Kassáról nekem elsősorban nem a székesegyház, Rákóczi, nem is a II. világháborús magyar casus belli, hanem Márai jut eszembe. Nem is volt kérdés, a székesegyház után megkerestük a Márai-múzeumot. Könnyen rátaláltunk a Mészáros (Mäsiarska) utcára. A Márai-ház előtt fiammal betértem egy közeli óráshoz, hogy vegyek egy bújtatót a karórám szíjához. Az alig egy-két négyzetméteres helyiségben szlovákul és magyarul köszöntem, és miután az órás néni szlovákul válaszolt, angolul mondtam el a kérésemet. Az idős, szemüveges nő elkérte az órámat, pár másodperc alatt rá is varázsolta a bújtatót. Amikor megkérdeztem, mennyivel tartozom, derűsen legyintett. Ahogy kiléptem az utcára, első gondolatom az volt, hogy igen, itthon vagyok – az apró gesztusok univerzumában.
Haza és értelem
Hasonló kedvességgel, és immár magyarul köszöntve fogadtak minket a Márai-házban. Az emlékkiállítás jó ütemben és dramaturgiával idézte meg a szerző életének főbb állomásait, gondolkodásmódját. Volt idő, amikor faltam a Márai-könyveket. Élveztem és élvezem az igényes, mégsem mesterkélten szép mondatait, világosak, könnyen lehet lépést tartani velük, akárcsak a többszörösen összetett történetfonatokkal.
Márai polgársága, műveltségeszménye idealizált, nosztalgiája nem pusztán megidézi, olykor meg is szépíti a múltat. Ugyanakkor Márai polgárság tapasztalata ambivalens, ő maga többször jelezte, még a teljes felbomlás előtti, utolsó utáni pillanatot kapta lencsevégre. Ennek a polgárságnak a nyomait őrzi a kiállítás. Amikor a Grosschmid család egykori szobáiban a régi fényképek, kéziratok másolatát, illetve a festményeket néztem, olyan érzésem támadt, mintha a fikció erdejében sétálnék, az élet inkább rajz, mint táblázat. A Márai-kutató Fried István szerint Márai Monarchia-képe az utókor, a jelen szempontjából idealisztikus, főleg a Horthy-korszak, illetve a második világháború utáni álkommunista rendszerhez képest: „Nem a Monarchia fényesedik ki, hanem a Monarchiát követő korszakok marasztaltatnak el” (Író esőköpenyben. Márai Sándor pályaképe).
Mint a századfordulón oly sok európai író, Márai is a liberális konzervativizmust emelte piedesztálra. Könyveit olvasva, különösen a Kassával kapcsolatosakat, rendre Stefan Zweig A tegnap világa című műve jut az eszembe. Ám Zweighez képest Máraiban több az irónia, a Krúdy-féle játék: nemcsak nosztalgia, hanem annak paródiája is. Legalábbis hozzám nem a didaktikus, hanem a játékos Márai áll közel.
A posztmonarchiai magyar irónia mintha fűszeresebb lenne a közép-európai népek cirkuszában. Sokkal jobban mar, és a nemzeti öngyűlöletünk is kíméletlenebb, mintha azt sugallaná, magyarnak lenni szinte már öngyilkosság. Ugyanakkor magyarnak lenni kifinomult játék is, amilyen egy Márai-mondat is – ez a kettőség adja a magyar szellem feszültségét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
