Publicisztika

Lengyelországban a tavaly szeptemberi választások után az SZDSZ-szerű liberális párt, a Szabadság Unió (Unia Wolnosci, UW) nem a posztkommunista baloldallal fogott össze, mint magyarországi ideológiai rokonaik, hanem a jobboldallal. Ez fontos különbség. Az meg fontos hasonlóság, hogy az ottani liberálisok is szívnak rendesen. Csak másképp.

Szlovákiában hivatalosan is bejelentették: júniusban beindítják a mohi atomerőmű első blokkját. A magyar határtól nem egészen 40 kilométerre fekvő, egy magyar falu helyén immár tizennyolc éve épülő gigantikus létesítményben jövőre újabb, az ezredforduló után pedig további kettő blokkot helyeznek üzembe. A bejelentés sem idehaza, sem máshol nem kavart indulatokat, az atomszakma magyar képviselői is megbízható és igencsak biztonságos erőműnek tartják Mohit. Pedig mindenki tudja, hogy a létesítmény egy geológiai törésvonalon, részben rabok munkájával épült, és a hiányos védelemmel ellátott erőmű felől a szél az év nagy részében Budapest felé fúj.

Az MSZP, ha úgy tetszik, a hét végén felmondta a koalíciós szerződést.

Csak akkor lehetne kiegyensúlyozottabb

A kérdés, hogy mi történt 1989-ben Magyarországon, régóta foglalkoztatja a széles népi tömegeket. Forradalom zajlott-e, vagy a rendszerváltás csak úgy megtörtént, a késő kádárizmus másodvonalbeli apparatcsikjainak kevéssé látványos, ám áldozatkész munkájának köszönhetően? Vagy: a változásokat vajon a népi tömegek és az élükre álló új vezérek irányították-e, vagy néhány vállalkozó kedvű spicli és obsitos ávós ördögi forgatókönyve szerint zajlott a dolog? Valamint: a régi rezsimnek folytatása-e az új, ami ennélfogva nem is olyan új, vagy mégis fenekestül fordult fel a világ? És ha forradalom zajlott ´89-90-ben, akkor mi történt 1994-ben? Restauráció netán? De ha ´89 nem volt forradalom mégsem, akkor az volt-e 1994? És akkor mi van most? Ha Horn Gyula felépíti Nagymarost, és ha a nyugdíjasok ingyenes utaztatását avval indokolja, hogy kárpótolni kell őket a rendszerváltás miatt őket ért bajokért (a nyugdíjasok a rendszerváltás okán szívnak tehát, és nem az azt megelőző negyven elcseszett év miatt), és ha az országnak a szocialisták miatt nincs még mindig rendes alkotmánya, akkor az van-e most, ami már volt egyszer? És ha igen, akkor miért múlt el az, ami volt?

Nem is lehetett másként: az ügyészségi nyomozóhivatal csak ült, és várta, amíg a kábítószerosztály nyomozói lecsapnak egy tizenötmilliós hasisszállítmányra; aztán rajtuk ütöttek, hogy kényszervallatás és kábítószerrel való visszaélés miatt hármuk ellen eljárást indítsanak.

"Ha egy politikai párt alkotmányos kétségekbe, kifogásokba akar belekötni a kisebbségi képviselettel kapcsolatban, akkor most mondom előre: mindig minden megoldással kapcsolatban lesznek érvek. (...) ezért mostanra igazán egyetlen megválaszolandó kérdés marad: akarja-e a magyar parlament azt, hogy a kisebbségek 1998-ban képviselethez jussanak a Házban?", figyelmeztetett decemberben az Országgyűlés plenáris ülésén Gellért Kis Gábor, az emberjogi (sic!), kisebbségi (sic!) és vallásügyi bizottság MSZP-s elnöke, a parlament előtt fekvő törvényjavaslat egyik kidolgozója. Január 15-i ülésén a kormány mégis belátta, hogy a tavaly benyújtott törvényjavaslat alkotmányossága kétséges, és adott magának két hetet a problémák kiküszöbölésére. Azt is be kellett azonban látnia, hogy az így előálló csúszás miatt az új törvény alapján májusban már nem választhatók kisebbségi képviselők, és ezért elegáns mozdulattal úgy döntött, hogy a májusban megválasztandó Országgyűléshez majd októberben, az önkormányzatokkal együtt választanak tizenhárom kisebbségi képviselőt. Így újabb képtelenséggel tetézték a kisebbségek országgyűlési képviseletére vonatkozó, eleve képtelen ötletet, hiszen elképzelhető, hogy a májusi választást követően felálló kormánynak a miniszterelnök júniusi megválasztásakor még 52 százalékos többsége van az Országgyűlésben, de ezt októberben elveszti. Ez azonban csak hab a tortán.

Bécs már megint retteghet tőlünk. Ha ez így megy tovább, egész Ausztria magyarul tanul majd, hogy újsütetű magántévéinket élvezhesse. Nekik ugyanis még mindig nincsenek ilyenek, s amennyiben az itteni koalíciós pártok a megszokott modorban folytatják tárgyalásaikat, kétséges, hogy a nézők egyhamar ott alhatnak készülékük előtt, amikor a Jó estét, Labancország! képei peregnek Vorarlberg és Burgenland között.

Az amerikaiak hajlamosak mindent tragikusnak nevezni, ami szomorú. De sajnos az, ami most történik, bár még senki sem nevezte annak, a szó klasszikus értelmében tragédia. Egy nagy formátumú, rendkívül értelmes ember, az ország legügyesebb politikusa és talán Roosevelt óta legsikeresebb elnöke saját legmélyebb emberi hibájából szétrombolja önnön tekintélyét és valószínűleg a hatalmát is.

A pápa társaságában öltönyben feszítő, testileg már roskatag, de szellemileg állítólag még ép Fidel Castro a kubai szocializmus csődjét aligha fogja valaha is beismerni. Annyit viszont még elérhet, hogy az ország viszonylag békésen és elfogadható gazdasági pozícióban csússzon át egy új - például keresztény-szocialista - korszakba.

A kormány múlt csütörtöki ülésén elfogadta azokat a sporttörvényt módosító indítványokat, amelyek a legelsősorban a magyar labdarúgás ügyét hivatottak rendbe tenni, s amelyeket e héten terjesztenek majd a parlament elé. Az MLSZ-ben lett is nagy zavar a hírre: az elnökválasztást megint tovább halasztották, a jelöltek egy része fejvesztve menekült, másokat elüldöztek, jelentkezett viszont néhány obligát futóbolond is, akik nélkül semmilyen választás nem képzelhető el Magyarországon (az egyik például Németországból patriálna errefelé, és elmondása szerint igen tájékozott a hazai futballügyekben, hisz kint rendszeresen olvasta a Népszabadságot). A módosító javaslatok a nagy labdarúgóklubokat, amelyek a kormány szerint immár 8 milliárd forint köztartozást halmoztak fel, kissé államosítanák: az idén március végéig összegyűlt adósságaikat átvállalná a kvázi-sportminisztérium OTSH, s ha e határidő után tisztességesen viselkednek majd (gazdálkodásukat ki más, mint az OTSH figyelné árgus szemekkel) akkor a tartozásaikat részben elengednék, részben meg rendkívüli állami támogatásokat juttatnának nekik, hogy a maradékot az államnak vissza tudják fizetni. Az állam adja, az állam elveszi. Azok a klubok meg, amelyeknek ez nem sikerül, példás büntetést kapnak: nem indulhatnak a bajnokság két legmagasabb osztályában. A módosító indítványok rendelkeznek továbbá arról is, hogy a magukat ezentúl profinak deklaráló sportegyesületek csak gazdasági társaságként működhetnek majd, valamint szó van azon nagy értékű ingatlanok "tulajdoni helyzetének rendezéséről" is, ahol a "magyar labdarúgók" (lefordíthatatlan szójáték) labdázni szoktak ("stadionok"). No, ennyit sikerült kitajtékzania magából a miniszterelnöki haragnak, és ez nem sok. A kormány nem akar pénzt ölni a labdarúgásba, de nem meri megtenni azt sem, hogy az adós klubokat bedöntse; a klubokat nem akarja teljesen állami tulajdonba venni (hogy később privatizálhassa őket), de olyan intézkedéseket hoz, amelyek igazi tulajdonost sem kívánnak; az egyelőre különféle minisztériumok kezelésében lévő stadionok eladásáról nem beszél, de a stadionokra költeni sem akar; a labdarúgóklubok költségvetésének rendbetételét nem ügyészi vizsgálatok sorozatával és az eddigi futballelit hóra való kikúrásával meg a pénzmosást megakadályozó, de a magántulajdont tiszteletben tartó intézkedésekkel, hanem a klubok pénzügyeinek állami felügyeletével képzeli el. Nem akar költeni, de mégis pont akkora összeget fog, amennyi továbbra is megengedi, hogy a szemétdomb eddigi kuncsaftjai folytassák az államilag szavatolt kapirgálást (ha a Újpesti Dózsát ezentúl gazdasági társaságnak hívják, akkor ettől nem fog eladósodni? és ha mégis, akkor behajtják rajta az adósságait? és ha akkor igen, most miért nem?). Viszont néhány milliárd forintért megint a lázas intézkedés látszatát lehet kelteni. Amikor kiderül a dologról, hogy blöff az egész, már rég túl leszünk árkon-bokron. De a májuson biztosan.

Fejpénzt kapnak az óbudai rendőrök a tetten ért bűnözőkért, amit az Óbuda Közbiztonságáért Alapítvány folyósít nekik, 3000-10 000 forintig, feltételezhetően a bűnöző veszélyességének, méretének függvényében, azaz érdemesebb elkapni egy géppisztolyos bankrablót, mint egy autótolvajt. A leadásnál biztos cédulákat kapnak, aztán fizetés előtt lehet cserélgetni, mint a kártyanaptárat, hogy "figyuzz, adok két speeddealert és egy autófeltörőt, ha ideadod az álarcos áfa-visszaigénylődet, esetleg odaadom a szatíromat is, de akkor kérem a késsel hadonászó polgármestert is".

A múlt héten Crna Gorában nem tört ki a háború. A volt elnök, Momir Bulatovic ugyan mindent megtett ennek érdekében, pár apróságot hagyott figyelmen kívül csupán. Először is azt, hogy miért nem elnök többé: azért, mert Milo Djukanovicra többen szavaztak. Bulatovic arról is meg lehetett győződve, hogy a rendőrség nagyobb része őt támogatja - ebben is tévedett. Hívei fegyvereket kértek a podgoricai helyőrségtől: nem kaptak. Meg nem erősített belgrádi értesülések szerint Bulatovic korábban, a szövetségi védelmi tanács ülésén kérte, hogy hirdessenek rendkívüli állapotot a kisebbik jugoszláv tagköztársaság területén. Javaslatát állítólag Pavle Bulatovic szövetségi hadügyminiszter támogatta, Radoje Kontic miniszterelnök és Momcilo Perisic tábornok, vezérkari főnök ellenezték az ötletet. Bulatovic, elszánt csapata élén, ennek ellenére - vagy éppen ezért, sarokba szorított patkányok módjára - nem adta fel, és összetűzést provokált a rendőrséggel; több mint száz ember megsérült, több mint húszan pedig le vannak tartóztatva, köztük az állami tévé volt szerkesztője, aki két beszéd között unalmában rendőrökre lövöldözött. Első hallásra lehet, hogy nem volt buta elgondolás: nagy bajt csinálni Podgorica utcáin, majd bevárni a szövetségi hadsereg tankjait - mára azonban kiderült, ez a puccskísérlet is gyalázatosan volt megszervezve, egészen pontosan sehogyan sem, rögtönzés volt az egész, blöff, ott és akkor eleve kudarcra ítélve; a tábornokokat nem lehetett megingatni.