n Emlékszünk-e még azokra az időkre, amikor a Szovjetunió és a keleti blokk felbomlásának perspektívája megannyi színes álmot csalt elő magyar és más közép-európai buksikból arról, hogy milyen nagyszerű is lesz, ha újjászületik Közép-Európa? Ha e nagyszerű kis népek végre egymásra találnak, és újjáteremtik a század elején elvesztett paradicsomot? Emlékszünk-e a Monarchia-nosztalgiára, a Milan Kundera által inspirált kafkázásra, almás pitézésre, bécsezésre, erre a divatos illúzióra, vagy a visegrádi négyekre, a konferenciaturizmusba torkolló intellektuális zsákutcára?
Mi maradt mindebből 2000-re Magyarországon és környékén?
Hát ő. Schüssel. Meg az ő borzalmas barátsága, jobb híján. Meg Meciar, meg Iliescu, akik épphogy elmentek, már jönnének is vissza. Meg Klaus, a kamugép, aki mesterkedéseivel, ha sokat nem is, de azt speciel elérte, hogy a csehek több mint fele holnap leváltaná Havelt, ha tehetné. (Göncz Árpád, a másik utolsó ká-európai masztodon megy magától is.) Meg a pitiáner magyar-lengyel viták a kukoricakvótáról. Meg - a legjobb esetben - a tizenkét közép-európai államfő protokolláris találkozója a maga alig hallható üzenetével az összefogásról, toleranciáról, kölcsönös érdekekről, blablabla.
Igazságtalanok lennénk persze, ha megkérdőjeleznénk a tíz évvel ezelőtti közép-európázás intellektuális tisztességét és jó szándékát. Valószínűleg az előfeltevésekben volt a hiba. Hogy tudniillik ezek az országok mindig is Európához tartoztak, hogy a demokrácia itt úgy virágzott, hogy ihaj, vagy legalábbis virágzott volna, ha az épp aktuális nagyhatalom, a török, a labanc, a muszka, a germán ocsmány csizmájával le nem gázolja gyönge hajtásait. A dolog ennél kissé bonyolultabbank tűnik. E derék kis népek saját hatáskörben is képesek egymásra acsarkodó, tekintélyelvű rezsimeket rittyenteni, melyekben a népképviseleti demokráciát a diktatúrától elválasztó határvonal kontúrjai valami fojtó, barna ködben vesznek el; a nemzeti függetlenség talajából nem a szabadság fája sarjad, hanem az obskurantizmusé, a provincializmusé, a kollektivista unalomé.
Úgy fest, hogy Magyarország előtt az EU-csatlakozás perspektívája a horizonttal együtt távolodik. Ami sajnálatosan sem az EU-nak, sem a magyar kormánynak nincs túlságosan ellenére. (Mintha azért kellene megfelelnünk az "EU-követelményeknek", hogy "felvegyenek" minket, és nem azért, mert akkor sokkal jobb ország lehetne a mi hazánkból.) Ez utóbbi talán már sejti is a megoldást.
A budapesti Schüssel-látogatás meg az Európai Unióval überkedő osztrák kormány népszavazási ultimátuma után nehéz nem észrevenni, hogy merre tendál a játék. Itt van nekünk ez az Ausztria. Olyan, amilyen; amilyen mindig is volt. Távolról Európára emlékeztet, de inkább mégsem, ha kérhetnék. Jól elvan a periférián; nem a Nyugat, hanem a Kelet és a Dél vonzza, arrafelé csinálja a legjobb üzleteit, az ott lakóknak szolgál mintával és példával, őket kápráztatja el csillogásával, örökletes kretenizmusa előttük tűnik jól szervezett államgépezetnek és pompás ügyvitelnek; kevéssé változatos színekből építkező ing- és karszalagdivatai csak errefelé találnak lelkes követőkre. Olvastuk a Svejket, ugye? Hát Joseph Rothot? És Hitler életrajzát? Csodálkozunk? Miért?
Az EU-ból kifele tartó osztrák kormány egyetlen hű szövetségesre épp az EU-ba félszívvel, de inkább sehogy sem igyekvő magyar kormányban lelt. ´k ketten - csöppet sem mellesleg - ideológiai tejtestvérek is. És most arra készülnek, hogy begyűjtsék az egykori Osztrák-Magyar Monarchia kallódó részeit. Csehország, Szlovákia, Horvátország játszik, dolgozva van a Vajdaságon, Erdélynek is autonómia kéne. A térkép újrarajzolja önmagát. A mi Európánkat.
Istenem. Ez jutott. Pedig tíz éve nem ezt akartuk.
