Meglehetős meglepetéssel vette tudomásul a világ, hogy a tunéziai Nemzeti Párbeszéd Kvartett kapta idén a Nobel-békedíjat. Való igaz, 2015 nem szűkölködött olyan kezdeményezésekben, melyek az odaítélő bizottság figyelmét felkelthették. Az amerikai–iráni kiegyezésre törekvés mindenképp ilyennek számított, bár eléggé kétséges következményei továbbra is meglehetősen kockázatossá tettek volna egy olyan döntést, mely készpénznek veszi az ajatollahok jóhiszeműségét.
A versenyben valamelyest nagyobb eséllyel indulhatott volna Ferenc pápa; egyrészt azért, mert katolikus egyházfő még sohasem részesült ebben a kitüntetésben, másrészt mert az emberi lét és ezen belül a jogok tiszteletének az a hiteles felvállalása, mely a pápát jellemzi, igencsak kiérdemli mindenki – így a Nobel-bizottság – tiszteletét. Ám az a fordulat, mely a katolikus egyházban XXIII. Jánossal vette kezdetét (1958), majd töretlenül folytatódott VI. Pál, I. János Pál., II. János Pál és XVI. Benedek alatt, még csak most, Ferenccel (2013) van kibontakozóban.
Hasonlóképp indokolt lehetett volna Angela Merkel kitüntetése, hisz épp hetekkel a díj odaítélése előtt a kancellár – azzal, hogy megnyitotta országa kapuit a menekültek előtt – olyat tett, amit okkal lehet történelminek nevezni. Ám az is tény, hogy a gesztus élménye még túl friss ahhoz, hogy ne tűnt volna Merkel megjutalmazása a kelleténél kissé átpolitizáltabbnak.
| ||
Így visszatekintve a tunéziai Nemzeti Párbeszéd Kvartettjének kitüntetése mégis több mint kézenfekvőnek számít. Egyszerre honorálták ezzel egy ország bátorságát és egy társadalom igyekezetét, sőt példaként állíthatták számos más ország és társadalom elé, melyeknek bátorsága szintúgy nem megkérdőjelezhető, de képességük a demokratizálódásra annál inkább.
Tunézia volt az az állam, ahonnan 2011. január 14-én az „arab tavasz” elindult. Az egyetlen olyan állam észak-afrikai és közel-keleti viszonylatban, ahol tényleges forradalom zajlott le, s nem csak dühödt lázadás: létrejöttek a demokratikus intézmények, és ezek működőképesnek bizonyultak. A társadalmi szervezetek ma már képesek kielégíteni a társadalom elvárásait, és vannak olyan politikusaik, akik hitelesek tudtak maradni a választók jelentős többségének a szemében.
Tunéziában sem bizonyult persze minden egyszerűnek. A forradalmat követően a vallási vezetők és a Muszlim Testvériségben aktív politikusok követelték, hogy a sarija legyen minden jog – és természetesen az alkotmány – legfőbb forrása, ám ebbe még az a párt, az Ennahda Mozgalom sem egyezett bele, amely megnyerte az első szabad választást, és elkötelezett iszlamistának számított.
A tavaly lezajlott újabb parlamenti választás azonban, melyet a szekuláris, a liberális demokráciák mellett elkötelezett erők nyertek, eldöntötte a kérdést. Ám a választásokat megelőzően a társadalmi viták kiéleződtek, s bár a lakosság nagy többsége elutasította a vallási ideológia által vezetett állam gondolatát, a komoly konfliktusokat csak egy széles körű civil kezdeményezés és a szemben álló felek párbeszéde tudta megelőzni. Ekkor kapott történelmi szerepet a Kvartett, amely gyakorlatilag ma is lefedi a tunéziai civil társadalom szinte egészét.
Az egyik szereplője a Szakszervezeti Szövetség, amely a munkavállalókat, a másik az Ipari, Kereskedelmi és Kézműves Konföderáció, mely a munkaadókat képviseli. A harmadik az Emberi Jogi Liga, a negyedik pedig az Ügyvédi Kamara.
A testület olyan tekintélyre tett szert az elmúlt három év során, amely szinte példátlan, és jelzi: a rendszerváltás ebben az országban sok tekintetben hasonlít ahhoz, mely 1989-ben Kelet-Európában lezajlott.
A Nobel-bizottság ezt a történelmi szerepet honorálta most.
A szerző a DK elnökségi tagja.
