Publicisztika

A büntetés-végrehajtási szabályok változásáról

Jogi szempontból nincs semmi meglepő abban, hogy a török Semmítőszék helybenhagyta Abdullah Öcalan halálos ítéletét. Nem merült fel ugyanis semmítési ok. A szeparatizmussal, terrorizmussal és harmincezerszeres gyilkossággal vádolt gerillavezér, akinek ideológiájában jól megfért egymással a hatvanas évek szélsőbalossága, a nacionalizmus és az iszlám, azt az ítéletet kapta, amit az érvényes török jog szerint megérdemelt. Szabadsághősnek vagy politikai bosszú áldozatának épp úgy nem tarthatjuk, mint ahogy a hozzá képest kispályás Carlost sem. Az analógia nem légből kapott, Apo a hatvanas évek újbalos forradalmár-generációjának utolsó nagy túlélője, s az egyetlen, akinek - Fidelt és csapatát nem számítva - kis híján bejött a dolog. ´ az utolsó hatvannyolcas mácsó, és innen nyugati nimbusza is. A dolgok könyörtelen logikája viszont éppen abba az irányba mutat, hogy a hozzá hasonlók - ha nem a harcmezőn végzik -, akkor börtöncellák mélyén, vagy éppen a vérpadon találják meg az utat a halhatatlanságba.

Persze: fekete. A mi fekete bárányunk, a mi fekete kutyánk kölyke. A tékozló fiú. És innen már generációs probléma az, ami első blikkre médiavircsaftnak tűnik.

Az SZDSZ-ről és a liberális politikáról

Jeszenszky Géza volt külügyminiszternek van egy jó tulajdonsága. Nem bír hazudni. Néha próbálkozik vele, de annyira karakán férfiú, hogy az, amit tényleg gondol és csinál, valahogy mindig kiderül. Így volt ez 1990 őszén, amikor a parlamentben azt mondta: rajta és pártján kívül nemigen képviseli senki hitelesen "a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget". Próbálta titkolni, de kikívánkozott. És hiába igyekezett hazudni néhány hónappal később is, amikor a rádióban azt nyilatkozta, hogy a magyar kormány nem szállított fegyvereket Horvátországnak, miközben a fegyverekkel tán már lőttek is. A miniszterből idén nyáron az bukott ki, hogy a romákat mihaszna népségnek tartja, akiket a magyar állam a tenyerén hordozna, de ők folyton beleharapnak e jóságos kézbe, lopnak, csalnak, bűnöznek.

Az utóbbi évek legnagyobb botrányai közé tartozik a négy éven keresztül egész Németországban bemutatott és nemrégiben ideiglenesen bezárt vándorkiállítás, mely a Wehrmacht háborús bűntetteiről szólt. A kiállítás alulnézetből, az egyszerű katonák által készített, olykor haza is küldött, olykor az elesésük után a ruházatukban megtalált fotográfiák segítségével sokkolta nézőit.

A "megfigyelési ügyben" végre elvált a szar a májtól: immár nemcsak az MSZP, hanem az MDF is azt indítványozza, hogy abba kéne fejezni a dolgot, mert Orbán Viktor tavaly augusztusi bejelentése a "törvénytelenül, titkosan, közpénzeken folytatott" adatgyűjtésekről nem igazolható. A döntő fordulatot Keleti György bizottsági alelnök (MSZP) ügyészségen tett feljelentése hozta - innentől kezdve már a halmozottan hátrányos IQ-helyzetű Kosztolányi Dénes bizottsági elnök (Fidesz) megannyi baromsága sem terelheti el a figyelmet arról, hogy Orbán Viktor blöffölt. (Ezzel együtt azért az kiderült: Pokorni Zoltánt egy szocikompatibilis vállalkozónő megfigyeltette, meg hogy titkosszolgák maszekolnak ráérő idejükben; és bár az orbáni bejelentés nem ezekre vonatkozott, ne tegyünk úgy, mintha ez rendjén lenne.)

Oroszország Anyácska ´rző-védő Kft.

Az 1999-es évről minden bizonnyal megemlékeznek majd az emberiség krónikájában, ha a továbbiakban is lesz még emberiség, és lesz még képessége és/vagy kedve hozzá, hogy krónikát írjon önmagáról, de azt valószínűleg nem említik majd, hogy 1999 a tízéves évfordulók éve volt. A kelet-európai rendszerváltozásoké, értelemszerűen -és ebből az alkalomból azé a küzdelemé, amit a közvélemény és formálója az esemény elközhelyesítése érdekében folytat. A nemzetközi média a berlini fal leomlásának képeivel igyekszik kedveskedni a nézőnek. Nincs nap, hogy valahol le ne adnának róla egy emlékműsort. Láthatjuk az egykori híradófelvételeket, amelyeken számtalan kedélyes berlini -feje felett a kivételes történelmi pillanat okozta vagányság glóriájával, kezében pajszerrel, ami önmagában is sokat elárul a korabeli német háztartások felszereltségéről: pajszere mindenkinek volt - szorgoskodik a falon, akárcsak egy későbbi kor magyar főadószedője a szomszédja kerítésén, egy, később talán legalább annyira rendszerváltó jelentőségűnek becsült, egyelőre azonban alábecsült pillanatban.

A polgár leült hétfő este a tévé elé, és azt látta, hogy egy nagymamakorú hölgy a munkaügyi bíróság jogerős határozatára hivatkozva, ismét dolgozni akart a volt munkahelyén, de a kormány embere ezt nem engedte. Sőt kormányfő-kompatibilis mosollyal a szája szegletében lényegében azt mondta, sebaj, az idős hölgyet tavaly szakszerűtlenül rúgtuk ki, idén már szakszerűen tesszük ugyanezt, abba kössön majd bele a bíróság. Az annak idején jogtalanul elbocsátott hölgy széttárta kezét, ő mindent megtett a törvényesség helyreállításáért, a bírósági ítélet alapján joga lenne azonnal felvenni a munkát, de ennek erőltetése, mindenki láthatja, a jelenlegi helyzetben nem elegáns, még volt irodájába sem engedik be, és hát okos enged.

Már az idén is jó, de jövőre még jobb lesz, főleg ha fiatal házasok vagyunk, és ebbéli állapotunkat gyermekáldással kívánjuk tetézni, mert jövőre, ha bizonyos sanda valakik meg nem akadályozzák ebben a kormányt, akár milliókat is kaszálhatunk hitelbe az új kormányzati lakáskoncepció nyomán. Elemzők szerint várható a házasodási kedv felhorgadása, valamint úgyszólván bizonyosak lehetünk afelől is, hogy ami a népszaporulatot illeti, a továbbiakban a kiniglinyulak hozzánk, magyarokhoz képest megint nem lesznek sehol, és azért ez az egész vitathatatlanul szívderítő. Persze nyilván lesznek majd, akik megpróbálnak ebbe is belekötni, olyanokkal érvelve, hogy ez a zsarolás egy enyhébb változata, meg azzal, hogy a gyerekek tekintélyes hányada, amióta világ a világ, úgymaradás útján fogan, és ha ezt elkezdik jövedelmezővé tenni, akkor ugyan egy darabig kétségkívül kevesebb csecsemőgyilkosságot regisztrálnak majd a statisztikák, de hogy akkor mi lesz, ha majd felnő megint egy kényszerszülte házasságokból hitelre szült generáció, arra gondolni se jó, mint ahogyan arra sem, hogy a kormány tervezetéből nem derül ki egészen világosan, hogy miből is akarják finanszírozni ezt az egész akciót.

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy elolvashattam mintegy kéttucatnyi másodéves bölcsész rövid írását a romák kulturális reprezentációjának kérdéseiről. A dolgozatok közel negyede kimondva vagy utalásszerűen tartalmazza a többségi társadalom leggyakoribb megjegyzését a romákkal kapcsolatban, miszerint "ahhoz, hogy a többségi társadalom leszámoljon korábbi előítéleteivel, a romáknak is tenniük kell valamit".

Pár hete egy volt békési rendőr beszélni kezdett arról, miért lett néhány kollégája öngyilkos; azután előlépett egy volt rendőrségi ügynök, majd elővette papírjait egy volt megyei főügyész; történeteik milliárdos hasznot hozó illegális olaj-vállalkozásokról és az ezeket lehetővé tevő megvesztegetett állami alkalmazottakról szólnak.