A magyar politikai rendszerben visszafordíthatatlan folyamatok zajlanak le. Minden külső kényszer nélkül választásos tekintélyuralom alakul ki, egyre inkább a magyar történelem mélypontjaira emlékeztetve. Az okok mélyebben rejlenek, mint a felszínen megjelenő, a demokráciát fokozatosan megsemmisítő kormányzati intézkedések.
Az utóbbiakból ugyanúgy nem magyarázhatók e folyamatok, ahogy a Harmadik Birodalom kialakulásának első éveiben hozott állami intézkedések sem magyarázták önmagukban azt, amiért ezeket az intézkedéseket hozták. Ameddig ezek az okok nem válnak nyilvánvalóvá, a rendszer politikai ellenzéke sem tud megfelelően reagálni, legyen az baloldali, liberális vagy – egyelőre nem létező – jobboldali, konzervatív.
Az orbáni rendszer nem intézményi, hanem személyi kapcsolatok hálózatára épül. A kapcsolatok csúcsán a vezér helyezkedik el, és minden intézményt a rendszer kiszolgálói szállnak meg. Viselkedésük nem elsősorban érdek- vagy félelemvezérelt, hanem mély lelki motiváción alapul. E motivációra Szőcs Géza volt államtitkár mondata érvényes: „Jobban szeretek függeni egyetlen embertől, mint intézményektől.” A kijelentés szinonim változata az SS jelmondata: „Becsületem a hűség.”
A rendszeren belül látszólag káosz uralkodik, de ez szervezett. Ameddig a személyi kapcsolatok hálózatában helyet foglaló politikai vagy gazdasági szereplő hűséges, lényegében teljes cselekvési szabadsággal rendelkezik. Dúlhatnak harcok a hatalom különféle grádicsain, például a főpolgármesterség és a fővárosi közlekedési vállalat irányítói, vagy az oktatási szervezeten belül a Hoffmann-gárda és Pokorni oktatásügyi szakember között. A szereplő viselkedését minden esetben meghatározza, hogy a vesztesek is (akár „összeszorított foggal”, de) fenntartják a hűségüket. A Harmadik Birodalomra ez a szervezett káosz kitüntetetten jellemző volt.
A rendszer szövetkezett a történelmi egyházakkal. Ez azonban csak látszat. Valójában a rendszer főszereplőit mélyen áthatják a zsidó–keresztény kultúrát megelőző világra jellemző gondolatok. Ennek Orbán már korán hangot adott azzal, hogy ellenfeleit „idegenszerűeknek”, a hazához nem tartozóknak nyilvánította. Legutóbbi, a neonyilas turulszobrot avató lakiteleki beszédében még ennél is világosabban fogalmazott: „A turul őskép. Beleszülettünk… a vérhez és a szülőföldhöz tartozik.” Ez a véres nyelv nem a kereszténység, hanem a pogányság nyelve. A politikai pogányságé. A politikai pogányság neve fasizmus.
A jelenlegi magyarországi politikai rendszer nem fasiszta, mert ennek nyílt vállalása ma mind a történelmi tapasztalatok, mind a politikai környezet kényszere következtében lehetetlen. A rendszer „pusztán” fasisztoid, mert politikai osztályának lelkülete fasisztoid. A kormányzati intézkedések lényegét ez magyarázza.
Ez a rendszer szerves folytatója a magyar történelem legpocsékabb hagyományainak. Egyre nyíltabb etnikai nacionalizmust hirdet, a „vér szavát”, a nemzeti érdek képviseletének kizárólagosságát. Minden konszenzust szétvertek, velük szemben az ellenzék tehetetlen, egyedül a radikális szembeszegülés segíthet. Nem azért, mert ezáltal a legkisebb mértékben is több esélyük lenne a következő választások megnyerésére. A jelenleg kialakított választási rendszerben erre semmiféle esélyük nincsen; se összefogással, se anélkül.
A radikális szembeszegülés abban segíthet, hogy megtalálják a megfelelő gondolatokat, és vele a megfelelő szavakat, s ezáltal megteremtsék a jövő számára a hitelességüket, s vele a programjukat. Ha netán mégis nyernének a választásokon, kétharmados többségük biztos nem lesz, és ezért a rendszer kulcspozícióiba beágyazott légiósok (az ügyészségtől a médiafelügyeleten, nemzeti bankon és bírósági igazgatáson át a titkosszolgálatokig) leválthatatlanok maradnak. Együtt fognak működni az ellenzékbe került orbáni párttal és a neonyilasokkal, lehetetlenné téve a kormányzást. Olyan ellenzéki politikai ámokfutásba kezdenek majd, mely teljesen felőrli a demokratikus erők vezette, eszköztelen kormány energiáit, és a demokrácia végzetes tekintélyvesztésével jár.
A jövő magyar politikai választói tartaléka nem a baloldal és a baloldali liberálisok tábora. Az ő táboruk ugyan egyáltalán nem kicsi, bőven nagyobb egymilliónál. Ez hatalmas tömeg, ha egyszer megmozdítható. Megfelelő gondolatok, továbbá az ezeket kifejező erős egyéniségek nélkül azonban ez nem fog menni.
A rendszerrel szemben ennél a baloldali-liberális tömegnél nagyobb tábort kell mozgósítani, mely a baloldal és a baloldali liberálisok számára politikailag elérhetetlen.
Ezt a tábort érteni kell. Az információknak, vele a nézeteknek létezik egy nagy tartománya, vele tömegbázisa a társadalomban, ahol kevés nézet sok emberre jellemző.
Például sokan az MSZP, az LMP, a DK vagy az egymásba nyúló Fidesz és Jobbik hívei. Létezik azonban egy hatalmas tartomány – ugyancsak potenciális választói tározó –, melyben az előbbihez képest nagyságrendekkel sokfélébb, elaprózottabb nézetek uralkodnak, és ezeken belül az egyes nézetek külön-külön csak apró csoportokra jellemzők. Ez a nézetek, és vele a potenciális választók ún. „hosszú farka”.
A mai választói piacot az jellemzi, hogy ez az utóbbi tartomány – amelybe a párt- és politikai preferenciákkal nem jellemezhető választók tartoznak – ma nagyobb, mint a pártokat választóké. De elsősorban nem azért, mert kiábrándultak, és nem azért, mert a baloldal vagy a jobboldal hibákat követett el, hanem azért, mert ezeket a nem választókat ma nem tudja „összerántani” egyik párt sem. Nincs olyan üzenetük, mely a „hosszú farok” népét meg tudná szólítani, a közöttük uralkodó sokszínű érdeklődést és nézetet általánosabban ki tudná fejezni. Minden jel szerint se „a Fideszt le kell váltani!”, se „a demokrácia helyreállítása” nem ilyen hívószavak.
Mindez azért van, mert e tömegen belül egészen általánosítva alapvetően jobboldali nézetek uralkodnak. Nagyon nem szeretik ezt a gondolatot a baloldali és baloldali liberális gondolkodók. Mértékadó részük még most is ott tart, hogy az anyagi helyzet határozza meg a politikai tudatot, nem pedig áthagyományozódott kulturális örökségek. A Jobbik választóinak jelentős része relatíve szegény – vajon miért nem baloldaliak? Hacsak azért nem, mert tudatukat nem ugyanaz a kulturális hagyomány határozza meg, mint az anyagilag ugyancsak nem jól eleresztett MSZP-szavazókét. Ennek a tudati, kulturális meghatározottságnak a semmibe vétele, s vele például a nemzeti hovatartozás kulturális meghatározottsága iránti értetlenség is okozza a baloldali nézetek mai „apályát”, és a baloldali-liberális belpolitika csődjeit.
A „hosszú farok” népének jobboldalisága miatt történhetett, hogy egy részük ugyan tájékozatlanságában 1990 után egy ideig az SZDSZ-re, később önmagát félreértve az MSZP-re szavazott, de végül minden nagyobb probléma nélkül tért át 2010-ben a Fideszhez. Mára e szavazók többsége megint elrejtőzött a politikai „hosszú farok” tömegében. Őket baloldali és liberális nézetekkel és jelszavakkal nem lehet (egyelőre) megnyerni, csak jobboldaliakkal. Mégpedig újszerű jobboldali nézetekkel, melyek jórészt ismeretlenek Magyarországon, és az eddigi kísérletek (a késői MDF részéről) kudarcot vallottak, amikor politikailag hasznosítani próbálták ezeket a nézeteket.
Hasznosítható formában viszont például a lengyel jobboldal rendelkezett ilyen nézetekkel, és Donald Tusk centrista jobboldali pártja viszonylag gyorsan le is vált a Fideszhez nagyon hasonló Kacińsky-pártról. Igaz, nekik volt ehhez kulturális örökségük: a lengyel jobboldal lábra tudott állítani a második világháború idején egy polgári emigráns kormányt Londonban.
Az MSZP, a DK és az LMP, ha megfeszül, akkor se fog tudni olyan jobboldali jelszavakat kitalálni, amellyel a nem választók tömegén belül a többséget megszólíthatná. Az MSZP történelmi vétke, hogy az egyetlen réteget, melyet ezen a népességen belül elérhetne, a cigányságot, képtelen volt maga mellé állítani.
Az Orbán-féle fasisztoid választásos tekintélyuralmat csak a teljes összeomlással (egy új magyar „1944/45-tel”) vagy azzal lehet leváltani, hogy leválik róla egy centrista jobboldal. Ez azonban csak akkor történik meg, amikor a bajok tényleg nagyok lesznek, azaz a rendszer elrohad. Az igazi szövetségkötések ideje ez lesz.
A mai ellenzék vagy erre a jövőre dolgoz ki stratégiát (összefogva vagy anélkül, teljesen mindegy), és akkor lelkileg is talpon tud maradni a 2018-as választásokig, vagy a 2014-es vereségét követő lelki összeomlás után kell, talán teljesen újjászerveződve feltápászkodnia a realitásokkal való szembenézés segítségével.
A szembenézés azt jelenti, hogy nem az összefogás az elsődleges, hanem a harc „a földön, a vízen és a levegőben”, ahogy Churchill mondta a fasizmussal szemben annak idején. Akár a parlamentben, de főleg az utcán. Beleértve a választások bojkottját is. De nem lenne rossz a regisztráció bojkottja sem. Az utóbbival látványos „többségre” lehet szert tenni, hiszen a bojkottra hívók „maguk mellett” számolhatnak el mindenkit, aki nem regisztrált. A legrosszabb agyalágyult, vágyak vezérelte derűlátással a közeli választási győzelemben reménykedni. Ha lesz harc, akkor előbb-utóbb lesz összefogás is, az utcai küzdelem megteremti hozzá a lelki alapokat. Enélkül viszont csak a vacak választási matematika kábít: az MSZP az egypárti ellenzéki vezetésre bandzsít, az LMP pedig egyelőre ki tudja, mire.
A szerző író
