Ha az elnök marad, ugyanígy lesz, csak a mi beleegyezésünkkel.

De ki jön utána? – tette föl a költőinek szánt kérdést egy kiváló magyar akadémikus a budapesti (ellenzékiként számon tartott) rádió riporterének arra a fölvetésére, hogy nem kellene-e a Magyar Tudományos Akadémia érdemdús elnökének lemondania azért, mert a kormány megszünteti a tudomány fellegvárának autonómiáját. A szóban forgó akadémikus egyébként azon kevesek egyike, akik a jelenleginél jóval szelídebb (puhább) diktatúrával sem alkudtak meg, így évtizedekig amerikai emigrációba kényszerült.

Régi nóta ez. Az opportunizmus himnusza. Többször hangzott el a magyar történelem vészterhes évei alatt, mint az Isten, áldd meg! Együttműködöm a zsarnoksággal szeretett népem (barátaim, családom, munkatársaim stb.) érdekében. Mentem, ami menthető. Mert aki utánam jönne, az csinálna ám cudar világot. Én meg, figyeljetek csak, belülről bontom le az iszonyt.

A „belülről bontók” tartották fönn a létezett szocializmust.

Mégsem hibáztathatjuk őket, mert akkor – függetlenség híján – nem volt más életképes alternatíva. Életképes, azaz ahogy az ember élni egyáltalán képes. Ma más a helyzet. Az ország szabad, igaz, mi nem vagyunk azok. Ám mostani türannoszunk csak a pénzünket akarja, viszont csak akkor adjuk oda, ha el tudja venni. De csak a szabadságunkkal együtt tudja elvenni. Mert ez a rendszer sajátja. Nem maradhat senki, aki ne függne a zsarnok jóindulatától. (Mondjuk inkább, hogy kénye-kedvétől.)

Ilyen helyzetben nem az a kérdés, hogy ki jön a lemondás után, hanem az, hogy mi marad?

Vagyis mit ér egy elnök nélküli akadémia? A választott független elnök távozása utáni akadémia már nem Akadémia. Hanem egy „tükörreferatúra” az új innovációs minisztérium alá rendelve. A professzorokból bármikor bárkire cserélhető osztályvezetők, a kutatókból ugyanolyan előadók lesznek. Ezt talán észrevenné a (vak) világ. Ha az elnök marad, akkor is ugyanaz történik, csak a mi beleegyezésünkkel. És fütyül ránk mindenki. Nagyon igazuk lesz.

A szerző sebész.