Tévednek, akik 2012-ben úgy latolgatják az ellenzéki összefogás kérdését, mintha 2014-ben is olyan választások lennének Magyarországon, amilyenek 1990 és 2010 között voltak. Mások lesznek: merőben más szabályokkal, merőben más tétekkel. A szabályokat úgy alakították a hatalom urai, hogy a választás arra az egyre ne szolgálhasson, amire a demokráciában való: a kormányváltás előidézésére. Ezért szabták újra a választókörzeteket, programozták át a mandátumelosztó technikákat, törölték el a második fordulót – hogy csak néhány példát említsek.
Hogy a győzelem esélyének visszaszerzése érdekében mindebből az ellenzék lehető legszorosabb összefogása következne, az teljesen evidens. (Bajnaiék imponáló dolgozatán túl más elemzés is igazolja, hogy a résztvevők egyenként is több mandátumot szerezhetnek maguknak, ha együtt indulnak, mint ha külön.) Mindez persze csak annak evidens, aki valóban kormányváltást akar. Akinek rövid távon „a zöld munkahelyteremtés” az elsődleges célja, hosszú távon pedig, „hogy az LMP-ből egy sikeres párt legyen”, az más eset.
A 2014-es választások tétje azonban nem a kormányra kerülés. Kormányozni ugyanis – a mai konstelláció szerint – más nem tudhat, csak a hatalom jelenlegi ura. Aki azzal, hogy az adótól a nyugdíjügyig a kétharmados körbe vont minden hagyományos kormánykompetenciát, „megkötötte a következő tíz kormány kezét”. Az Eötvös Károly Intézet legújabb memoranduma ezzel kapcsolatban ezt állapítja meg: „A bukott politikai szereplők lecserélhetők, a demokratikus választás alapján helyükbe lépő új vezetők azonban a bukottak politikáját lennének kénytelenek folytatni.” Az Orbán-rezsim „azzal, hogy a jelenlegi kormánytöbbséget leváltó erőt megfosztja attól a lehetőségtől, hogy saját kormányprogramját megvalósítsa, tartalmilag kiüresíti, értelmetlenné teszi a politikai váltógazdaságot és a demokratikus politikai versenyt”.
A helyzet tehát rettentően súlyos, az ellenzéki összefogás ügyében pedig csak a valós helyzettel való szembenézés után lehet bármi érdemit mondani. Majtényiék mondanak: „Az alkotmányosság helyreállítása az első, amíg ezzel (…) nem végeztünk, a többi várhat.” Azt is mondják (noha nem deklaráltan), hogy a feladat nem egy új alkotmányos rend létrehozása, hanem az „alkotmányosság helyreállítása”. Kijelentik, hogy ehhez nem szolgálhatnak mércéül nemzetközi sztenderdek, mert ezek (lévén alkutárgyak) csak minimalizált követelményeket állítanak; a mérce: az 1989–90-es magyar „jogállami forradalom”, amely „alkotmányos mintaállamot” teremtett, továbbá „az ezt követő húsz év fejlődése”.
Ez komoly, hiszen a tisztán alkotmányos álláspont politikai vízválasztó lehet az ellenzéki összefogás kérdésében. Az a rettenetes helyzet ugyanis, amit döntően és elsődlegesen az európai értékvilággal és a nyugati szövetségi rendszerrel szembeforduló, a demokratikus jogállamot szétverő, önkényuralmat építő – s eközben még az ország gazdasági és társadalmi viszonyait is szétziláló – Orbán-rezsim alakított ki Magyarországon, aligha oldható meg az olyan erőkkel való összefogás révén, amelyek egyenlőségjelet tesznek az elmúlt 2 év és a megelőző 20 év között, s ennek okán szónokolnak „új alkotmányos rendről”.
Tipikusan ilyen a 4K!, a Milla – de az LMP is. Az első kettő ráadásul nem valóságos – a választásokon releváns szereplőként számba nem vehető – politikai alakulat, s mindhárman úgy vélik, hogy nem szabad összefogni azzal, aki bármikor bármilyen közjogi szerepet vitt a rendszerváltozást követő húsz évben. „Nem tudnám elképzelni az LMP-t sem egy Orbán-, sem egy Bajnai-kormányban” – mondja a pártban formális pozíció híján is meghatározó szerepű Schiffer András. Ezzel – tudatosan – az „egyik kutya, másik eb” státuszába löki a Magyar Köztársaság utolsó demokratikus kormányfőjét a mai autokratikus rezsim urával.
Miféle összefogást lehetne keresni ezek után vele, és mi végre? A frakció formális vezetője rosszalló megjegyzést fűzött Schiffer nyilatkozatához, amin ő maga is finomított. De hogyan?! Azt mondta: a közös kormányzást elfogadná az MSZP-vel, a közös választási indulást azonban soha. Ez totálisan hibás helyzetértékelésre vall. Hisz a választási szisztémából épp az ellenkezője következik: a lehető legnagyobb összekapaszkodás révén lehet a lehető legtöbb mandátumhoz jutni, majd – a demokratikus kormányzás alkotmányos feltételeinek helyreállítása után – a győztesek közül azoknak kormányt alakítani, akik erre a szoros együttműködésre hajlandók is, képesek is.
Ám e ponton Bajnaitól is idéznünk kell egy régebbi mondatot. Ami (bár pozitív állítást tartalmazott) legalább akkora tévedés volt (és nagyobb kárt okozott!), mint most Schifferé. „Demokrata és hazafi Orbán Viktor is, demokrata és hazafi Mesterházy Attila is” – mondta országértékelő beszédében a miniszterelnök 2010. február 22-én, miközben – a demokráciát fenyegető jobbikos veszély ellen – népfrontos összefogásra hívott minden „demokratikus” erőt: az MSZP-től a Fideszig. Ezzel (az utolsó szó jogával élve a választások előtt) baloldali kormányfőként állította ki a demokrata végbizonyítványt annak a jobboldali politikusnak, aki ezután kétharmadot szerzett, majd azzal visszaélve szétverte a magyar demokráciát. Bajnai nem fogadta meg (nyilván nem is ismerte) Csurka intelmét, aki már 1990-ben kimondta az Országgyűlésben: „nem állítunk ki hamis marhalevelet tébécés marháknak”.
De nem akarom tréfával elütni a dolgot. A mai helyzetben való jobb eligazodás végett – amely helyzetnek a jelek szerint ismét ő lehet a kulcsfigurája – érdemes számot vetni Bajnai 2009–10-es szerepével.
Az indulásnál világossá tette: csupán gazdasági csődgondnok lesz. Közölte a (korábbi napokban a szakadék szélére jutott) baloldallal, hogy nincsenek politikusi ambíciói a jövőben, s kormányfőként a jelenben se vállal politikai feladatot. Alighanem a párt részéről is ez volt az elfogadás feltétele, mi több: a későbbi eredményes együttműködésé is.
Egy többpárti demokrácia kormányfője azonban – normál esetben – kettős szerepet visz. Politikusként vezeti a saját táborát (naná, hogy az újabb győzelemre), miközben kvázi menedzserként irányítja az ország működését. Bajnai csak az utóbbit vállalta. Úgy vezetni az országot, hogy közben nem lenni tekintettel a baloldal – hozzá kell tennem: a demokratikus oldal! – politikai érdekeire, választási esélyeire. Gazdasági analógiával: úgy fogadta el egy részvénytársaság elnök-vezérigazgatói posztját, hogy deklaráltan csak az utóbbit töltötte be. Nyílt lapokkal – és kitűnően – játszva, a kemény megszorítások révén (melyekhez Gyurcsány már nem kapott volna parlamenti támogatást) egy év alatt sikeresen konszolidálta az országot.
Gazdaságilag.
És politikailag? Politikailag az a helyzet állt elő (azaz nem változott semmit az a korábbi helyzet), amely a demokratikus (bal)oldal súlyos vereségét és az antidemokratikus jobboldal kétharmados győzelmét hozta a 2010-es választásokon – annak minden következményével együtt. A legkevésbé sem azt mondom, hogy ezt Bajnai idézte elő! De azt igen, hogy nem tett ellene sem. Csakhogy a szóban forgó jobboldal nem csupán a demokratikus jogállam lerombolására használta föl a választásokon elnyert teljhatalmat. Gazdaság- és társadalompolitikája révén rövid úton szétzilálta mindazon eredményeket is, amelyeket a Bajnai-kormány 2010 tavaszára elért – ezek szerint csak átmenetileg!
Ebből viszont az következik, hogy 2009–2010 fordulóján nem az ország valóságos helyzetével adekvát cselekvési stratégia érvényesült az ország vezetésében. A fenyegető veszély ugyanis – és ezt már akkor látni lehetett! – elsősorban nem gazdasági, hanem politikai természetű volt. Végképp sarkítva a dolgot: az akkori kormányzat úgy viselkedett, mint annak a háznak a lakói, akik – noha az egyértelmű jelekből tudniuk kellene: egy rablóbanda készül rájuk törni – ahelyett, hogy a védekezésről próbálnának gondoskodni (mondjuk biztonsági zárat meg riasztót szereltetni az ajtókra), szorgos takarításba kezdenek. Pókhálóznak, port törölnek, követ mosnak, padlót fényesítenek, lomtalanítják a kamrát és így tovább, ezért aztán a ház, mikor ők távozni kényszerülnek, a körülményekhez képest egész takaros állapotban jut a rablók birtokába – akik villámgyorsan lelakják, összekoszolják, szétdúlják az egészet.
Korántsem Bajnai ellen mondtam el mindezt, aki ma egyedül látszik alkalmasnak rá, hogy az országrontó Orbán-rezsimtől való megszabadulásra esélyt adó ellenzéki összefogás élére álljon, annak szimbolikus alakja, integrátora legyen. Neki most nem elsősorban a „jó kormányzásra” kell készülnie. Ezúttal nemcsak technokrata-, de politikusszerepet is vállalnia kell. Nem várhatja, hogy az egyesült ellenzék majd ünnepélyesen átnyújtja neki a miniszterelnök-jelölti fölkérést. Neki magának is szerepet kell vállalnia az integráció létrehozásában, a társadalmi mozgósításban. A tevékenysége ezúttal csak sok-sok politikai föltétel megteremtése után válhat par excellence kormányzati jellegűvé.
Eszemben sincs sürgetni Bajnai Gordont, se aktuális tanácsot adni neki. Mindössze arra akartam rávilágítani, hogy az ország érdekében elkerülhetetlennek látszó szerepvállalását most alaposabb politikai helyzetértékelésnek kell megelőznie, mint 2009-ben. Számos jel utal rá, hogy az utolsó demokratikus kormányfő súlyos konzekvenciákat vont le 2010 tavasza óta Orbán Viktort és a Fideszt illetően. Ám ha ma is a „kiegyezés programjával” állna elő, mint januárban, ha munkatársaival együtt még mindig „az inga” (ezúttal balra történő) „újbóli kilengése” miatt aggódik (holott az már rég nem a bal- és a jobboldal, hanem a demokrácia hívei és ellenségei közt méri az áthidalhatatlan szakadékot), akkor még várnia kell egy kicsit.
A nyáron még Majtényi László és kollégái is úgy vélték, a jobboldal képes lehet „az erkölcsi megújulásra” (mint az a baloldaltól is elvárható). A jobboldal (a kontextusban: a Fidesz) „reménybeli önkorrekciójáról” írtak. Legújabb dolgozatukban viszont már ezt olvashatjuk: „az alkotmányt pedig helyre kell állítani. A helyreállító munkában a Fidesznek és vezetőinek, akik az alkotmány elpusztításában oly messzire mentek, ahonnan számukra nincs visszaút, nem lehet szerepük, mert ha lenne mégis, az megsértené a szabadság eszményét.”
Ezt a mondatot már szeretem!
Ennél jobban csak Jászi Oszkárét, aki 1910-ben ezt írta a Huszadik Század című folyóiratban: „Ma Magyarországon csak a Tisza István politikai hulláján keresztül vezet az út a demokráciába.” Ha arra a destrukcióra gondolunk, ami 2002 után megnehezítette, 2006 után pedig megbénította az ország kormányzását, akkor – a mai helyzetre történő aktualizálás és az ehhez szükséges névcsere után – ez a mondat nem fogalmaz meg túlzó igényt. Csak a „politikai” jelzőhöz kell ragaszkodnunk, minden körülmények között!
A szerző közíró
