Bevándorlás és morális egyenlőség

Vitában Balázs Zoltánnal a bevándorlásról és a menekültekről

Balázs Zoltán elgondolkodtató cikket írt e lapba a menekültválságról, mely írásban a menekültekkel szembeni morális kötelességek mibenlétéről, a bevándorlás morális kockázatairól és a kozmopolitizmus-nacionalizmus szembenállásról is elmélkedik.

(Lásd: A jobb lázadása. Bevándorlás és immoralitás, Magyar Narancs, 2015. július 30.)

Tézisei röviden összefoglalva a következők. A baloldal (szerinte téves) morális megfontolások alapján ugyanúgy kezel minden embert, pedig az erkölcs hatókörének nemzeti keretekre szabása is teljességgel legitim vállalkozás. Ez a baloldali, univerzális moralitás számos kockázatot rejt, akár veszélybe is sodorhatja a nemzeti közösségeket. Az internacionalista Európa a bevándorlást csupán a nemzetek további fellazítására szeretné eszközül felhasználni – állítja a konzervatív szerző, és persze az univerzális erkölcs további terjesztésére.

Balázs fontos kérdéseket tesz fel, ám úgy vélem, a válaszai – tőle szokatlan módon – nem kellően átgondoltak, helyenként pedig kifejezetten aggasztók.

 

Kontextus nélkül

Balázs írása azt a benyomást kelti az olvasóban, mintha az általa ironikusan „Morális Értelemnek” nevezett baloldali erkölcs a menekültek sorsáról szóló mai vitában absztrakt módon, amolyan politikai vákuumban fogalmazódna meg, nem pedig egy konkrét helyzetre adott (bár erkölcsi megfontolásokon nyugvó) válasz lenne. Mintha a baloldal célja a „minél több és sokfélébb bevándorló, annál jobb” politikája lenne, nem pedig a jelen menekültkrízisre adott megoldási javaslat.

Balázs úgy állítja be, mintha a baloldali ember számára minden körülmények között érvényes, feltétlen parancs volna, hogy minden egyéb megfontolást félretéve javítsa a szegényebb országok lakosainak helyzetét, és hogy az unió országai korlátlanul fogadjanak be minden bevándorolni szándékozót. (Balázs egyébként nem különbözteti meg a menekültet a bevándorlótól, de ez a hiány nem is releváns: a szerző ugyanis nemcsak a „gazdasági bevándorlók”, de a sokkal nehezebb helyzetben lévő menekültek befogadását is megkérdőjelezi. E cikkben emiatt én sem teszek különbséget a két csoport között.)

Balázs figyelmen kívül hagyja a vita hazai kontextusát is – vagy legalábbis nem kezeli azt a súlyának megfelelően (még ha írásából némi kormánykritika azért ki is olvasható). Feltételezem, hogy a bevándorlás ádáz kritikusai sem helyezkedhetnek arra az álláspontra, hogy a háborús konfliktusok elől menekülő, földönfutóvá tett emberekkel szemben a határt hermetikusan le kell zárni, és hecckampányt kell ellenük indítani. A bevándorlás kritikusainak tudniuk kell, hogy szavaikat ebben az összefüggésben fogják értelmezni, és ha nem teszik egyértelművé viszonyukat a kormány menekültellenes kampányához, akkor könnyen kormányapologétának fognak tűnni.

 

A morális egyenlőség kérdése

Balázsnak abban igaza van, hogy a baloldal erkölcsi felfogása szerint minden embernek egyenlő erkölcsi értéke van. A morális egyenlőség ideáját azonban a konzervatívok rendre félreértik. Ez ugyanis első nekifutásban csupán annyit jelent, hogy minden embernek, nációtól, lakóhelytől függetlenül van egy belső, erkölcsi értéke (méltósága), amit nem szabad megsérteni, elidegeníteni. Azaz minden embernek erkölcsi joga, hogy ne vessék alá megalázó bánásmódnak, és hogy meglegyenek a létfenntartásához szükséges anyagi erőforrásai. A morális egyenlőség hívei azt vallják, hogy az emberek között nem léteznek természetes hierarchiák, ami alapján különböző emberek ugyanolyan alapvető érdekei között különbséget lehetne tenni.

A morális egyenlőség eszméje viszont egyáltalán nem zárja ki azt, hogy konkrét személyek között ne lehetne egyedi morális viszony, vagy valaki önként ne hozhatná hátrányos helyzetbe magát. Azaz a morális egyenlőség nem követeli meg sem azt, hogy egy anya ugyanannyi figyelmet fordítson egy idegen gyerekre, mint sajátjára, sem azt, hogy emberek mentesek lehessenek a büntetőjog következményei alól, ha ilyen helyzetbe hozták magukat. (De a jog előtti egyenlőség, illetve az embertelen büntetés tiltása már igenis következik a morális egyenlőség elvéből.)

Innen azonban a „Morális Értelem” képviselői is különböző irányokba indulnak el. Van, aki szerint az emberek morális egyenlősége megalapozza az anyagi erőforrások egyenlőbb elosztását is – tekintet nélkül a nemzeti, közösségi hovatartozásra (Simon Caney). Mások szerint a minimális humanitárius segítségnyújtáson nem terjed túl ez a kívánalom (Thomas Nagel), sőt, a kozmopolitizmusnak számos ismert, baloldali és nacionalista bírálója van (például David Miller).

Abban tehát nincs egység a baloldali és liberális gondolkodók között, hogy a morális egyenlőség kívánalmából mi következik a bevándorlás, a nemzeti kötelességek és a nyitott vagy zárt határok tekintetében. Balázs úgy festi le az egalitárius álláspontot, mintha az minden más releváns szempontot félretéve az összes bevándorló befogadását kívánná meg. De nem nehéz belátni ennek
az abszurditását: a migránsok egyenlő morális státusza csak az egyik oldal abban a morális költség-haszon elemzésben, amit a bevándorlással kapcsolatban el kell végeznünk. A másik oldal a migráció által okozott terhek méltányos elosztása. Nem várható el például az ötmilliós Norvégiától, hogy a világ mintegy hatvanmillió menekültjének egyedül adjon otthont (Miklósi Zoltán, a „Morális Értelem” egyik legismertebb hazai képviselője épp a bevándorlás terheinek méltányos elosztása mellett érvelt, elfogadva a bevándorlás korlátozását is, lásd: Realisták és kalandorok, szuveren.hu, 2015. július 1.).

Balázs írásával az első alapvető gond tehát, hogy karikatúrát csinál a baloldali/liberális morálból. De a cikknek nem ez az egyetlen, elméleti jellegű hibája.

 

Az áldozat nagysága

A konzervatív filozófus hajlandó lenne elfogadni azt az általános erkölcsi kötelezettséget, hogy a nagy bajban lévőkön segíteni kell (például egy cunami áldozatain), de csak abban az esetben, ha a segítség átmeneti, illetve nem jár nagy lemondással a segítségnyújtó számára.

Mindkét feltevés vitatható.

Ami az előbbit illeti, vessünk egy pillantást a „süllyedő államok” (sinking states) esetére!
A körülbelül százezer lakosú Kiribati állam 33 korallszigetből álló archipelágó a Csendes-óceánon Hawaii és Ausztrália között. Az éghajlatváltozás miatt most a teljes elmerülés fenyegeti. Anote Tong, Kiribati elnöke azzal a javaslattal állt elő, hogy évente bizonyos számú (mondjuk, ezer) kiribati telepedhessen le más országokban, ahol segítséget kapnának az integrációhoz a többségi társadalomba; később Kiribati többi lakosa utánuk mehetne, az előbb érkezők pedig megkönnyítenék az ő letelepedésüket. Kiribati példája jól szemlélteti, hogy a segítségnyújtás kötelezettsége nem függ az időtávlattól. A Kiribatiból érkezők végleg maradnának, mindazonáltal erkölcstelen volna visszautasítani a segítséget számukra.

A másik vitatott kérdés az áldozat nagysága.

Néhány ezer ember Kiribatiból egyetlen ország számára sem lenne nagy tehertétel, de több száz­ezer vagy több millió menekült, illetve bevándorló befogadása már komoly megpróbáltatást jelentene még a legfejlettebb államok számára is. Az előbbi extrém példánál maradva: Norvégiától vagy egy hasonló nagyságú államtól nem lehet elvárni, hogy milliószámra fogadjon be menekülteket. De az is vitatható, hogy a nyugati országoknak ne kelljen akár komoly áldozatvállalásokat is tenniük a menekültek megsegítésére. Itt tehát az szolgál erkölcsi zsinórmértékül, hogy mi számít túlzott áldozatvállalásnak. Nem nehéz belátni, hogy a legtöbb európai ország még messze van ettől.

Balázs azon megjegyzése pedig, mely szerint nem lehet „éjt nappallá téve” azon fáradozni, hogy integráljuk a bevándorlókat vagy elősegítsük a hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségét, már nemcsak az igazságosság, hanem a kortárs szociológia iránti közömbösségről is árulkodik. Ez a felfogás a társadalmi lehetőségek kiegyenlítésére tett állami lépéseket valamifajta kegynek, noblesse oblige-nak állítja be, s úgy tesz, mintha a modern állam létének nem ez adná az egyik alapvető igazolását. Ma már vaskos empirikus munkák bizonyítják: teljesen hamis az a kép, mely szerint a társadalmi ranglétrán való előrejutáshoz csak némi szorgalomra meg két dolgos kézre volna szükség. Nem beszélve arról, hogy a hátrányos helyzetűek integrációjának megteremtése össztársadalmi érdek is, nem csak az igazságosság követelménye. Azon az ember lassan már meg sem lepődik, hogy a konzervatívok a szociálpolitika terén – néhány ritka kivételtől eltekintve – a viktoriánus szegénytörvények felfogásánál ragadtak le. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a jelenlegi magyar álláspont a bevándorlás teljes elutasítása, azaz itt éjt nappallá tevő erőfeszítésekről távolról sincs szó.

Balázs elképzelése a morális közösségekről, illetve a nemzetről mint szabadon választható és kizárólagos morális közösségről is problémás. Balázs számára a morális kötelességek mintha véget érnének az ország (vagy a nemzet?) határainál – pedig nem nehéz belátni, hogy egyrészt, a nemzet mint választott morális közösség abszolút kompatibilis a nemzeten kívüli egyénekkel fennálló morális kötelezettségek meglétével. Magyar honfitársaim iránti erkölcsi kötelezettségeim nem írják felül a segítségnyújtási kötelességem a kiribatiak felé – hozzáadódnak ahhoz. Másrészt semmi nem zárja ki azt, hogy a Magyarországon letelepedő bevándorlók igazi magyarokká váljanak. Vagy mégsem lehet magyar az, aki annak vallja magát?

 

A tényekről

Balázs Zoltán írása nem csak normatív szempontból bírálható – a konzervatív filozófus állításai több esetben empirikusan sem állják meg a helyüket. Balázs szerint az EU egyfajta politikai érzelmek iránt érzéketlen baloldali unió, mely számára a szavazatszerzésen túl a bevándorlók arra is jók, hogy a baloldali moralitást még inkább ráerőltessék a nemzetállamokra.

E ponton sajnálatosan összekeveredik az elméleti és a pártpolitikai dimenzió: aki a menekültekkel kapcsolatban a befogadás álláspontjára helyezkedik, az Balázs számára automatikusan baloldali lesz, még akkor is, ha történetesen Angela Merkelnek hívják, és a multikulturalizmus ismert kritikusa. Nem is beszélve arról, hogy a bevándorlás körüli viták és bajok nem éppen a baloldali pártok népszerűségének kedveznek. (Balázs itt tulajdonképpen ismét azzal a feltételezéssel él, hogy a bevándorlók nem lehetnek jó honpolgárok, derék svédek, németek, norvégok, franciák, és politikai viselkedésük elkerülhetetlenül a nemzeti keretek fellazítására fog irányulni). Balázsnak már az az állítása sem állja meg a helyét, hogy létezne egységes európai bevándorlási modell: nem lehet olyan országokat egy kalap alá venni, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország – ahol a bevándorlók tetemes része az egykori gyarmatokról jön –, például Németországgal, ahol a „Gastarbeitereket” kifejezetten azzal a szándékkal toborozták, hogy bizonyos munkákat a német többségi társadalom tagjainál olcsóbban végezzenek el. (Nota bene, ez a folyamat egyébként a konzervatív Adenauer, illetve Erhard kancellársága alatt indult el.) S bár szokás egybemosni az északi államokat, de egységes „skandináv modell” sincs: míg Svédország a „multikulti” mellett tette le a voksát, addig Dánia a nemzeti-asszimilá­ciós modell mellett döntött, Norvégia meg valahol a kettő között van. Az európai országok között nagy különbségek vannak abban, hogy milyen körülmények között, honnan, milyen státuszban érkeznek oda a bevándorlók, és abban is, hogy az országok milyen modell szerint próbálják integrálni őket a többségi társadalomba (azaz a bevándorlók mennyire tarthatják meg saját kultúrájukat). Balázs ezekre a különbségekre egyáltalán nem reflektál.

Az egyik legtekintélyesebb magyar konzervatív értelmiségi írásának zárógondolatai pedig immár teljesen belesimulnak a jobbol­dali hisztériába. Cikke végén kitér a svéd nemierőszak-statisztikákra, s igazoltnak látja a nemi erőszakok számának növekedése és a bevándorlás közötti pozitív összefüggést. Csakhogy Svédországban valószínűleg a statisztikai módszertan miatt kiemelke­dően magas a nemi erőszakok száma, és nem a bevándorlás növekedése miatt. Ez a módszertan 2005-től minden egyes nemi erőszakot külön bűncselekményként regisztrál, így ha egy nő a rendőrségen azzal tesz feljelentést, hogy a férje az előző évben mindennap megerőszakolta, az rögtön 365 nemi erőszakként jelenik meg. Egy svéd szociológus azt is lehetséges okként említi meg, hogy a helyi társadalom attitűdje a nemi erőszakkal kapcsolatban az utóbbi években megváltozott, ami a nőket jobban bátorítja a szexuális bűncselekmények jelentésére (Erről lásd Ruth Alexander 2012. szep­tember 15-i cikkét a bbc.com-on: Sweden’s Rape Rate under the Spot­light).

Balázs norvég példája is megdöbbentő: úgy tűnik, a Corvinus docense, a Kolnai Aurél-díjas magyar politikatudós felült egy hoaxnak. „A nem éppen illiberális Norvégia tavaly több ezer bevándorlót toloncolt ki, s lám, több mint 30 százalékkal visszaesett a bűnözés” – így Balázs. Ám némi internetes keresgélés után ezt az információt a truthorfiction.com hoaxgyűjtő oldalon és néhány szélsőjobbos szájton láthatjuk viszont. Az való igaz, hogy az elmúlt évben több ezer bevándorlót toloncoltak ki az országból: csakhogy a norvég statisztikai hivatal adatai szerint a bűnözés a 2000-es évek eleje óta csökken (ha nem is 30 százalékkal), miközben az országba a bevándorlás nő. Balázs oksági összefüggést sejtet a bűnelkövetések számának csökkenése és a bevándorlás között – csakhogy maga az adat is hamisnak tűnik, s a szerző azt végképp nem igazolja, hogy a kitoloncolás okozná a csökkenést. Norvégiára biztosan nem áll, hogy a bevándorlás önmagában a bűnözés növekedéséhez vezetett.

 

*

A jobboldali közvéleményen eluralkodott a morális pánik – soha nem láttam még a Hír TV-n ennyi, a német adófizetők pénzéért vagy a skandináv közbiztonságért őszintén aggódó magyar újság­írót. Az a színvonal pedig, amelyen a magyar jobboldal a menekültekről és a bevándorlásról megszólal, akárcsak a kormány stílusa e kérdésben, elkeserítő és aggasztó. Nagy szükség lenne a független, politikai eszmék, értékek, és nem pártpolitikai szempontok által motivált konzervatív szerzőkre, amilyennek Balázst is ismeri a magyar közvélemény. Sajnálom, hogy ezt a megközelítést most nem sikerült megjelenítenie.