A kérdés, hogy mi történt 1989-ben Magyarországon, régóta foglalkoztatja a széles népi tömegeket. Forradalom zajlott-e, vagy a rendszerváltás csak úgy megtörtént, a késő kádárizmus másodvonalbeli apparatcsikjainak kevéssé látványos, ám áldozatkész munkájának köszönhetően? Vagy: a változásokat vajon a népi tömegek és az élükre álló új vezérek irányították-e, vagy néhány vállalkozó kedvű spicli és obsitos ávós ördögi forgatókönyve szerint zajlott a dolog? Valamint: a régi rezsimnek folytatása-e az új, ami ennélfogva nem is olyan új, vagy mégis fenekestül fordult fel a világ? És ha forradalom zajlott ´89-90-ben, akkor mi történt 1994-ben? Restauráció netán? De ha ´89 nem volt forradalom mégsem, akkor az volt-e 1994? És akkor mi van most? Ha Horn Gyula felépíti Nagymarost, és ha a nyugdíjasok ingyenes utaztatását avval indokolja, hogy kárpótolni kell őket a rendszerváltás miatt őket ért bajokért (a nyugdíjasok a rendszerváltás okán szívnak tehát, és nem az azt megelőző negyven elcseszett év miatt), és ha az országnak a szocialisták miatt nincs még mindig rendes alkotmánya, akkor az van-e most, ami már volt egyszer? És ha igen, akkor miért múlt el az, ami volt?
Az Országos Takarékpénztár a maga szerény eszközeivel régóta segíti ennek a tisztázó jellegű vitának a lefolytatását. 1990 végén, amikor arról volt szó, hogy az 1989 előtt megkötött lakáshitel-szerződéseket a bank ügyfelei a régi, a történelem által meghaladott kádárista kondíciók szerint fizessék-e vissza, 3-5 százalékos kamattal, avagy az új, forradalmi feltételek szerint, mondjuk 25 százalékos kamattal, akkor az OTP és az MDF-kormány vakmerően a változások élére álltak, és a szerződéseket egyoldalúan módosították. Az új idők új, merész elgondolásokat kívántak, és ehhez képest igazán apróság volt, hogy sokan szívtak: egy forradalom végtére is nem babazsúr, ahol mindenki jól érzi magát, és még az unatkozó apukákat is leszopja egy-egy kedves kismama a vécében. A szerződésmódosítások ügye az évek során megjárta az Alkotmánybíróságot meg a bíróságokat, és a vitákból rendre a bank került ki győztesen. Az adósok egy része (az eredeti egymillió-hétszázezerből egymillió-négyszázezer) időközben rendezte tartozását, vagy kétszázezer azóta is törleszt; a maradék, kábé kilencvenezer család meg tartozik, de nem fizet.
Nem mintha a bank, amelyik egy idő óta szépen elkezdte a behajthatatlan adósságok (pimf 150 ezer forintok) fejében elárverezni a nem törlesztők házait, nem viselkedne racionálisan, sőt érthetően. Egy bank nem jótékonysági intézmény; és nemcsak magával, de betéteseivel, böcsületes klienseivel is törődnie kell. Gönczöl Katalin ombudsman szerint a végrehajtásokat kell leállítani: gyanítjuk, hogy ez sem igen fog menni, hisz a szigorú végrehajtás is van olyan forradalmi vívmány, mint a világútlevél vagy az, hogy most már mi is igazoltathatjuk a rendőrt, mielőtt az igazoltatna, majd kényszervallatna minket. Avval a mintegy háromszázezer emberrel viszont, akiket az utcára kerülés fenyeget a forradalom e kérlelhetetlen dialektikája miatt, és akiket bízvást nevezhetünk a rendszerváltás par excellence veszteseinek, valamit muszáj lesz csinálni.
Például ki kell helyettük fizetni az adósságaikat.
Meg lennénk lepődve, ha egy ősz hajú férfi, miközben álmatlan hajnalokon idegesen szívogatja Kent márkájú cigarettáját, ne törné már a megoldáson okos fejét. Vett ő már ennél drágábban is szavazatokat - és az idő kerekének visszaforgatásával amúgy is szívesen múlatja idejét. És ez alkalommal nem lesz, nem is lehet, aki egy rossz szót szólna rá emiatt.
