a pártstruktúra, ha a szocialista párt
szétesne - ami, éppen ezért,
soha nem történik meg.
Nem kellett túl sokáig várni az esztendő első jelentősebb politikai baklövésére: a köztársasági elnök mindjárt újévi beszédében azt nyilatkozta, hogy a polgároknak 1998-ban a legnagyobb tehertételt vélhetően az esedékes választás jelenti majd. Hagyjuk azt most, hogy mennyiben szerencsés, ha az ország legnagyobb méltósága és legnépszerűbb politikusa a társadalom politikaellenes érzeményeire hangolódik rá és e húrokat pengeti. Fontosabb az, hogy az elnök itt alighanem nagyot tévedett. A közelgő választások különösebb kognitív borzongásokat nem ígérnek. Sokak számára fogcsikorgató élmény lesz, de a szocialista párt szép kényelmesen halad majd át a választási célvonalon. A közvélemény-kutatások jelenlegi 39 százalékos MSZP-s preferenciája azért ijesztően nagy, mert ez - a választási szabályok ismeretében - akár a parlamenti helyek hatvan százalékának elnyerését is jelentheti. Így különösebb kockázatok nélkül jósolható meg a jelenlegi abszolút többség monoton folytatása. Ez annál is inkább így van, mert a választásokig még jó néhány nap van, s minden nap egy-egy lehetőség: hol a nyugdíjasok repülhetnek ingyen, hol a gázáremelés marad el, hol az özvegyek méltánytalanságait enyhíthetik - persze a még távoli kampánytól hű, de függetlenül. A sarokba szorult ellenzék számára nem maradt más, csak a reménytelen túllicitálás mulatságos ötletei: példának okáért a Fidesz és az MDF Szegeden már az alsó tagozatosok ingyenes utazását követeli - a szabad repüléshez, folyami hajózáshoz, valamint hullámvasutazáshoz való jogukat, a kampány titkos aduját még nyilván kabátujjukban rejtegetik. A nagy össznépi szocialista adok-kapok mellett a másik tényező, ami akár az MSZP további erősödéséhez vezethet, az a csepegő vízcsap egyhangúságával koppanó külhoni gratulációk és ezek gondos taglalása a médiában. Ma Tony Blair, holnap Solana főtitkár, és holnapután is biztos lesz valaki, mondjuk a Marsról, aki a magyar nép bölcsességét és jó kiállását (belépését) dicséri, ami, többnyire nem is túlságosan leplezve, kormányunk ragyogó fejét övezi dicsfénnyel.
E két, májusig bizonyosan mindennapjaink részévé szervesülő trend - az osztogatás és a külpolitikai sikerek - ellen az ellenzéki oldal nem sokat tehet. Két tét megjátszásán gondolkodhatnak: megpróbálhatják klónozni a szép szemű jogásznő, T. M. esetét, vagy cigányügyek (rosszabb esetben pogromok/lázadások) útjára tolva polgárháborúsítani az országban a helyzetet. Az elsőt - úgy tűnik - nem tudják megtenni, holott nyilván szeretnék, a másodikat meg tudnák tenni, de remélhetőleg nem akarják. Ezért a köztársasági elnök úrral szemben én úgy gondolom, hogy a szavazópolgárok nagy többségének nem fog különösebb gondot jelenteni, hogy a szekfű mellé ikszeljenek - bár lenne min eltöprengeni.
Ez az írás azonban nem választási elemzés. Az igazán érdekes kérdés az, hogy mi a magyarázata az MSZP sikerének. Leszögezem rögtön: számos oka van ennek. A párt működőképes és jól szervezett belső struktúrája (az egyetlen valódi párt, mondta ki éleselméjűen Ágh Attila nemrégiben); néhol szakszerű kormányzati ügyvitelt abszolvál; szerencsés külpolitikai és gazdasági konstelláció erősíti pozícióit; erős médiapozíciókkal rendelkezik és így tovább, és így tovább. Mégis, manapság a politikai siker három kulcsra nyílik: a tömegeket elcsábító és megdögönyöző politikai stílusra, az előbbibe csomagolt üzenetre és az érdekcsoportokkal való kiegyezésre. Kezdjük a dolgot a végén. Az érdekcsoportokkal kötött alkukkal az a feneség, hogy abból a szempontból is egy jéghegyre hasonlítanak, hogy alig valami látható belőlük. Robusztus tömegük az utca emberének inkább csak sejthető. Ám e sejtések alapján úgy tűnik, a szocialisták ezt a feladatot megoldották. Nyilván segíthetett nekik ebben az is, hogy e bizonyos érdekcsoportok fejlődéstörténetükből fakadóan amúgy is közel álltak hozzájuk. Ami a politikai stílust illeti: amilyen csábító, olyan közhelyes lenne most azt állítani, hogy az MSZP a kádári stíl letéteményese és továbbvivője, és ez magyarázza a hegemón helyzetbe huppanást. Politikusaik szocializációját tekintve ez az egybeesés akár igaz is lehet, csak azt kell észrevennünk, hogy ez alulról, a nép közül figyelve már nemigen látszik. PR-szempontból a békaperspektíva számít csak igazán, s innen nézve a szocialisták inkább éppolyan színtelennek mondhatók, mint bármelyik más parlamenti párt. A legfontosabb momentumnak mégiscsak az látszik, hogy a szocialisták úgy (bizonyos szempontból jól) politizáltak, hogy arra a lakosság egy jelentős része támogatóan rezonált. Nemcsak a stílus, hanem a lassan változó értékek azok, amelyekben a kádári kispolgárosodás tovább él, és amelyhez, úgy tűnik, a szocialista pártnak közvetlen hozzáférése van. Az anyagi biztonság, gyarapodás, a háborítatlan magánélet jelszavai persze valamennyi épeszű párt programjának középpontjában állnak. A szocialisták nagy trükkje abban áll, hogy a kádári paternalizmus mázával bevonva nekik sikerült ezeket a hívószavakat legmeggyőzőbben hangoztatniuk. Persze ez nem véletlen: ahol olyan gyengék az egyéni felelősségvállalás, kezdeményezés, önállóság és a polgári öntudat értékei, mint nálunk, ott szükségszerű, hogy a kollektivista-paternalista retorika képes hatékonyan működni.
És amennyire a jövő, ez a cifra céda látni engedi bájait, e retorika működőképességét nem sok minden fenyegeti. Az országra belátható időn belül inkább csak jó vár. A most hatalomra kerülő kormány minden valószínűség szerint bevezeti az országot a NATO-ba, és az EU-tagság is elérhető távolságba kerül. S ha szerencsénk van, folytatódik majd a 4 százalékos növekedés, amit a harmadik-negyedik év után már a nagy többség pénztárcája is érzékelni fog. Ez pedig olyan népszerűségi talapzat lesz, amelyre bármely politikai (fel)építmény felhúzható. Elképzelhető, hogy azoknak a történészeknek lesz igazuk, akik azt állítják: legyen bár politikai rendszerünk plurális, de - csakúgy, mint Bethlen István gróf idejében - egy de facto egypártrendszer van kialakulóban. Miként a Magyar Egység Pártnak is csak egy komoly ellenfele volt: önmaga, ma is csak akkor lehetne kiegyensúlyozottabb a pártstruktúra, ha a szocialista párt szétesne - ami, éppen ezért, soha nem történik meg. Lám, milyen szépen együtt maradt e zötyögős ciklus hányattatásai során is a derekas létszámú frakció! Az előbbi történelmi analógia nyomán borongós vízió sejlik fel e tavaszias tél horizontján. Van-e hát, ami jelenlegi szomorkásan petyhüdt helyzetünkben örömre adhat okot?
A magam részéről legalább három ilyet látok. Az egyik az, hogy az elmúlt két-három évben a hétköznapi élet jelentősen depolitizálódott. Ma már nem csak arra van esély, hogy két pohár sört meg lehet inni valakivel anélkül, hogy szóba kerülne a politika. Hacsak nem pártközeli értelmiségiekkel kvaterkázunk, jóformán tetszőleges időt is eltölthetünk honfitársaink között anélkül, hogy a politika témája előkerülne. Mint mondják, Svájcban a polgárok nagy része nem tudja, ki az államelnök. Bár kell még egy kis idő, mire mi is eljutunk ide, errefelé haladunk. És ez új, fontos és pozitív fejlemény. Lehet, hogy a szocialisták még harminc évig lesznek kormányon, de ez már nem szükségszerűen teszi majd tönkre az életünket, sokan éppenséggel akár el is feledkezhetnek majd róla. Egy másik lényeges momentum az, hogy az érdekcsoportok által irányított gazdaság és a nemzetgazdaság nem ugyanaz. Sőt okkal remélhetjük, hogy a politikától viszonylag független vállalkozások aránya nő. Ebben az értelemben minden egyes - jó, pontosítsunk, majdnem mindegyik - külföldi tulajdonszerzés jó hír. A General Electric, a General Motors, a Philips bizonyára tárgyalnak a szocialistákkal is, de viszonyuk mégis más lesz, mint amikor Hujber Ottó ugrik be egy kávéra a minisztériumba, ahonnan nem a kockacukrot szokta magával vinni. A harmadik reménykedésre okot adó tényező az idő - amely ez esetben egyebek mellett akár gyógyír is lehet. Hova tűnt a sok virág?, dúdolhatjuk Marlene Dietrichhel, és gondolhatunk az MDF-kurzus nagy pénzügyi mágusaira is. Hová lett a féltehetségeknek és dilettánsoknak az a tömege, akikbe Antall kénytelen volt szakértelmet és tehetséget is álmodni a lojalitás mellé, mely, mára tudjuk, szintén csak illúzió volt? Néhányan - a kivételek - még ma is látszanak, egy kisebb részüket kiakolbólította a jelenlegi koalíció, de túlnyomó többségüket egyszerűen a piac nullázta le. Lehetőséget kaptak, és nem tudtak élni vele. Hosszabb távon e piaci megméretést a szocialisták - TGM szép szavával - transzvesztita nómenklatúrája sem kerülheti el. Egy idő múlva talán majd nem az számít, hogy kinek mi volt a pozíciója a KISZ KB-ben, hanem az, hogy mennyire ért a marketinghez és a könyvvitelhez. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a piaci szelekció működése szempontjából mind a NATO-, mind az EU-csatlakozás nagy jelentőségű folyamatokat indít majd el. A zsurki vodkagyárhoz hasonló, mondjuk így: rosszízű fejlesztések nem kaphatnak támogatást, ha majd a hazai intézményrendszer is európai keretekbe tagozódik be. Továbbá: bármi légyen is az a bizonyos homályba burkolózó néplélek, az biztos, hogy nem ércből öntött és nem változatlan. Nemcsak a politikai vélemények és attitűdök, de az értékek is formálódnak, még ha jóval lassabban is, mint az előbbiek. De a mai egyetemistáknak már nem kell a damaszkuszi út cikcakkjaival bíbelődniük, és az ebből fakadó neurózis terhei nélkül akár európai polgárnak is érezhetik magukat. Távlataikat és értékstratégiáikat már nem a kádári értékek fogják meghatározni. (Aligha véletlen, hogy Horn Gyula a NATO-kampányt záró beszédét a BIT szervezésében kétezer fiatal előtt performálta. Nyilván a Köztársaság téren is tudják: az, hogy vajon tizenöt év múlva is ilyen nyugodtan készülődhetnek-e a választásokra, nagyrészt azon múlik, hogy most milyen hatékonysággal plántálják a baloldali értékek tiszteletét a tizenévesekbe.) Ennek az új nemzedéknek egy jelentős része majd úgy jön, hogy előbb elmegy, és mindenféle TQM, MB, Ph. D. business fokozattal a zsebében és nagy, valódi tudással a fejében tér haza, s majd jól lenyom a piacon mindenkit - transzvesztitákat és másokat is -, akik nem bírják tartani vele a lépést. És talán egyszer, úri passzióból, majd ezek a vad suhancok egy pártot is alapítanak, melynek lesz gazdasági háttere, és amely beszéli az új idők nyelvét. Nos, talán, akkor majd valóban érdekes lesz a választási hercehurca. Azt a harminc évet meg addig majd csak kibírjuk valahogy ebben az új egypártrendszerben is. Végül is a Kádár-korszaknak is egyszer vége lett, pedig arról is azt hittük, hogy örökké fog tartani.
A szerző szociológus.
