlanti intézményeknek jelenleg a balti államoknál és Lengyelországnál.
Orbán ezzel szemben aprópénzre váltotta az ország külpolitikai hitelességét, és teljesen izolált helyzetbe taszította Magyarországot. És az aprópénz tényleg apró… Leszámítva a Paks-szerződést, ami jelenleg nem több, mint egy darab papír, Moszkva ugyanis pénzügyileg nehezen lenne képes a benne foglalt kötelezettségek – értsd a hitelnyújtás – teljesítésére, Budapest egyetlen reménye a viszonylag alacsony gázár további fenntartása 2015 után, semmi több. A „keleti nyitás” kereskedelempolitikai értelemben kudarc, és az volt már a kölcsönös EU/orosz szankciók bevezetése előtt is. Bármely másik Visegrádi ország arányaiban intenzívebb kereskedelmi kapcsolatokat tart fenn Moszkvával, mint hazánk, még az Oroszországgal szemben tradicionálisan bizalmatlan Lengyelország is. Summa summarum, Magyarország euroatlanti közösségen belüli teljes elszigetelődéséhez vezető orosz orientáció mögött nincs gazdasági racionalitás. Konkrétan semmilyen racionalitás nincs. Egyedül az Orbán és Putyin közötti ideológiai alapú vonzalom és a Fidesz fentebb leírt hatalmi-pszichológiai tévedése.
Kiugrani a dobozból
A magyar társadalom – a magyar elit nagy részéhez hasonlóan – tradicionálisan nem érdekelt a külpolitikában. Ugyanakkor ellentétben az olyan stratégiai jellegű társadalompolitikai problémákkal, mint a strukturális szegénység, az oktatási rendszer versenyképtelensége és a társadalmi mobilitás hiánya, továbbá a jogállamiság leépítése, amelyek hosszú távon rombolják szét a magyar társadalom szöveteit és ássák alá az amúgy sem túl fejlett demokratikus politikai kultúrát, ez a külpolitikai szerep- és irányvesztés rövid távon is komoly veszélyeket hordozhat magában.
Mind a demokratikus magyar ellenzék, mind pedig a Fidesz azon részének, amelyik teljesen érdekvezérelt módon törekszik a legalább középtávú és demokratikus viszonyok közötti politikai túlélésre, közös érdeke, hogy elinduljon a gondolkodás és a párbeszéd egy olyan – ismét euroatlanti orientációjú, reális és fenntartható – magyar kül- és Európa-politika alapvonalairól, amit a 2004 előtti időszakhoz hasonlóan az egymással szemben álló demokratikus pártok részéről is alapvető konszenzus övez.
Magyarország 2010 óta már öt évet veszített – előreláthatólag minimum nyolcat fog –, és ez alatt az öt év alatt kiírta magát nem csak az európai, de a regionális kelet-közép-európai fővonalból is. Időt, pozíciót és orientációt vesztettünk, mert az ország szembement – és minden becsületes konzervatívnál ez kellene, hogy riadót fújjon – a saját legfőbb történelmi tradíciójával: a periferikus helyzet elleni küzdelemmel és a nyugati felzárkózás évezredes hagyományával. Magyarország 2010 óta az önkéntes periferizálódás patologikus útját járja, és jelenleg egy gazdaságilag-pénzügyileg a végét járó Oroszország kegyeiért liheg, mert sem az elitje, sem a magyar társadalom nem képes távolabbra tekinteni a bevett törésvonalainál és belpolitikai kategóriáinál. Minden ellenzéki, továbbá demokratikus elkötelezettségű fideszes szereplő számára, ha el akarja kerülni, hogy az ország végigmenjen azon a történelmi zsákutcán, amin most robog előre, az első lépés, hogy elkezdi fejben átlépni a Magyarország jelentette doboz fentebb leírt korlátait…
A szerző politológus, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője.
