H
E különböző értékek és érdekek közötti egyensúlyozás kereteit az Alkotmánybíróság 60/1994. (XII. 24.) számú határozata szabja meg. A testület megállapította, az Országgyűlésnek széles mérlegelési lehetősége van: bár nem zárolhatja az állambiztonsági iratok teljes körét, és nem hozhatja nyilvánosságra őket teljes terjedelmükben, e két szélső megoldás között tág tere van az egyensúlyozásnak az átláthatóság és a személyes adatok védelme között. A személyes adatok védelméhez való jog nem korlátozhatatlan: valamely másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme miatt korlátozható, ha a kívánt eredmény más módon nem érhető el. De az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban kell legyen egymással.
H
Állami kezelésben levő iratok nyilvánosságának korlátozására két okból kerülhet sor, egyrészt ha azok személyes adatokat tartalmaznak, másrészt ha fennállnak az állam- vagy szolgálati titokká minősítés feltételei. Könnyen beláthatjuk, az állambiztonsági szervek iratai mindkét kategóriába vastagon beletartoznak: céljuk személyes információk gyűjtése volt, a nemzetbiztonsági adatok pedig az államtitok klasszikus esetét jelentik. Ha az ilyen tevékenységet jogállami keretek között végzik, aligha merül föl a nyilvánosság bármilyen szintje. Éppen itt van a bökkenő: a diktatúra állambiztonsági szervei megengedhetetlen módon, garanciák nélkül avatkoztak be a magánszférába; tevékenységük nem választható tisztán szét a polgári demokráciákban is bevett belbiztonsági munkára és az állampárt kiszolgálására. Ha pedig ez a szétválasztás nem oldható meg, a törvényhozónak döntenie kell, a jogállam értékeinek vagy a vitatható nemzetbiztonsági érdekeknek ad elsőbbséget. Az eddigi törvényi szabályozás az utóbbi megoldást választotta, és főszabályként az egykori állambiztonsági szervek iratai államtitkok maradtak. Az Országgyűlés ezen döntéséből egyenesen következett Medgyessy Péternek az őt ért vádakra való suta és érthetetlen reagálása.
De nemcsak a politikai célszerűség szempontjai miatt tarthatatlan ez a helyzet. A köztársaság nem épülhet az eltitkolt mocsokra. Nem véletlen, hogy a nemzeti érzés ma az 1945 előtti világgal való kontinuitás szinonimája: amíg a politikai közösség nem néz szembe saját közelmúltjával, illúzió marad minden republikanizmus, ami nélkül viszont a liberális jogállammal való azonosulás képzelhető el bajosan. A múlt megismerése ezért olyan alkotmányos érték, amely a legtöbb esetben übereli a nemzetbiztonsági érdeket, és sok esetben a személyes adatok védelméhez való jognak is engednie kell vele szemben. Ennek megfelelően nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva az állambiztonsági iratoknak csak a lehető legkisebb része maradhat államtitok - így például a rendszerváltás után is megmaradt ügynökök anyagai esetében indokolható a minősítés fenntartása.
H
Nehezebb és bonyolultabb feladat a személyes adatok védelmének biztosítása. Egyrészt a szabályozás nem veheti egy kalap alá a megfigyelteket, az ügynököket és a meg nem figyelt, de a jelentésekbe bekerült személyeket. Másrészt pedig nemcsak arról van szó, hogy az állambiztonsági iratok nyilvánossága konkurál személyes adatokkal, hanem a különböző emberek személyes adatai is összeütközésbe kerülhetnek egymással. Harmadrészt a titkosszolgálatok természetéből fakadóan egy sor különleges személyes adat is szerepel az iratokban: a megfigyeltek betegségeiről, etnikai eredetéről vagy szexuális szokásairól. Ennyi - jogok, értékek és érdekek közötti - konfliktust csak egy komplex szabályozás tud feloldani; illúzió ugyanakkor azt gondolni, hogy a feloldásnak létezik problémamentes, vitathatatlan módja.
A törvényhozó szabadsága, mint azt láttuk, igen nagy. Értékválasztásától függ, a megfigyelt és az ügynök személyiségi jogai közül melyiknek ad elsőbbséget. Aligha indokolható a jelenlegi szabályozás, amely szerint a megfigyelt nem ismerheti meg, ki turkált a magánéletében. A vagyoni és személyi sérelmek kárpótlása után, a köztársaság tizenharmadik évében itt az ideje az információs kárpótlásnak: az Országgyűlés elégtételt kell hogy adjon a diktatúra áldozatainak. Amikor tehát az ügynök jogai és a megfigyelt jogai konkurálnak, minden esetben az áldozat javára kell dönteni. Olyan morális kötelesség ez, amely elől az utódpárt nem térhet ki.
A megfigyelt és a meg nem figyelt, de a jelentésekben szereplő személyek jogai közötti összeütközés kevesebb gondot okoz. A hatályos polgári jogi szabályok ezt az esetet megfelelően szabályozzák, ezek pedig különösen azért alkalmazhatók az állambiztonsági iratok esetében is, mert a harmadik személyek nem végeztek a jogállammal összeegyeztethetetlen tevékenységet.
Az iratokban szereplő adatok külön csoportját jelentik a különleges személyes adatok. Az adatvédelmi törvény szerint e körbe tartoznak a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos vagy más meggyőződésre, az egészségi állapotra, a kóros szenvedélyre, a szexuális életre, valamint a büntetett előéletre vonatkozó személyes adatok. Ezen adatok annyira szorosan kötődnek a magánszférához, hogy védelmüknek korlátozása csak nagyon különleges esetben képzelhető el; főszabályként ezért ezeket az adatokat az érintett halálától számított hatvan évre el kell zárni még a legszűkebb kutatói nyilvánosság elől is. Az állambiztonsági iratok tudományos feldolgozása, egyáltalán értelmezése ugyanakkor elképzelhetetlen, ha például minden, a politikai meggyőződésre vonatkozó adatot törölni kell az iratról. Megnyugtatónak és kiegyensúlyozottnak tűnik ezért az a szabályozás, amely a különleges adatok közül csak a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, az egészségi állapotra, kóros szenvedélyre és szexuális életre vonatkozó adatokat veszi zár alá.
A politikai közösség múltjának megismerése az előbbiekben tisztázottak szerint alkotmányos értékkel bír. A tudományos kutatóknak ezért a lehető legszélesebb iratmegismerési jogot kell biztosítani, a kutatás köréből csak a különleges személyes adatokat kellene kizárni. Az adatvédelmi törvény megfelelő garanciákat tartalmaz arra, hogy a kutatók ezen jogukkal ne élhessenek vissza.
H
A botrányok minden közép-európai országban a közszereplőkhöz kapcsolódtak. Esetükben az eddig elemzett szempontokon kívül figyelembe kell venni azt is, hogy egy liberális demokráciában alapvető követelmény a hatalom és a politikusok átláthatósága: a választópolgároknak jogukban áll tudni, milyen emberek vezetik az országot. Ezért fogalmazta meg az Alkotmánybíróság is a már említett határozatában, hogy a polgároknak joguk van megismerni, hogy a "közhatalmat gyakorló vagy a politikai közéletben részt vevő személyek (...) korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak, vagy olyan szerv tagjai voltak, amely korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytatott".
A kérdés persze az, miként biztosítható, hogy e jogukkal élhessenek is. Az átvilágítás eddigi szabályozása látványosan csődöt mondott, mindössze tizenkilenc esetben mondott le valaki ügynökmúltja miatt. Önmagában is kétséges, ezért megváltoztatandó az a szabályozás, amelyik a lemondást mint "menekülési lehetőséget" biztosítja: annak, aki politikus vagy közszereplő akar lenni, vállalnia kell, hogy múltjából bármi nyilvánosságra kerülhet.
A hatályos átvilágítás ezen kívül nem terjed ki valamennyi közszereplőre - leginkább az egyházak vezetői hiányoznak a törvény felsorolásából. A vallási közösségekkel szembeni ellenszenvvel aligha vádolható Sólyom László alkotmánybíróként is kifogásolta, hogy bár az egyházi vezetők a feladatuk szerint is politikai véleményformálók, mégis kimaradtak az átvilágításból. Önmagában már az is botrány, hogy a választások előtt rendszeresen körlevelet kibocsátó katolikus egyház, amely ráadásul igen jelentős közpénzekkel gazdálkodik, még önkéntesen sem vetette alá magát a lusztrációnak.
Az ügynökmúlt szankciója a nyilvánosság. A rendszerváltás utáni években még indokolható lett volna, hogy az ügynökök ne viselhessenek közhivatalt; ezt a megoldást választotta például a cseh átvilágítási törvény is. A hivatalviseléshez és a választhatósághoz való jog megvonását azonban nem az ügynökök morális elítélése indokolta, önmagában erkölcsi alapon a politikai jogok ilyen korlátozására nem kerülhet sor. Ezzel szemben méltányolható érdek fűződött ahhoz, hogy a rendszerváltás zavaros éveiben, amikor felépültek az új köztársaságok társadalmi struktúrái, ne élvezhessenek megengedhetetlen - és mellesleg jogszerűtlenül szerzett - előnyt az egykori ügynökök, akik kapcsolati hálózatuk és korábban megszerzett információik segítségével a politikai szerkezet alakulásába mélyen belenyúlhattak volna. Egy kiépült és megszilárdult politikai rendszerre ugyanezek az érvek már nem állnak. Antall József döntése volt, hogy saját parlamenti többségének védelmében elhárítja a cseh típusú lusztrációt; e döntés meghozatalához pedig kellő demokratikus legitimációval rendelkezett. Elmúlt az a történelmi pillanat, amely igazolta volna a politikai jogok ilyen súlyos korlátozását.
H
E sorok írásakor még nem tudni, az új ügynöktörvény mennyiben fog hasonlítani a fentebb leírt elvekhez. Úgy tűnik azonban, ebből a szempontból kivételes heteket élünk: az utódpárt vezetői mintha elkötelezték volna magukat egy használható és tisztességes jogszabály megalkotására. Ha sikerül az államigazgatás és a nemzetbiztonsági szolgálatok ellenállását egy ilyen törvénnyel szemben legyűrni, az állambiztonsági iratok megszűnhetnek a politikai zsarolás eszközei lenni. Ez viszont azt is jelenti, hogy kiborul a bili, és a közélet az elkövetkező egy-másfél évben politikus ügynökök nevétől fog harsogni.
