n Idén április 7-én és 21-én általános országgyűlési választásokat tartottak Magyarországon. Bár a kampányban az akkori kormánypártok számos alkalommal megsértették a jelöltek esélyegyenlőségét szavatoló törvények betűjét és szellemét, maguk a választások demokratikusan és korrektül zajlottak. Nyert a Magyar Szocialista Párt, amely az Országgyűlésbe szintén bekerült Szabad Demokraták Szövetségével koalícióra lépve május végén megalakította a köztársaság új kormányát.
A szocialista párt miniszterelnök-jelöltjét Medgyessy Péternek hívták. Az SZDSZ már a kampány során nyilvánvalóvá tette: elfogadja őt mint az esetleges közös kormány miniszterelnökét: ha formálisan nem is, de hallgatólagosan az ő miniszterelnök-jelöltjük is Medgyessy volt. A két párt ezenkívül megismertette a választópolgárokkal programját (melyek közt sok különbség és még több hasonlóság volt felfedezhető) és közös, fő célkitűzését: az Orbán-kormánynak mennie kell. Ez utóbbi álláspontjukat számos érvvel támasztották alá. A két párt érvei egybecsengtek. A nagyobbik kormányváltó párt megnevezte jó néhány miniszterjelöltjét is.
A választóknak többé-kevésbé megvolt a lehetőségük arra, hogy mindeme információk birtokába jussanak. Ki-ki a saját lehetőségei szerint mérlegelte őket, majd döntött. A választók továbbá abban a meggyőződésben adták le szavazatukat, hogy az új kormány mandátuma négy évre szól.
A többségük mindezek után a Medgyessy Péter vezette MSZP-SZDSZ-kormánynak adott felhatalmazást az ország ügyeinek intézésére.
Lehet, hogy akkor is e koalíció nyert volna, ha a miniszterelnök-jelöltet Kovács Lászlónak hívják, lehet, hogy nem.
De nem úgy hívták, következésképpen ezt már soha nem fogjuk megtudni.
Lehet, ha a koalíció szavazói tudomással bírnak arról, hogy Medgyessy Péter 1977 és 1982 között a kémelhárítás tisztje volt, nem rá és pártjára szavaznak. Lehet, hogy ha ezt tudják, és ismerik vagy ismerhetik az eme információ értelmezéséhez szükséges összes további információt, ugyanígy az MSZP és az SZDSZ alakít kormányt.
Ezt sem fogjuk soha megtudni: következésképpen ezek az érvek jóhiszeműen nem használhatók fel a Medgyessy Péter és a koalíció sorsát érintő vitákban.
A közvélemény-kutatások nem mérvadók ebben a tekintetben, és még akkor sem lennének azok, ha egyértelmű következtetések levonására adnának módot. (E pillanatban nem adnak: amikor az MSZP 14 százalékkal vezet a Fidesz előtt, és a kormánypárti szavazók 2 százaléka gondolja azt, hogy Medgyessynek mennie kell, 12 százalékuk pedig nem tudja, gondolhatjuk azt is, hogy Medgyessyt megválasztanák, de gondolhatjuk az ellenkezőjét is.)
Bármilyen megoldás, amely akár Kovács László, akár Orbán Viktor miniszterelnökségéhez vezetne, a közösen, előre lefektetett szabályok szerint megnyilvánuló választói akarat meghamisítása, a demokratikus szerződés felrúgása lenne. Három és fél millió ember becsapása. De inkább hatmillióé. Hasonlóképpen az új választások kiírása ebben a szituációban nemcsak Magyarország politikai stabilitását ásná alá, de megkérdőjelezné a demokratikus rend legitimitását is.
Mindezekhez képest még az is csekély kártétel lenne, ha Orbán véletlenül valóban visszatérne a hatalomba; és csekély kártétel az is, hogy Magyarország miniszterelnöke egy volt kémelhárító. Ez utóbbi kétségtelenül szar ügy, bár Medgyessy (jövendő) kormányfői teljesítményének megítélésekor semmilyen relevanciával nem bír. Medgyessy attól, hogy húsz évvel ezelőtt a III/II-es főcsoportfőnökség fizetett alkalmazottja volt, még lehet jó miniszterelnök, és lehet elkötelezett demokrata is. Jelenlegi ismereteink szerint igaz, amit a parlamentben állított, miszerint nem volt besúgó: ha az lett volna, akkor már - pénzügyminiszteri átvilágításakor - besúgóként bukott volna le. Ítéletet alkotni a nyolcvanas évek elején folytatott kémelhárítói tevékenységéről legfeljebb akkori konkrét cselekedeteinek pontos ismeretében, azokat gondosan mérlegelve és értelmezve lehet. Nem pedig azon megfontolások alapján, melyek kiindulópontja az "állampárt elnyomó struktúráihoz való tartozás" homályos és kollektív bűnösséget tételező elve. Helyes, hogy a botrány nyomán - úgy tűnik - lehetőség nyílik majd e cselekedetek megismerésére, és helyes, hogy akit érdekel, birtokába juthat eme információknak. Mindaddig azonban az "ügynöki" vádak és mindaz, ami evvel jár, a KGB-vel való együttműködés és a hazaárulás vádja merő képzelgés, ellenőrizetlen mendemonda, összeesküvés-elmélet, nem több a Cion bölcseinek valamely leágazásánál vagy tükörbe fordított változatánál. Akár a konzervatív oldal, akár a volt demokratikus ellenzék néhány dinoszaurusza terjeszti.
Elég nagy baj, hogy valódi politika helyett ilyesmivel kell foglalkoznunk. A 90-es évek kelet-európai "ügynökbotrányait" szinte kivétel nélkül rossz törvényi környezetben (a hatályos magyar ügynöktörvény is rossz), szinte kivétel nélkül a jobboldali politikai alvilág provokálta avval a céllal, hogy valamiképpen megváltoztassa a szabad választásokon kialakult politikai erőviszonyokat. E skandalumok eredménye mindenütt a káosz, a bizalmatlanság, a politikai kultúra romlása lett. A múltról való beszéd meg az erkölcsök védelmének örve alatt folyó fröcsögés. Az elhalt diktatúrák árnyai csak így, közvetetten és nem maguktól fertőzték a demokratikus átalakulás görcseitől szenvedő új államokat. És hátráltatták őket abban, hogy gondolkodjanak saját jövőjük berendezésén.
Hogy a Fidesz belement ebbe a játékba, azon nem csodálkozunk. Hiszen a legnagyobb ellenzéki párt már régóta a parlamentáris, jogállami struktúrák zárójelbe helyezésén munkálkodik. Miközben azt hangoztatják, hogy Medgyessy Péter hazudott, s hogy emiatt alkotmányos, koalíciós (de minimum morális) válság van, pontosan tudják, hogy a miniszterelnököt a törvények kötelezték titoktartásra, s hogy a jogrend nem sérült; ha valaki kételkednék, olvassa el figyelmesen Kövér László legutóbbi nyilatkozatait. Ráadásul Medgyessy az ügy kipattanása óta egyenesen viselkedik: a parlamentben kiállt a nyilvánosság elé, és mondta, amit mondhatott.
Az viszont már elgondolkodtató, hogy a kisebbik koalíciós partner - ha csak néhány órára is - milyen könnyen ült fel egy ócska politikai provokációnak. Hogy a liberális párt a múlt kedden nem aktivistáit, tagjait, urambocsá´ a választóit kérdezte meg a további lépésekről, hanem a senkinek semmilyen politikai felelősséggel nem tartozó, senki által meg nem választott tanácsadóit. Hogy e tanácsadók legtekintélyesebbike, Kis János úgy vélte, megengedheti magának a frakció döntésének befolyásolását, amint arra a szerda reggeli Magyar Hírlapban közzétett írásában kísérletet tett. Hogy a liberális képviselők azt gondolták, megszabhatják a szocialistáknak, kit jelöljenek a kormányfői posztra. Hogy nem mérték fel, milyen bizalmatlanságot és értetlenséget szül egy meggondolatlan állásfoglalás a nagyobbik koalíciós partnerben.
A köztársaság nincs sem alkotmányos, sem politikai, sem semmilyen más válságban. Mindaddig, amíg a demokratikus szerződés érvényben van, és mindaddig, amíg elég sokan el nem hiszik, hogy válságban van, nem is lesz. Higgadjunk magunkhoz, amíg nem késő. Nem Medgyessy Pétert kell szeretnünk, hanem a demokráciát.
