Május 1-jén este, ezen írás leadása után szerény és meghitt operaházi díszünnepségen köszönti önmagát a harmadik Magyar Köztársaság Országgyűlése (OGY) abból az alkalomból, hogy tíz éve, 1990. május 2-án ült össze először. Másnap, a tényleges évfordulón Áder János invitálására az úgynevezett felsőházi teremben gyűlnek össze ünnepelni egykori és jelenlegi képviselők és más meghívottak, hogy a mai házelnök után meghallgassák Szabad György szikárnak és puritánnak ígérkező megemlékezését, majd a frakciók képviselőinek felszólalásait.
Méltó a mai helyzethez, hogy az OGY nem hivatalos ünnepi ülésen, hanem magántanácskozmányon celebrálja a dekádiumot. Mert - bár nem tudják a rendezők, de teszik - ezzel is jelzik: ez az OGY nem az az OGY.
Ma ugyanis ott tartunk, hogy minden, az Országgyűléssel szembeni előítélet igazolódni látszik. De a baj még ennél is sokkal nagyobb.
Ami látszik: éppen az évfordulón jön létre az úgynevezett kéttagú frakció. (Ha a többség elutasítaná, az csak esztétikai vagy politikai és nem jogi érvekre épülhetne. Ebben az esetben viszont még kevesebb magyarázat marad a MIÉP-frakció életben tartására.)
Természetesen a kéttagú frakció az az állatfajta, amelyet a Nagy Brehm nem ismer. Olyan, mint a Squonk, a lacrimacorpus disselovens: "Roppant kis területen honos a Squonk... Minthogy nem illik a testére a bőre... mindig boldogtalannak érzi magát; azok, akik jól ismerik, joggal mondják, hogy minden állat közül a Squonk a legszerencsétlenebb" (vö.: J. L. Borges: Képzelt lények könyve). Mindenesetre alkalmat teremt újra dagonyázni az OGY szidalmazásában, hiszen egy új frakció az adófizetőknek sok millióba kerül havonta; titkárnők járnak hozzá, az ismerősök kurátornak jelölhetők, pótlékért egyikőjük frakcióvezető lesz, másikójuk helyettes, eldöntik majd, hogy melyik bizottságba mennek, hiszen minden frakciónak joga, hogy minden bizottságba képviselőt delegáljon, de egy képviselő maximum két bizottsági tagságért kaphat fizetést; eldöntik azt is, melyik bizottságban kérnek alelnökséget vagy elnökséget, hisz az is jár.
Itt az újabb fényes bizonyíték: a politika, a képviselőség pusztán megélhetési forma, hiszen akár a biztos bukta kérdéseként is feltehető bármely tévékvíz utolsó fordulójában: "Tessen mondani, milyen politikai ügyekben szokott villogni Cseh Sándor és dr. Szabó Attila, az új parlamenti frakció két tagja?" (Ha persze a kisgazdi belharcokat, a MIÉP-színekben való parlamenti becsusszanást, illetve a csopaki hőstettet nem tekintjük.) "Semmilyenben" - lenne a helyes válasz, ők nem zavarják az OGY munkáját felszólalásokkal.
Lehet nyomatni, minden eddiginél megalapozottabban: pártsemlegesen hányingerem van ezektől; mondhatja az egy esti szereplésért az átlagképviselő havi fizetését felnyaló tévészereplő, a tájékozatlanságával kérkedő reggeli műsorvezető: csak a zsozsóért teszik, mind megátalkodott gazemberek, ahogy vannak! És veszi a nép a lapot: a miniszterelnöknek, képviselőnek a gáton a helye, a gátőrnek (bányásznak) meg időnként be kell látogatnia a Parlamentbe, hogy tanuljanak ott is rendet.
A két megélhetési vitéz, a Squonkok csak élnek a réssel, ami a házszabályban tátong - újabb bizonyítékául annak, hogy a többi képviselő is csupa állat, hiszen egymásra mutogatnak, hogy ki felel ezért. Kit érdekel, hogy az Alkotmánybíróság (27/1998.) határozata formálisan ugyan megsemmisítette a frakcióalakítási minimális létszámról szóló házszabályi rendelkezést, de csak azért, hogy kimondhassa: a pártlistán a szavazatok öt százalékát megszerző párthoz tartozó országgyűlési képviselők "alakuló üléskor meglévő száma" elegendő képviselőcsoport létrehozásához. Vagyis: az, hogy a kormánypártok az eddigi 15-ről 10 főre kívánják csökkenteni a frakció minimális létszámát, nem következik az Alkotmánybíróság döntéséből. Pusztán arról van szó, hogy - vajon milyen rejtélyes megfontolásból? - életben akarják tartani az alakulás óta két fővel fogyatkozott MIÉP-frakciót, amiért viszont - szintén átláthatatlan okok miatt - a két ellenzéki párt nem lelkendezik, s köti magát az eddigi alsó határhoz. Kétharmados döntés így nem születhet, vagyis a házszabály nem tartalmaz frakcióalakítási létszámküszöböt.
A kéttagú frakció története, amely a tízéves Országgyűlés állapotának botrányát talán minden eddiginél látványosabban mutatja, persze könnyen leírható. De nem lenne jó, ha a következmény összekeveredne az okkal.
Az, hogy tíz év alatt oda jutottunk, hogy ma a Magyar Országgyűlés legfeljebb törvénygyár, de nem működik érdemben, két okra vezethető vissza. Az egyik az intézmény sajátos nyilvánossága, a másik a súlyosabb, a szándékos, tudatos rombolás.
A parlamenti ülések tévényilvánossága az előző rendszer szétesésének idején a demokrácia szinonimájává vált. A rendszerváltás után, amikor az MTV 1 a folyamatosan ülésező OGY munkáját mutatta, változott némileg a helyzet. A nézők döntő része ugyanis nem alkalmi vagy - mint más országokban - szabadon választott programot látott, hanem a műsort a nemzeti főadón, azon belül is sorozatot, amit szappanoperaként követett. Rossznak találta, ha unalmas viták csörgedeztek, nem is nagyon érthette, hogy ilyenkor miről beszélnek, csak azt észlelte, hogy kevesen ülnek a teremben, holott neki a munkahelyén blokkolnia kell(ett), nem lóghat(ott). Bármennyire mást mondott is, igényének igazán a politikai viták feleltek meg, hiszen itt lehetett megítélni, ki a jó, a gonosz, az ármányos, s egyúttal tetten érni: ezek csak veszekszenek, ahelyett, hogy az ország, az emberek sorsának jobbra fordításán fáradoznának.
Mert széles körben élt, él a hit: a parlament valamiféle revü, amennyiben a dramaturgia nem túl bonyolult, így a néző minduntalan átlátja a demokrácia nagy vívmányát, hogy közvetlenül érte tüsténkednek, neki kedvező döntéseket hoznak, és ennek jegyében a különböző színekben tündöklő képviselők feladata, hogy nap mint nap, kéz a kézben előadják a finálét, annak örömére, hogy már megint csökkentették az árakat, emelték a béreket, a nyugdíjakat.
A nyilvános műsor kettős következménnyel járt. A sajtó jelentős része úgy érezte, tájékoztatási kötelezettsége egyszerű, kevéssé szükséges foglalkozni az érdemi történésekkel, azok értelmezésével, sokkal inkább a napi baromságfelhozatallal. Minél nagyobb hülyeséget beszélt valaki, annál biztosabban kapott teret valamelyik tévéadásban. És megszületett az OGY mint magyar médiaesemény adekvát politikusa, Torgyán József.
A köztársasági elnökjelöltség-elvállalás lebegtetésének örökös világbajnoka, a mai vidékzüllesztési miniszter elévülhetetlen érdemeket szerzett a Magyar Országgyűlés szétverésében. Mert persze mindig is megvolt a közönségnek az a bizonyos igénye a cirkuszra. De a felelősség mégis azé, aki ennek a legszínvonaltalanabb részét tekinti a maga számára etalonnak. Torgyán minden ügyvédi rafinériáját mozgósítva találta meg a házszabályban a rést, amin keresztülpasszírozva magát előadhatta áriáit. Mert nincs olyan szabály, amin - ha valaki a tudatos kijátszásban utazik - ne lehetne áttörni. A torgyánizmus ellen egyetlen eszköz lett volna, ha az üléseket levezető elnök szabálysértés esetén rendre megvonja a szót, illetve ha a Magyar Országgyűlés készít fegyelmi szabályzatot, melynek alapján akár hónapokra is kizárható az ülésről a visszaeső házszabálysértő képviselő. Torgyán napirend előtti felszólalásai semmiképpen nem feleltek meg az előírásoknak, amennyiben sem országos jelentőségűek, sem rendkívüliek, sem halaszthatatlanok nem voltak. Az OGY tisztikara azonban - nyilván nem érezve maga mögött elegendő támogatást - nem mert keményen fellépni, s így fokozatosan az intézmény alkalmazkodott a kisgazda főnök teremtette helyzethez.
Torgyán csak züllesztette a parlamentarizmust, de célja nem az intézmény szétverése, hanem saját szereplési vágya, populizmusa eszközeként való használása volt. A K. O.-t a Fidesz vitte be. ´k hatalomra kerülésük óta tudatosan az egyik hatalmi ág, a végrehajtó többi fölé emelésére törekszenek, ennek megfelelően céljuk kimondottan az - egyébként eléggé szerény ellenőrzési hajlamú - OGY legyengítése. (A fő irány része a MIÉP-frakció sok járulékos hasznot is hozó életben tartása, így a mellékhatásként jelentkező Squonk-üggyel együtt is megéri.)
Orbán Viktor úgy lett 1998-ban miniszterelnök, hogy a megelőző négy évben alig-alig jelent meg az Országgyűlésben, mintegy előre jelezve: ő ennek a színtérnek nem tulajdonít a demokráciák politikai rendszerében megszokott jelentőséget. És persze a mai miniszterelnök tudta, hogy az OGY elismertsége, népszerűsége oly szerény, hogy az ellenzéken és néhány értőn, újságírón kívül aligha vált ki nagyobb izgalmat, ha zárójelbe teszi.
A többi már csak eszköz. A háromhetenként megtartott hetenkénti parlamenti ülés; a képviselők ötödének aláírásával kezdeményezhető rendkívüli ülés, amelyet azonban nem kell megtartani, ha a többség nem akarja; ülés, amit az OGY elnöke megnyit, bezár, de a két aktus közötti történés mégsem ülés; az ellenzék által (a képviselők egyötödének aláírásával) kezdeményezhető vizsgálóbizottságok, amelyeket hol azért nem lehet létrehozni, mert az ellenzék a kormánypártoknak nem tetsző elnököt jelöl a testületek élére, hol meg azért, mert a kormánypártok átfestik a bizottság feladatait, hogy afféle Dimitrovként vádlottból vádlóvá lépjenek elő; a kormánypártok által kezdeményezett vizsgálóbizottságok, amelyeknek tilos meghallgatni az adott ügy főbb szereplőit, és amelynek zárójelentését egy, a fideszes Salamon László által jegyzett új házszabály-értelmezés szerint ezután egyedül Kosztolányi Dénes fideszes képviselő írhatja és a többi. (Érdemes azért megjegyezni, hogy az OGY szeme előtt a vizsgálóbizottsági intézmény megalkotásakor az amerikai gyakorlat lebegett, holott annak szakértői bázisa nélkül a laikus képviselők többnyire csak előre gyártott patronokkal dolgoznak. Szakértői háttérhez pedig nemcsak pénz szükségeltetik, hanem a kényesebb ügyekben civil kurázsi is. De ki, melyik szakember akar ma konfliktusba kerülni a kormánnyal?)
Mindennek nyomán ma olyan a Magyar Országgyűlés, mint a megboldogult előző rendszerben egy munkahelyi termelési értekezlet. Az a feloldhatatlan dilemma, mint anno: ha csöndben maradok, azzal asszisztálok, és segítek elhitetni, hogy jól van ez így; ha viszont beszélek, úgy teszek, mintha elhinném, hogy számít, amit mondok, holott tudom, hogy minden csak az utókornak, a jegyzőkönyvnek szól, pusztán saját lelki higéniámmal törődöm, hisz a szemben lévők álláspontját aligha befolyásolhatom, a nyilvánossághoz meg csak töredékesen jut el, mi is az ütköző vélemények lényege.
E sorok szerzője mindenesetre nem lesz ott sem az Operában, sem másnap délelőtt. Nem a protokolláris összejövetelek látogatásától való általános idegenkedése miatt, hanem mert nem szeretne úgy tenni, mintha az alkotmányos demokrácia egyik alapintézménye romjain lenne ma mit ünnepelni. A demokratikus parlament ünneplése helyett ugyanis ildomosabb lenne helyreállítani azt, akár Áder János vezényletével is, aki az elmúlt két évben talán a legtöbbet tette a Magyar Országgyűlés orbáni ideának megfelelő eljelentéktelenítéséért.
