A játék öröme

  • 1998. január 29.

Publicisztika

A kormány múlt csütörtöki ülésén elfogadta azokat a sporttörvényt módosító indítványokat, amelyek a legelsősorban a magyar labdarúgás ügyét hivatottak rendbe tenni, s amelyeket e héten terjesztenek majd a parlament elé. Az MLSZ-ben lett is nagy zavar a hírre: az elnökválasztást megint tovább halasztották, a jelöltek egy része fejvesztve menekült, másokat elüldöztek, jelentkezett viszont néhány obligát futóbolond is, akik nélkül semmilyen választás nem képzelhető el Magyarországon (az egyik például Németországból patriálna errefelé, és elmondása szerint igen tájékozott a hazai futballügyekben, hisz kint rendszeresen olvasta a Népszabadságot). A módosító javaslatok a nagy labdarúgóklubokat, amelyek a kormány szerint immár 8 milliárd forint köztartozást halmoztak fel, kissé államosítanák: az idén március végéig összegyűlt adósságaikat átvállalná a kvázi-sportminisztérium OTSH, s ha e határidő után tisztességesen viselkednek majd (gazdálkodásukat ki más, mint az OTSH figyelné árgus szemekkel) akkor a tartozásaikat részben elengednék, részben meg rendkívüli állami támogatásokat juttatnának nekik, hogy a maradékot az államnak vissza tudják fizetni. Az állam adja, az állam elveszi. Azok a klubok meg, amelyeknek ez nem sikerül, példás büntetést kapnak: nem indulhatnak a bajnokság két legmagasabb osztályában. A módosító indítványok rendelkeznek továbbá arról is, hogy a magukat ezentúl profinak deklaráló sportegyesületek csak gazdasági társaságként működhetnek majd, valamint szó van azon nagy értékű ingatlanok "tulajdoni helyzetének rendezéséről" is, ahol a "magyar labdarúgók" (lefordíthatatlan szójáték) labdázni szoktak ("stadionok"). No, ennyit sikerült kitajtékzania magából a miniszterelnöki haragnak, és ez nem sok. A kormány nem akar pénzt ölni a labdarúgásba, de nem meri megtenni azt sem, hogy az adós klubokat bedöntse; a klubokat nem akarja teljesen állami tulajdonba venni (hogy később privatizálhassa őket), de olyan intézkedéseket hoz, amelyek igazi tulajdonost sem kívánnak; az egyelőre különféle minisztériumok kezelésében lévő stadionok eladásáról nem beszél, de a stadionokra költeni sem akar; a labdarúgóklubok költségvetésének rendbetételét nem ügyészi vizsgálatok sorozatával és az eddigi futballelit hóra való kikúrásával meg a pénzmosást megakadályozó, de a magántulajdont tiszteletben tartó intézkedésekkel, hanem a klubok pénzügyeinek állami felügyeletével képzeli el. Nem akar költeni, de mégis pont akkora összeget fog, amennyi továbbra is megengedi, hogy a szemétdomb eddigi kuncsaftjai folytassák az államilag szavatolt kapirgálást (ha a Újpesti Dózsát ezentúl gazdasági társaságnak hívják, akkor ettől nem fog eladósodni? és ha mégis, akkor behajtják rajta az adósságait? és ha akkor igen, most miért nem?). Viszont néhány milliárd forintért megint a lázas intézkedés látszatát lehet kelteni. Amikor kiderül a dologról, hogy blöff az egész, már rég túl leszünk árkon-bokron. De a májuson biztosan.

A kormány múlt csütörtöki ülésén elfogadta azokat a sporttörvényt módosító indítványokat, amelyek a legelsősorban a magyar labdarúgás ügyét hivatottak rendbe tenni, s amelyeket e héten terjesztenek majd a parlament elé. Az MLSZ-ben lett is nagy zavar a hírre: az elnökválasztást megint tovább halasztották, a jelöltek egy része fejvesztve menekült, másokat elüldöztek, jelentkezett viszont néhány obligát futóbolond is, akik nélkül semmilyen választás nem képzelhető el Magyarországon (az egyik például Németországból patriálna errefelé, és elmondása szerint igen tájékozott a hazai futballügyekben, hisz kint rendszeresen olvasta a Népszabadságot). A módosító javaslatok a nagy labdarúgóklubokat, amelyek a kormány szerint immár 8 milliárd forint köztartozást halmoztak fel, kissé államosítanák: az idén március végéig összegyűlt adósságaikat átvállalná a kvázi-sportminisztérium OTSH, s ha e határidő után tisztességesen viselkednek majd (gazdálkodásukat ki más, mint az OTSH figyelné árgus szemekkel) akkor a tartozásaikat részben elengednék, részben meg rendkívüli állami támogatásokat juttatnának nekik, hogy a maradékot az államnak vissza tudják fizetni. Az állam adja, az állam elveszi. Azok a klubok meg, amelyeknek ez nem sikerül, példás büntetést kapnak: nem indulhatnak a bajnokság két legmagasabb osztályában. A módosító indítványok rendelkeznek továbbá arról is, hogy a magukat ezentúl profinak deklaráló sportegyesületek csak gazdasági társaságként működhetnek majd, valamint szó van azon nagy értékű ingatlanok "tulajdoni helyzetének rendezéséről" is, ahol a "magyar labdarúgók" (lefordíthatatlan szójáték) labdázni szoktak ("stadionok"). No, ennyit sikerült kitajtékzania magából a miniszterelnöki haragnak, és ez nem sok. A kormány nem akar pénzt ölni a labdarúgásba, de nem meri megtenni azt sem, hogy az adós klubokat bedöntse; a klubokat nem akarja teljesen állami tulajdonba venni (hogy később privatizálhassa őket), de olyan intézkedéseket hoz, amelyek igazi tulajdonost sem kívánnak; az egyelőre különféle minisztériumok kezelésében lévő stadionok eladásáról nem beszél, de a stadionokra költeni sem akar; a labdarúgóklubok költségvetésének rendbetételét nem ügyészi vizsgálatok sorozatával és az eddigi futballelit hóra való kikúrásával meg a pénzmosást megakadályozó, de a magántulajdont tiszteletben tartó intézkedésekkel, hanem a klubok pénzügyeinek állami felügyeletével képzeli el. Nem akar költeni, de mégis pont akkora összeget fog, amennyi továbbra is megengedi, hogy a szemétdomb eddigi kuncsaftjai folytassák az államilag szavatolt kapirgálást (ha a Újpesti Dózsát ezentúl gazdasági társaságnak hívják, akkor ettől nem fog eladósodni? és ha mégis, akkor behajtják rajta az adósságait? és ha akkor igen, most miért nem?). Viszont néhány milliárd forintért megint a lázas intézkedés látszatát lehet kelteni. Amikor kiderül a dologról, hogy blöff az egész, már rég túl leszünk árkon-bokron. De a májuson biztosan.

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.