Amikor Bajnai Gordon 2013 februárjában felkért, hogy legyek ott az Együtt alapításánál, három nap gondolkodási idő után úgy döntöttem, belevágok. Bajnai akkori fellépése és visszatérése sokakat töltött el reménnyel. A volt kormányfővel már előtte, 2012-ben is találkoztam: egy nyelven beszéltünk, s a legfontosabb fogalmakon ugyanazt értettük. Közösen dolgoztunk a Haza és Haladás Alapítványban, és világos volt, hogy a cél egy nyugatias, modern kormányzás szellemi hátterének a megteremtése. Az is nyilvánvaló volt, hogy az alapítványi kereteket szétfeszíti a politikai cselekvés, a választásokon való induláshoz párttá kell válni.
Az akkori hangulatra, a várakozásra jellemző volt, hogy az Együtt gyakorlatilag még meg sem alakult, de a népszerűsége bőven 10 százalék felett járt. A történet ismert: a Bajnai Gordon vezetésével és ernyőszervezetként elképzelt ellenzéki párt- és mozgalmi csoportosulást a már meglévő ellenzéki baloldali, liberális pártok meglehetős fenntartásokkal kezelték. Nem véletlenül: meglátták benne a valódi konkurenst. Végül – nem akármekkora kiszorítósdi után – Mesterházy Attila, az MSZP elnöke lett az Összefogás nevezetű ellenzéki alakulat miniszterelnök-jelöltje, és belegyalogolt a biztos és immár második nagy vereségébe. Úgy vélem, Bajnaival sem nyert volna ez a meglehetősen színes, sokfelé tartó alakulat – de abban biztos vagyok, hogy az ő miniszterelnök-jelöltségével, az ő hitelességével és politikai súlyával nem lett volna 2014-ben újból országgyűlési Fidesz-kétharmad.
2014-ben debütáló politikusként szülővárosomban és lakóhelyemen indultam országgyűlési képviselőjelöltként. Az orrvérzésig vitt, becsületes kampányunkban arra futotta, hogy a körzet színtelen, szagtalan, mindenkinek hajbókoló fideszes országgyűlési képviselőjét megszorítani sem tudtam. De legalább bőven magam mögött tartottam a Jobbikot. (Hol vagyunk ma ettől?) A fideszes országgyűlési képviselő általunk soha szóba nem hozott, de helyben ismert magánéleti kilengése felett éppúgy szemet hunytak a választók, mint ahogyan afelett is, hogy bár egyszerre volt a Békés Megyei Pándy Kálmán Kórház főigazgató-főorvosa, valamint kormánypártiként a parlament egészségügyi bizottságának elnöke, 1,5 milliárd forintos tartozást halmozott fel az intézménye élén. A saját portája előtt sem tudott sepregetni, mégis újból rábízták az egész választókerületet.
Helykeresés
A 2014-es országgyűlési választási vereség után némi gondolkodás után gyulai polgármester- és képviselőjelöltként indultam az őszi helyhatósági választáson. Leginkább azért, mert a tavaszi országgyűlésin 6 ezer voksot kaptam csak Gyulán, amivel önkormányzati választáson polgármesteri címet lehet nyerni a 31 ezres békési fürdővárosban. Kevéssé számoltunk azzal, hogy a nagy Fidesz-győzelem utáni meglehetősen depressziós politikai légkörben és ellenzéki lejtmenetben nincs vagy alig van esély a nyerésre. A közéleti apátia legbiztosabb jeleként a 25 ezer választópolgár 65 százaléka – majdnem kétharmad! – el sem ment voksolni. A gyulai civil szervezet polgármesterjelöltjét megelőztem ugyan, de nagy előnnyel nyert a fideszes aspiráns.
A városi önkormányzat képviselő-testületébe viszont bekerültem listán. Hamar kiderült, hogy a 14 fős testületben valójában az egyetlen ellenzéki vagyok; a bejutott civil szervezet ugyanis nemhogy ilyen szerepet nem vállalt, de gyakorlatilag kiegyezett a többségi Fidesszel, amiért bizottsági elnöki és tagsági, valamint felügyelőbizottsági helyek sokaságát kapta. Az egy szem jobbikos pedig kijelentette, számára ez az öt év csupán tanulás – és ehhez tartja is magát. Úgyhogy egyetlen ellenzékiként arra a feladatra vállalkoztam, hogy a nagy összeborulás közepette megfeleljek a „remélem, zavarok” szerepének.
Közéleti szerepvállalásom 2013-as tavaszi kezdetétől 2014 őszéig a karaktergyilkosság majd’ minden formáját bevetette ellenem a Fidesz, nyilvánosan hazaárulónak és a város szégyenfoltjának neveztek, nem létező „luxuséletmódomról” tartottak sajtótájékoztatót, abszurd rendőrségi eljárásba rángattak bele – hogy csak néhányat említsek ezek közül. Minderről két cikkben a Narancsban is beszámoltam annak idején (lásd: Így lettem a nép ellensége, Magyar Narancs, 2015. április 2.; Egy Fidesz-szervezet képtelen természetrajza, magyarnarancs.hu, 2015. október 18.).
Két közvetlen (a 2014-es országgyűlési, illetve helyhatósági választás) és egy közvetett (a 2014. májusi EP-választás) sikertelen választás után ismét elgondolkodtam, folytatom vagy sem közéleti pályámat. Legalább annyi érv szólt mellette, mint ellene. Akkor is azt gondoltam és ma is így vagyok vele, hogy könnyebb lett volna azt mondani: köszönöm, ennyi volt, megyek vissza újságot írni! Úgy véltem, az első kudarcok után nem lehet és nem elegáns megfutamodni, s még négy évet rá kell szánnom, hogy a NER maffiarendszerével szemben a magam eszközeivel harcoljak. Másrészt láttam, hogy sem Gyulán és környékén, de tágabban Békés megyében sem tolonganak azok a politikusok, akik elszántan, s az egyre szűkülő nyilvánosságot használva dolgoznának az érdemi, látható és cselekvő ellenzéki politika érdekében. Igaz, semmi garancia nem volt arra, hogy nekem ez sikerülni fog. Ráadásul az Együttből közben teljesen kivonult Bajnai Gordon, ami nem akármekkora veszteség volt.
Folytattam, de a kezdetben a lehető legnagyobb szélcsendben, támogatókat alig találva, anyagi nehézségek közepette. Sokáig egyetlen állandó bevételem az a 47 ezer forint volt, amit a gyulai önkormányzati képviselőségért kaptam, így addigi megtakarításaim egy részét kellett felélnem. Vicces volt, hogy éppen ekkor támadott meg azzal a helyi Fidesz-szervezet, hogy miből élek, noha erre a színtiszta valóságot mutató vagyonnyilatkozatom választ adott. Mint említettem, „luxusélettel” vádoltak, bár soha nem részletezték, miben is állna ez. Sajnálom, hogy nem indítottak ellenem vagyonnyilatkozati vizsgálatot; nyilván azért nem, mert pontosan tudták, semmire nem jutottak volna, azaz hivatalosan is a saját hazugságukba ragadnak.
Egyre világosabb lett, hogy a gyulai választókerület határait át kell lépnem. Egyrészt azért, mert Békés megye más térségeiben ténykedő ellenzéki képviselőtársaim nem vagy nem megfelelő módon tették a dolgukat. Adott esetben egyszerűen lazsáltak – pedig ügy, a megye és az ország elé vihető gond és botrány volt elég! Nem sokat kellett keresgélni, hogy a NER helyi reprezentánsát megtaláljam. Előbb csak próbalövéseket adtam le rá, majd – folytatódó botrányai és visszaélésgyanús ügyei miatt – egyre többet és következetesebben foglalkoztam Simonka György dél-békési fideszes parlamenti képviselő viselt dolgaival. Nevét és kétes ténykedését sikerült bevinnem az országos nyilvánosságba, s ez magával hozta, hogy egyre szélesebb körben vált ismertté ellenzéki tevékenységem. Sőt, nem sokkal később az egyetlen érdemi és látható, országosan is ismert és jegyzett Békés megyei ellenzéki politikus lettem. A Viharsarokban ténykedő többi ellenzéki párt mindezt fenntartással kezelte, s gúnyosan azt mondták: könnyű nekem, volt újságíróként természetes, hogy rendszeresen bejutok a legjegyzettebb médiumokba. Csak épp azt nem akarták tudomásul venni, hogy ehhez keservesen sokat kellett dolgozni.
A legsikeresebb időszak 2016 novembere, decembere és 2017 első fele volt, amikor büntetőfeljelentést tettem Simonka György fideszes országgyűlési képviselő ellen fedezetelvonás gyanúja miatt a Legfőbb Ügyészségen. Feltűnt ugyanis, hogy Simonka bebukó cége, a Magyar Termés TÉSZ Kft. csak a magyar és az európai uniós költségvetésnek 973 millió forinttal tartozik – és akkor még az egyéb járulékokról és cégeknek szóló tartozásokról nem beszéltünk. Emellett ekkor közel 357 milliós készfizető kezességvállalása volt, ami utóbb – máig nem tudni, milyen módon – 86 millióra csökkent. Ehhez képest Simonkának sem ingó, sem ingatlan vagyona, sem néven nevezhető megtakarítása sem volt. Utóbb kiderítettem, 2010-ig visszamenően vagyonnyilatkozataiban az szerepel, hogy sem a parlamenti, sem a törvényhozáson kívüli munkája után nincs semmi jövedelme (lásd: A hazugság és az elhallgatás vagyonnyilatkozata, magyarnarancs.hu, 2018. február 17.).
Feljelentésemre már az illetékes Központi Nyomozó Főügyészség (KNYFÜ) válaszolt: befogadta jelzésemet, és egy költségvetési csalás miatt már zajló büntetőeljáráshoz hozzákapcsolták a „szoros tárgyi és személyi összefüggés miatt” az esetet. Ez fordulat volt, hiszen a feljelentésemet konkrétan Simonka ellen tettem. Ekkor derült ki, hogy Simonka körül, a cégeivel kapcsolatban igenis van nyomozás és vizsgálat, mégpedig kihallgatásokkal, gyanúsításokkal, előzetes letartóztatással és házi őrizettel.
Ezerszólamú „nem”
Ám minden erőfeszítés ellenére nagyon sok esetben a velünk és a velem szimpatizálók ezernyi érvét kellett végighallgatni arról, miért nem tudnak kicsit sem segíteni; hogy miért nem tudnak eljönni egy alternatív ünnepségre, vagy egy neves előadó általunk szervezett pódiumbeszélgetésére. A megannyi „nem” végső oka minden esetben a kiszolgáltatottságból eredő félelem volt. Mert ha nyíltan vállalják rokonszenvüket, abból baja lehet a férjnek, a gyereknek, a menynek, a sógornak stb., mert vidéken mindenki mindenkit ismer és számon tart. Jó néhányszor azonban nem is valós fenyegetettségről volt szó, hanem csak e fenyegetettség vélelméről – és ezzel nehéz mit kezdeni akár nekem, akár más ellenzéki politikusnak. Úgy gondolom, eljön az a pillanat, amikor politikusként már nem lehet tovább hátrálni, mert a falnál vagyunk. Nem szabad megvárni azt a pillanatot, amikor a politikai küzdőtéren magabiztosnak tűnő (de a lelkük mélyén félelemmel teli) kormánypártiak velünk törlik fel a padlót arra hivatkozva, hogy lám, mindenki őket támogatja.
Ám én soha, senkitől sem vártam, hogy hős legyen, hogy a jelképes barikád tetejére zászlóval a kezében felrohanjon, és azt kiáltsa az ellenfélnek: ide lőjetek! Ennél jóval egyszerűbb, veszélytelenebb, praktikusabb együttműködést képzeltem el. Mindig hangsúlyoztam, hogy nekünk az Orbán-rendszert elutasítók kis segítsége a legnagyobb segítség. Voltak, akik ezt megértették, és ezért köszönet. De sajnos nem ők voltak többségben.
A 2018-as kampányban sok száz kitelepülésünk volt, több ezer emberrel beszélgettem, fogtam kezet, hallgattam meg a panaszát, s kérdeztem a helyi és az országos ügyekről. Mindez nagyon speciális ember- és térségismeretet adott nekem. A beszélgetések nagy többsége persze nem lehetett elmélyült. Mégis három, meglátásom szerint alapvető tévedést nem tudtam nem észrevenni. 1. A választók többsége nagy biztonsággal kijelentette: őt nem érdekli a politika. 2. Ehhez majdnem mindenki hozzátette: a választás eredménye nem rajta múlik. 3. Egyébként pedig minden politikus hazug, korrupt és tisztességtelen.
Nagy elszántsággal, de kevés sikerrel próbáltam elmagyarázni, hogy a politika nem valami éteri dolog, hanem az, ami körülvesz minket. Az, hogy milyenek az utak, milyen hosszú a kórházi várólista, milyen a gyerekek tankönyve, hogy van-e elég munkahely. Mi érdekli az embereket, ha ezek nem? – kérdeztem mindannyiszor. Éppen ezért igenis rajtunk, az egyes embereken múlik a választás. A sok, felelősen átgondolt apró voksból áll össze a nagy egész. Ilyenkor megkérdeztem azt is, hogy van-e tisztességes orvos és jó tanár. A válasz mindig egyértelmű volt: hát persze! Éppen így van a politikusoknál is, próbáltam érvelni. Mert nehéz volna egy lapon említeni Rogán Antalt Szabó Szabolccsal, Simonka Györgyöt Hadházy Ákossal, Mengyi Rolandot Szabó Tímeával, vagy Orbán Viktort Szigetvári Viktorral és Juhász Péterrel.
2017 nyarán jött az ötlet, hogy ne a saját körzetemben, Gyulán, hanem az Orosháza központú Békés megye 4. számú választókerületében induljak a 2018-as választáson. Éppen azért, mert a körzet fideszes képviselője Simonka György, márpedig az ő ügyeit sorozatban tártam föl addigra. Simonka egyébként büntetőeljárások sokaságát indította ellenem, amelyek többségét elutasították a bíróságok. Egy rágalmazási pert pedig éppen most nyertem meg a Gyulai Járásbíróságon.
Hűségnyilatkozat
„Egy ember, aki szembeszállt Simonkával” – ezt a filmszerű munkacímet adtuk a projektnek, amire utóbb én is rábólintottam. A remélt koordináció előbb csak részben valósult meg: az MSZP és a DK támogatott, de az LMP, a Momentum még csak elgondolkodni sem volt hajlandó a lehetőségen, a helyi jobbikos jelölt pedig saját nagyképűsége miatt időnként még saját magával sem állt szóba. Végül nem kis csalárdság után az MSZP anélkül, hogy előre szólt és bárminemű magyarázatot adott volna, saját jelölttel rukkolt elő. Ennek oka az lehetett, hogy a DK-val kötött választási együttműködés után jócskán szűkült a mozgástere, és a nagyobb állami kampánytámogatás érdekében egy bizonyos számú jelöltszám alá nem mehetett. Én meg azt hittem, az állami kampánytámogatásnál magasztosabb (bár kevésbé forintosítható) cél a maffiaállam lebontása. Innen kezdve számomra világos volt, hogy a választási vereség felé masírozunk.
Mindeközben a dél-békési választókerület 27 településének nagy többsége katasztrófa és társadalmi depresszió sújtotta övezetnek nevezhető, a reménytelenségen és a kilátástalanságon kívül nincs itt semmi. Simonka csicskáztatja a polgármestereket, azok pedig a saját településeiket – tisztelet a nagyon kisszámú kivételnek. Ám akik nem állnak be a sorba, semmit sem kapnak, még egy nyomorult díszszökőkút sem dukál az „ellenséges” községnek. A hűbéri viszonyokra jellemző, hogy a dél-békési polgármesterek a fideszes képviselő kérésére a választás előtt írásos hűségnyilatkozatot tettek. Ha valaki még kerget illúziókat Magyarország nyugatias társadalmi és politikai viszonyairól, gondolkodjék el ezen az epizódon.
Április 8-án Simonka lett újból a parlamenti képviselő, és jellemzőnek tartom, hogy a koordináció nélküli taktikai szavazásban kevesebb voksot kaptam, mint ahány plakátot felragasztottam. Az elvégzett munka és a Simonka elleni harc ennyit hozott.
Azóta pedig azt látom országosan és helyben is, hogy azok az „ellenzéki” politikusok, akik ellébecolták az elmúlt négy, illetve nyolc évet, az újabb súlyos választási vereség után ugyanazzal a süket dumával kábítják választóikat, ami eddig sem vezetett sehová. Ebben a térben nem látok lehetőséget. Öt kemény és tanulságos év után hamarosan leszázalékolt politikusnak nyilvánítom magamat.
