A bűn valósága - A nők lelkészi szolgálatáról az egyház(ak)ban

  • Karsay Eszter
  • 2010. szeptember 16.

Publicisztika

Néhány héttel ezelőtt jelentette meg a római katolikus egyház feje a "Legsúlyosabb büntetendő cselekményekkel kapcsolatos jogszabályokat" (Normae de gravioribus delictis). "Az egyház szervezetének alapjai elleni súlyos bűncselekményt képez a nők pappá szentelésére tett kísérlet (csak kísérlet, hiszen az érvényes felszentelés nem valósul meg), ami mind a szentelést megkísérlő, mind a 'felszentelt' nő vonatkozásában a Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítéssel jár. Amellett, hogy az így 'felszentelt' nő további súlyos büntetendő cselekményeket is elkövet, ha megkísérel szentségeket kiszolgáltatni."

Néhány héttel ezelőtt jelentette meg a római katolikus egyház feje a "Legsúlyosabb büntetendő cselekményekkel kapcsolatos jogszabályokat" (Normae de gravioribus delictis). "Az egyház szervezetének alapjai elleni súlyos bűncselekményt képez a nők pappá szentelésére tett kísérlet (csak kísérlet, hiszen az érvényes felszentelés nem valósul meg), ami mind a szentelést megkísérlő, mind a 'felszentelt' nő vonatkozásában a Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítéssel jár. Amellett, hogy az így 'felszentelt' nő további súlyos büntetendő cselekményeket is elkövet, ha megkísérel szentségeket kiszolgáltatni."

Nincs újdonság abban, hogy a nőket a római egyház hivatalosan nem engedi a papi rendbe. Érthető, ha saját törvényei alapján engedetlenségnek nevezi, ha mégis pappá szentelik őket. De hogy bűn lenne, azon el lehet gondolkozni, különösen, ha az ember református.

Tény, hogy régóta tanulhatnak katolikus nők is teológiát, sőt taníthatják is. Egyre többen vannak, akiket pappá szentelnek, sőt püspöknők is vannak több országban. A Lelkésznők Nemzetközi Egyesületének (International Association of Women Ministers) tagjai 27 felekezetből valók. Rendszeresen hírt adnak a nők lelkésszé szenteléséről folyóiratukban (Women's Pulpit).

Az ortodox egyházban a patriarchális hagyományra hivatkozva nők nem lehetnek papok. Az Amerikai Episzkopális Egyházban több évtizede több száz felszentelt lelkésznő végez papi szolgálatot. Az angliai és a skót anglikánok között viszont sok feszültség támadt e kérdés miatt, melyek még ma sem csitultak el, noha a canterburyi érsek a közelmúltban pozitívan nyilatkozott. A protestáns egyházak általában szabadabban kezelték a kérdést, de nem egyformán. Az Egyesült Államokban 130 évvel ezelőtt már felszenteltek lelkésznőket, máshol csak az 1950-es évek óta. A Kanadai Egyesült Egyház 1936-tól kezdve adta meg a kiváltságot, de eleinte csak hajadon (!) lelkésznőknek.

Az ökumenikus mozgalom a 20. század elején fölvetette, hogy szükség volna közös gondolkodásra nemcsak a nők lelkészi szolgálatáról, hanem általában a nők szerepéről és részvételéről az egyház döntéshozó szervezeteiben. Izgalmas párbeszéd kezdődött arról, hogy mire tanít a teremtés elbeszélése, és hogyan értelmezzük az egyes bibliai részeket, amelyek pró és kontra érvek a nők lelkésszé szenteléséről folyó vitában.

Magyarországon 1917-ben vették föl az első női hallgatót a Református Teológiára, s azután minden évben végzett egy-két lelkésznő. Mára a teológushallgatók fele nő. Eleinte kizárólag gyermekek közötti munkával, hittanoktatással, lány- és asszonykörök vezetésével bízták meg őket. Előrelépés volt, hogy az 1960-as években segédlelkészek lehettek, de "palásthoz kötött" szertartást (keresztség, úrvacsora, esküvő, temetés) nem végezhettek - 1981-ben kaptunk először felhatalmazást erre. Az akkori lelkészhiány fölvetette, hogy meg kellene vizsgálni a nők lelkészi szolgálatának teológiai hátterét.

Teológia és gyakorlati küzdelem

A protestánsok általában minden kérdésre a Bibliából keresik a választ. Az egyházakban nincs külön papi rend (ordo), ezért ordinációra sincs szükség. A lelkészszentelés alkalmával áldást kérünk és felhatalmazzuk a lelkészeket a szolgálat végzésére. A reformáció egyházai az "egyetemes papságot" vallják, azaz minden ember egyenlő, ki-ki maga imádkozhat Istenhez, nem kell közvetítő. Egyházainkban ezért prédikátorok vannak, akik az Igét magyarázzák, és lelkipásztorok lelkigondozzák, segítik a keresőket és gyógyítgatják az összetört életű embereket. Ezt a szerepet és hivatást a lelkésznők éppúgy betölthetik, mint a férfiak. Egyes vélemények szerint a lelki beszélgetésben, a vigasztalás evangéliumának hirdetésében, a megértést és empátiát igénylő szertartásokban a nők alkalmasabbnak is bizonyulnak a férfiaknál. Házassági és családi konfliktusban vagy egészségügyi bajaikban a nők szívesebben fordulnak a lelkész feleségéhez vagy a lelkésznőhöz, mint a férfi paphoz.

1986-ban született meg a hivatalos döntés a nők egyenjogúságáról, ezzel együtt az önálló lelkészi szolgálatra választhatóságról is. (Az egyházközségek ugyanis maguk választják meg lelkészüket.) Egyházi törvényeink tehát megadják a lehetőséget a nők számára a lelkészi hivatás betöltésére. Hosszú utat kellett megtenni, amíg idáig eljutottunk, a kérdés azonban korántsem zárult le. Vannak lelkészek, akik továbbra sem fogadják el a nőket velük egyenértékű munkatársként, még mindig másodrendű, alárendelt szerepben kezelik őket. Nemhogy a teljes lelkészi szolgálatba nem engedik őket, de presbiteri tisztségre sem adnak esélyt, mondván, hogy a döntéshozás a férfiak dolga; a nő helye az otthon és a család, hivatása az anyaság és a gyermeknevelés. A nő érzelmi beállítottságú, míg a férfi a gondolkodó. A "férfi a fej, a nő a szív" hagyományos képlete alapján a nők az egyházban is foglalkozzanak csak a gyermekekkel. Ez a vélemény - szerintem - nemcsak hamis, hanem valójában a gyermekek lebecsülése is - mintha azt állítanánk, hogy a gyermekeknek még nő is képes tanítani az Isten dolgait, de a felnőtteknek már férfira van szükségük, ahhoz a munkához egy nő már nem érthet. Tudjuk, hogy a gyermekkori hatások egy életre meghatározzák az ember gondolkodását és istenképének alakulását. Fontos tehát, hogy a hittanórát hiteles, értelmes és szeretetteljes személyiségű lelkész tartsa; egy fanatikus vagy unalmas hitoktató egy életre elvadíthatja a hívő élettől és az egyháztól az embert.

A "hivatás vagy család" konfliktusa éppen az egyházban könnyebben megoldható (lenne), mivel a gyülekezeti közösségben mindig akadnak olyan asszonyok, akik szívesen vigyáznak a lelkésznő gyermekeire, amíg istentiszteletet tart, vagy más szolgálatot végez. A nem lelkész férjek a munkából hazajövet fölválthatják feleségüket a családban, amikor az esti és hétvégi összejövetelek kezdődnek. A gyakorlatban ez persze nem mindig ilyen egyszerű, különösen, ha a férfi a régi, hagyományos házastársi szereposztás szerint elvárja, hogy a felesége kiszolgálja. Tőlünk nyugatabbra ezt a patriarchális házasságmodellt már felváltotta a partneri, amelyben mindkét nem kiveszi a részét a házimunkából. Lelkész házaspárok esetében nálunk még szinte kivétel nélkül a férfi a vezető lelkész és a nő a beosztottja, akkor is, ha nyilvánvalóan a nő a tehetségesebb igehirdető és lelkigondozó. A valódi okok tehát nem annyira a teológiai irányzatokban, mint inkább a pszichológiai magyarázatban, a nemek közötti szokásos versengésben és pozícióféltésben keresendők.

Sok lelkésznő évtizedek óta dolgozik és küzd apró falvakban és elnéptelenedő helyeken, a létminimumon, romos templomokat és parókiaépületeket újít fel, vagy éppen épít újat ott, ahova férfiak már nem akarnak elmenni. 'k válogathatnak, a nők kevésbé. Ezek a gyülekezetek viszont büszkén vallják: "Nem cserélnénk el a lelkésznőt tíz férfiért sem." Mi még bizonyítunk, mert bizonyítanunk kell, hogy az előítéleteket lebontsuk. De hiszen így volt ez évtizedekkel ezelőtt az orvosok, az ügyvédek, a mérnökök között is. És ma is így van az autóvezetők között. Ha egy nő hibázik, csak azt bizonyítja, hogy alkalmatlan, ha egy férfi, az könnyebben megbocsátható. Ha a családi háttérben bajok vannak, azt is lehet a nők ellen érvként felhozni, hacsak nem sikerül úgy kezelnie, hogy azok inkább hitelesítik a magatartását: jobban megérti és jobban tudja segíteni az emberi konfliktusokban szenvedőket.

A Biblia, Jézus és a nők

Mi a különbség férfi és nő között? Mire alkalmas és mire nem az egyik és a másik? Mi a nő hivatása, és mi a férfié? Köteteket írtak már ezekről költők és filozófusok, pszichológusok és szociológusok. Teológiai és egyházi szempontból is számtalan nemzetközi ökumenikus konferencia és konzultáció tárgyalta.

Sokan a teremtési rendre hivatkozva utasítják el a nők lelkészi szolgálatát. De mit értsünk a "teremtés rendje" kifejezés alatt? "Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket." (1 Mózes 1,27) Azt vallja ez a bibliai rész, hogy a férfi és a nő együtt hordozza az istenképűséget a teremtett élőlények között. Az istenképűség egyszerű hasonlattal élve azt jelenti, hogy az Isten "nagykövete" az ember, Isten szeretetét és akaratát képviseli a világban. Férfi és nő egyformán és együtt. A másik teremtéselbeszélés ugyancsak az ember társas lény mivoltát hangsúlyozza: férfi és nő egymásnak segítőtársai.

Az ember teremtésének hármas üzenete van.

Isten hivatást adott az embernek, hogy őrizze és művelje a teremtett mindenséget, ahol él.

Isten szabadságot adott a maga képmására teremtett embernek, aki majdnem mindent megtehet.

E szabadságát egy lényeges ponton korlátozta, hogy ne maga döntse el, mi a jó és mi a rossz.

A három adomány együtt teszi teljessé az embert, bármelyik kettő a harmadik nélkül torzul. Hivatás nélkül a (semmittevés) szabadsága és a tilalom - túl sok és túl kevés: nincs feladat, tevékenység, cél. Szabadság nélkül a hivatás nem teljesedhet ki, a tilalom pedig akadályozza azt. A tilalom korlátja nélkül a szabadság és a hivatás szédítő és kockázatos, elkerülhetetlenül céltévesztéshez, azaz bűnhöz vezet.

Az embernek mégis mindig a tilos kell. Az Isten iránti bizalom helyére a félelem és az aggodalom költözött, ezért elrejtőzködött Isten és embertársa elől. A bűn magában hordja büntetését: félelem, mezítelenség, magány, egymás vádolása - ez maga a kiűzetés élménye. A bűn következménye tehát az, hogy nemcsak Istentől, hanem egymástól és a teremtett világtól is elidegenedtünk. Nem Isten parancsa a férfi uralma a nő fölött és az ember uralma a teremtett világ fölött, hanem ez a bűn valósága. Azóta keresi az ember az Istent, mert már nem látja, csak önmagát. A jó hír, hogy Isten nem hagyta magára az embert, elküldte Jézus Krisztust, hogy megváltsa bűnéből, és modellt adjon az igaz emberlétre.

A Biblia könyvei közt vannak történeti könyvek, hitvallások, próféciák és példázatok, példabeszédek, himnuszok, imádságok, és vannak személyes hangú levelek. Patriarchális korban íródtak, amelyben a nőknek nem volt önálló egzisztenciájuk. Ehhez képest mégis találunk nőket, akik kiemelkedtek alárendelt helyzetükből, mint Mózes mellett Miriám; Debora és Hulda prófétanőként, Eszter királynéként. Változó volt a vallási lehetőségük is: amíg Anna, Sámuel próféta anyja szabadon imádkozik a silói szent helyen, később a jeruzsálemi templomban már csak szigorúan elkülönített helyen lehetnek jelen a nők az istentiszteleten.

Jézus - mint minden más területen - teljes fordulatot hozott. Elnyomott helyzetükből felszabadította a nőket, és visszaadta emberi méltóságukat, amikor személyiségük isteni jogaiban odaemelte őket, ahová a férfiakat is: Isten gyermekei sorába. Nem félt a vérző asszony érintésétől, ami a (vallási) törvény szerint tisztátalanná tette őt. Túllépett a törvényen, amikor Istenről (teológiáról) beszélgetett egy samáriai asszonnyal. A pogány kánaáni anyát úgy dicsérte meg, ahogy egyetlen zsidó férfi tanítványát sem: "Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!" (Máté 15,21 k) A meggörbült asszonyt "Ábrahám leányának" nevezte - ami példátlan és megdöbbentő újdonság, mivel Ábrahámnak csak fiai voltak. Jézus a nőket határozottságra, önmaguk vállalására bátorította, a férfiaknak pedig a hagyományosan nőiesnek vélt magatartást tanította: szelídséget, alázatot, türelmet. Az evangéliumok leírása szerint a feltámadás jó hírét nőtanítványaira bízta, mert ők tartottak ki mellette még halálában is: ők vitték a hírt a férfiaknak. Ehhez képest Pál apostol, aki elsőként írta le a feltámadás tanúinak névsorát, egy árva szót sem ejt a nőkről. A lista kizárólag férfiakból áll (1 Kor 15,3-8).

Pál apostol és a nők

Pál leveleiben sokat ír a nőkről, és a nőkhöz meglehetősen ellentmondásos módon viszonyul. Azt tükrözi ez a tény, hogy az első keresztyén gyülekezetekben férfiak és nők egyaránt beszéltek Jézusról, értelmezték tanításait, imádkoztak, együtt étkeztek és éltek az úrvacsorával. Jézus fölszabadította a nőket, Pál apostol azonban kezdte visszanyesegetni a nők szerep(lés)ét egyes alkalmakon. Leveleinek egy-egy mondata ellentmondásos. A legtöbbet vitatott mondata, amire sokan hivatkoznak a nők lelkészi szolgálata ellenében: "A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem csendben tanuljon, teljes alázatossággal." (1 Tim 2,12) Érvei a bűnbeesésre vonatkoznak (ti. a nő vétkezett először). Több levelében viszont felsorolja munkatársait, a gyülekezet vezetőit, akik között vannak nők. Máshol azt írja: "A Krisztusban tehát nincs többé sem zsidó, sem görög, nincs sem szolga, sem szabad, nincs sem férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban." (Gal 3,28)

A kérdés: csak a régi előítéletek és beidegződések vezérelnek minket, vagy tudunk és merünk változni és változtatni a gondolkodásunkon a Krisztus utáni harmadik évezredben?

A szerző református lelkész.

Neked ajánljuk