Az események egyfajta halálos ritmus szerint követik egymást; ha a felkelők megjelennek Damaszkuszban vagy Aleppóban, a rezsim ellentámadásba lendül. Korábban tankokkal és nehéztüzérséggel ment rájuk, utána jöttek a helikopterek, most már rutinszámba megy a repülőgépek bevetése - polgári célpontok ellen is. Így a felkelők visszavonulnak, a rezsim pedig bevonul (először a hadsereg, utána az Asszadhoz hű milícia, a sabíha), és lemészárolja a lakosság azon részét, amely nem tudott elmenekülni. A hírek és a számok egyre riasztóbbak: az el-hulei tömeggyilkosság során 108 embert öltek meg, köztük 34 nőt és 49 gyereket, sokat egy fejlövéssel vagy még egyszerűbben, késsel. Az augusztus végi darajai mészárlás viszont már több mint négyszáz életet követelt. A módszer mindig ugyanaz: a hadsereg nehéztüzérséggel és légierővel napokig, hetekig lövi a települést, tipikusan a szunnita falvakat, amiért a felkelőkkel merészeltek szimpatizálni, aztán jönnek a tankok, a csapatszállítók meg a sabíha, és isten irgalmazzon mindenkinek.
Az öldöklés bevett mechanizmusát most azzal is tetézték, hogy vittek magukkal pár kormánypárti "újságírót", megénekelni hőstetteiket. Egyikük például egy sebesült öregasszonyból és két, sokkos állapotban a halott édesanyjába kapaszkodó kisgyerekből próbálta kiszedni, hogy kik tették ezt velük, miközben a háttérben katonák sétálgattak a mindenfelé heverő holttestek között, egyebek mellett azt is ellenőrizvén, hogy biztosan a megfelelő válasz hangozzék el az idézett kérdésre.
Mi lenne belőle?
Kétségtelen, nincs egyszerű recept, hogyan lehetne mindezt megállítani. Csak az a biztos, hogy Asszadnak és rezsimjének mennie kell. Már csak azért is, mert a szír lakosság többségét adó szunniták aligha törődnek bele mindeme bűnökbe, és addig nem teszik le a fegyvert, amíg a jelenlegi vezetés nem tűnik el, vagy bíróság elé nem kerül.
Hogy hogyan lehetne mindezt kívülről felgyorsítani, arról a világ momentán nem rendelkezik tiszta képpel. A Nyugatnak nem fűlik a foga a beavatkozás egyik lehetséges formájához sem, az oroszok és a kínaiak pedig - mint tudjuk, nem először a történelemben - kifejezetten az elnyomók oldalára álltak. A közkézen forgó magyarázat a tétlenségre az (mi más), hogy Líbiában volt olaj, Szíriában meg nincs.
Az okok alkalmasint összetettebbek. A fő különbség nyilvánvalóan a közös akaratban, illetve annak hiányában keresendő; míg Líbia esetében viszonylag gyorsan összeállt egy nemzetközi koalíció, mely morális és jogi legitimációt biztosított a beavatkozásnak, most ilyen nem létezik. Míg a líbiai légitilalmi övezetet jóváhagyta az ENSZ Biztonsági Tanácsa, erre most az oroszok és a kínaiak ellenállása miatt halvány esély sincs. E két ország úgy érzi, hogy a BT-felhatalmazást a NATO arra használta, hogy megbuktassa a Kadhafi-rezsimet, holott erről eredetileg szó sem volt. Ugyanakkor a nyilvánvalóan leromlott elmeállapotú Kadhafit senki nem sajnálta, Szíria ellenben fontos orosz kliensállam, a két állam és vezetői számos szállal kötődnek egymáshoz (bár a gazdasági kapcsolatok és a tarzuszi orosz kikötő jelentőségét éppenséggel szokás eltúlozni). Egy szó, mint száz, az oroszok nem fogják Asszadot csak úgy odavetni a felkelőknek meg a NATO-nak.
Szíria a Közel-Kelet szíve, ami ott történik, befolyásolja az egész régió történéseit; hogy egyebet ne említsünk, a törököknek már most komoly fejfájást okoznak az Aleppo tartományban aktív kurd fegyveres csoportok. Asszad szoros szövetségese az atomfegyver építésével kacérkodó és a Nyugattal alapjáraton konfliktusban áll Irán is. Magyarul a regionális hatalmak épp úgy, mint a nagyok, felsorakoztak a konfliktus két oldalán: Törökország a demokráciát követelő és szunnita felkelők mellett, Irán és Irak (két síita hatalom), a libanoni Hezbollah ellenük. Régi törésvonalak mutatkoznak meg újra; egy külső beavatkozás sokkja könnyen nyilvánvalóan mozgásba hozná az egész rendszert. Tehát egy nyugati akció Asszad ellen akár arra is indíthatná mondjuk a Hezbollahot, hogy megtámadja Izraelt vagy Iránt, lezárandó a Hormuzi-szorost, ahol a világ olajellátásának ötöde halad át. És akkor még az oroszok válaszlépéseiről nem is beszéltünk. Hol voltak Kadhafinak ilyen kártyák a kezében?
Ráadásul a szír konfliktus módfelett bonyolult, lévén nem arról szól, hogy egy demokratikus felkelés folyna egy véreskezű diktátor ellen, noha ez lényegében igaz. De távolról sem minden; a háborúnak van egy szektariánus dimenziója is, ami durván átnyúlik a szomszédos államokba is, hiszen a felkelés tömegbázisát az elnyomott szunniták adják, a rezsim meg az alavitákra, egy kvázi síita szektára épül. A keresztények, a drúzok és a kurdok nem is tudják pontosan, hogy hova álljanak, mert attól félnek, hogy a szunnita győzelem valamifajta tálib stílusú kalifátushoz vezet majd. Észak-Libanonban hónapok óta harcok folynak a szunniták és az alaviták között. Fő példaként pedig ott lebeg Irak esete, mely szerint a Közel-Kelet kiforratlan, gyenge nemzettudatú, instabil állami konstrukcióival, amelyek esetleg évszázados viszályokat hordoznak magukkal, óvatosan kell bánni (kivált, ha erőszakos beavatkozásról beszélünk) - a beavatkozást ellenzők legtöbbet hangoztatott érve ez.
Mi lesz belőle?
S ha lehetséges, még tovább bonyolítja a helyzetet a szír ellenzék megosztottsága; nincs még egy mégoly virtuális ernyőszervezet sem, ami a rengeteg felkelőcsoportot összefogná. Nem ellenőriznek összefüggő területeket, és a döntő problémájukat nem is annyira a kormány légiereje jelenti, hanem a szárazföldi csapatai. Egy légitilalmi övezet nem billentené át a konfliktust egyértelműen a felkelők javára, ami pedig egy idő után nyilvánvalóan felvetné a szükségességét a beavatkozás kiterjesztésének.
Ahhoz pedig nyilvánvalóan az Egyesült Államokat kellene kihívni (behívni). Barack Obamának viszont látványosan nincs kedve ilyesmihez. "Obama megközelítése, természete eleve nagyon óvatos, pláne most, az elnökválasztási kampány alatt - mondja Korányi Dávid, a washingtoni Atlantic Council munkatársa. - Washingtonban ráadásul mindenki Irak-szindrómában, beavatkozási csömörben szenved. Segítünk, de mi lesz utána? Újabb nemzetépítési feladathoz végképp csekély az elszánás. Obama napi szinten azzal van elfoglalva, hogy kiverekedje magát Afganisztánból." Ezek érthető ellenvetések.
A franciáknak és az angoloknak szintén megvan a maguk baja. Franciaországnak új és tapasztalatlan elnöke van, habitusa nagyon más, mint az agresszív Sarkozyé volt. David Cameron ma sokkal gyengébb, mint egy évvel ezelőtt volt, a brit gazdaság szomorú állapotban van, a megszorítások elérték a fegyveres erőket is. Senkinek nincs késztetése egy nagy valószínűséggel hosszan elhúzódó háborúra. Különösen, hogy a lehetséges következmények között nemcsak egy szektariánus konfliktus rémképe lebeg. A felkelőcsoportok közt akad ugyanis néhány szerfelett gyanús szervezet; több iszlamista csoport is beszállt már a felkelők oldalán, talán az al-Káida is. Még a beavatkozás legegyszerűbb modellje - a felkelők felfegyverzése - is kockáztatja azt, hogy a puskák nem galambok, de szélsőségesek kezébe kerülnek, és egyszer majd nyugati érdekeltségek, Izrael vagy egy majdani demokratikus szír kormány ellen fordítják őket. Ezt senki nem akarja megkockáztatni, főleg nem az amerikaiak.
Az akadályok és a kockázatok tehát valósak és súlyosak. De mégis, de mégis. A háború egyre véresebb, egyre rémületesebb irányba halad - Asszad és klikkje bármire képes. Ha bekövetkezik egy újabb Hama (ahol az 1982-es felkelést követően legalább tízezer embert öltek meg), akkor mit mond a világ? Azt biztosan nem, hogy nem tudtuk, hogy nem volt elég figyelmeztetés. Boszniában több nagy vérengzés kellett, hogy a NATO végre közbelépjen. Az ár, amit a szír emberek most - minden áldott nap - megfizetnek, borzasztó. Bizonyára van eszköz, amivel segíthető a küzdelmük anélkül, hogy a konfliktus kilépjen a medréből, s még véresebbé váljon... Aleppóban, ahol nemrég két hetet töltöttem, a legalapvetőbb dolgok hiányoznak: ennivaló, gyógyszerek, képzett orvosok. Ez mind segítene. A felkelők mérsékeltebb, szekuláris-demokratikus jövőképpel rendelkező csoportjainak támogatása pedig segítene megelőzni az iszlamisták megerősödését: őket ugyanis már most támogatja Szaúd-Arábia és Katar. A demokraták pedig nem értik, mire vár a Nyugat. "Folyton a szabadságról és a demokráciáról szónokoltok, miért ültök most ölbe tett kézzel?" - hallottam Aleppóban nem is tudom, hány embertől.
S az biztos, hogy ebben az országban addig nem lesz béke és igazság, amíg Asszad meg nem bukik. Márpedig megbukik, de mekkora pusztítást vihet addig végbe? Minél tovább tart e véres vergődés, annál rosszabb lesz mindenkinek, és annál jobban felerősödnek a felsorolt kockázati tényezők.
