"Mostanában semmilyen információ sem szivárog ki Mohiból, hónapok óta lehetetlen bejutni az erőműbe, úgy őrzik, mint valami várat", kesereg Wollent József, az Ipoly Unió nevű környezetvédelmi szervezet vezetője. A határ menti Ipolyság település szlovák felén, Sahyban berendezett irodájában egy egész doboz iratot tesz elénk. A mohi atomerőmű műszaki vizsgálatának eredményeit úgy ötkilónyi papír őrzi, angolul. Wollent József saját bevallása szerint még nem tudta tüzetesen végigtanulmányozni a teljes irathalmazt, azt azonban, mint elmondta, már így is látja, hogy mik a legnagyobb kockázati tényezők: "Földrengésveszély, kifogásolható betonozási, hegesztési munkák, hiányzó védőburok, a keleti és nyugati erőműtechnológiák eddig sehol sem alkalmazott és kipróbált keverése."
Történetek
Két beherovka, egy korsó sör, aztán még egy beherovka. Ekkora felajánlást kell tennünk, hogy meghaladjuk a kálnai kocsma pufajkába öltözött törzsközönségének ingerküszöbét, és egyikük hajlandó legyen felfüggeszteni a tévé bámulását, s elmondani, hogyan jutunk az erőműhöz. "Itt van kilenc kilométerre", veti oda egy megviselt arcú, borostás öreg.
A dombok mögül felbukkanó betonkürtők látképe először nem is tűnik valóságosnak, inkább egy bizarr, gigantikus filmdíszletre hasonlít. Nyolc pokoli torony, alatta egy barakkváros, egy falu hűlt és tereprendezett helye, egy romos templom meg egy elkerített temető. Miután Mohit, az egykor néhány száz lelkes magyarlakta falut legyalulták, a beruházók úgy döntöttek, mégiscsak két kilométerrel odébb kezdenek hozzá a nagy építkezéshez.
Az erőművet őrző úgynevezett seriffek állítólag a kéményekből figyelik a mozgást; ha valaki leáll és nézelődni kezd, rádión jeleznek a dzsipes járőröknek, akik azonnal intézkednek. E műveletbe néhány pofon is belefér, a fényképezőgépek pedig általában az erőmű tulajdonába mennek át. A környéken nem is volt nagy mozgolódás az utóbbi időben. Évekkel ezelőtt, az építkezés egy korábbi fázisában a szlovákiai Greenpeace megpróbált egy transzparenst feltenni az egyik kürtőre. Ez volt az egyik leglátványosabb akció, amit a beruházás ellen egyáltalán szerveztek. A Stop Mohi felirat valamivel több mint öt órát töltött a magasban, majd a biztonságiak leszedték. Tavaly is volt egy Greenpeace-demonstráció, a környezetvédők tüntetését a seriffek olyan fenyegetőnek ítélték, hogy a tömegoszlatás kényes feladatát a lévai terrorelhárító különítményre bízták, akiknek aztán "enyhe" erőszak alkalmazásával sikerült is a helyszín elhagyására bírniuk a tüntetőket.
Azóta csönd van Szlovákiában. Senki sem tiltakozik az erőmű ellen, egy helybéli szerint nem is ajánlatos. Már harmincöt éve ő szántja az erőmű körüli földeket, gépéről nézte végig az építkezést. Ha nagy lett volna a szája, rég munkanélküliként üldögélne a kocsmában, mondja. Egyszer így is megjárta az atommal, pedig nem is tiltakozott ellene. Igaz, nem is tudott volna, mert a Mohitól 80 kilométerre fekvő Bohunice (magyar nevén Apátszentmihály) atomerőművében történtekről semmi sem szivárgott ki. A hetvenes évek második felében baleset történt a nukleáris reaktorokban, ő mindebből csak annyit észlelt, hogy a nyulai egyik napról a másikra elpusztultak. Sokáig törte a fejét, mi lehetett a probléma, csak akkor kezdett az atomra gyanakodni, amikor az egyik permetező pilóta haverja, aki Bohunice környékén levegőből műtrágyázott, kéz és láb nélkül született gyerekekről beszélt, meg arról, hogy azon a környéken milyen sok koldust látott.
A bohunicei sugárszennyezésről tavaly decemberben jelent meg az első tájékoztatás, ekkor derült ki, hogy az egyik meghibásodott reaktorblokkot ugyanolyan betonszarkofág borítja, mint a csernobilit, alatta állítólag most is ég az atommáglya.
Egy nyílt levél
A mohi atomerőmű közelgő beüzemelésének hírére mindenfelől megnyugtató hangokat lehet hallani. Olyanokat, hogy ez a világ egyik legbiztonságosabb atomerőműve, akárcsak a paksi. Meg hogy értse meg már mindenki, csernobili típusú erőművek csak az egykori Szovjetunióban épültek. A szlovákok azt üzenték a magyar médián keresztül, hogy nem várt fejlemények esetére információs és riasztórendszert alakítottak ki, amit a nemzetközi megállapodásoknak megfelelően haladéktalanul működésbe helyeznek, és egy esetleges vészhelyzetről tájékoztatják a külföldi partnerszervezeteket is.
Schmidt Géza, a Pest megyei közgyűlés elnöke mindezek ellenére nyugtalan. Levelet írt Horn Gyulához, amelyben felhívja a miniszterelnök figyelmét, hogy Mohi potenciális veszélyforrás Magyarországra nézve. Az erőmű felől ugyanis az év nagy részében Budapest felé fúj a szél, és az Ipoly menti települések lakóival együtt mintegy négymillió embert fenyegetne egy esetleges sugárszennyezés. Levelében felkéri Horn Gyulát, hogy minél előbb intézkedjen egy megfigyelő-információs rendszer kiépítéséről.
"Élénken él bennem Csernobil, csak napokkal később tudtuk meg, hogy mi történt. Ezért én is nyugodtan megetettem a gyerekemmel a spenótot és a sóskát. Hiába van polgári védelem, nem az a legfontosabb kérdés, hogy hova bújjunk. Baleset esetén azt kell minél előbb megtudnunk, hogy ehetők-e a zöldségek és a gyümölcsök, vagy sem. Ehhez pedig hiteles megfigyelőrendszerre lenne szükségünk", mondta érdeklődésünkre telefonon.
Szerinte az sem mellékes szempont, hogy mérőhálózat nélkül egy esetleges sugárfertőzés okát sem tudnánk igazolni, sőt még kártérítést sem követelhetnénk Szlovákiától.
Csak az iszap a megmondhatója
Gémesi Zoltán sugárzásmérési szakember a közelmúltban megmérte Gödöllő környékén a talaj és az iszap radioaktivitását, és azt találta, hogy a mai napig ki lehet mutatni az 1986-os csernobili katasztrófa hatását. A különböző mélységből vett minták katonás rendben, papírzacskókban sorakoznak a péceli Fáy András Mezőgazdasági Szakközépiskola tanári szobájában. "Sok helyütt az átlagos érték hússzorosát mértem, ugyanezt a méhek gyűjtötte mézből is ki lehet mutatni. Egy méh ugyanis öt kilométeres körzetből gyűjti össze a virágport, tehát elég jó biomonitoring."
Gémesi Zoltán, aki egyben a gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézet szakembere, már huszonkét éve van a sugárzásmérési szakmában. A csernobili eset idején például Ukrajnából jövő gépkocsik féknyomait vizsgálta. Most a nullszintfelméréssel foglalkozik, ezért mérte meg a környék talaját és iszapját. "Sugárzási nullszintadatok nélkül nem lehet kalibrálni semmilyen mérőműszert, mivel nem tudjuk, mihez képest is emelkedne a radioaktivitás."
Gémesi már két éve felajánlotta, hogy elvégzi ezt a munkát, pályázott is a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium környezetvédelmi alapjára, de még választ sem kapott. Ennek ellenére folytatja a nullszintfelmérést.
Néhány éve részt vett egy bécsi konferencián, ahol a mohi atomerőmű volt terítéken. Akkor egyértelműen kiderült számára, hogy sok hiba van az erőmű konstrukciójában. "A hatfokozatú biztonsági rendszerből például három teljesen hiányzott. A reaktornak nem volt külső védőburkolata. Vélhetően kispórolták." Mohit elavult erőműnek tartja, szerinte ma már nem kaphatna működési engedélyt. Gémesi úgy véli, az a tény is növeli a bizalmatlanságot, hogy a létesítmény egy geológiai törésvonalra épült (utoljára 1411-ben rázta meg egy erős földrengés a környéket). Mindezek ellenére úgy gondolja, nekünk elsősorban nem Mohival kell foglalkoznunk, hanem azzal, hogy miként védekezhetünk. Az első lépésnek annak kellene lennie, hogy legalább jelezni tudjuk, ha baj van. "Nálunk annyira nem foglalkoznak az egésszel, hogy még az iszapra sincs a sugárzási határérték megállapítva. Pedig az iszapból lehet a radioaktivitást a legjobban kimutatni", fakad ki, és Ausztriát hozza fel példának, ahol Magyarországgal ellentétben az atomlobbi nem befolyásos, egyetlen atomerőművet sem engedélyeztek, mégis 400 műszerből álló sugárzásmegfigyelő-hálózat működik. Magyarországon is van ugyan egy körülbelül 50 műszerből álló sugárzásmérő-rendszer, de Gémesi Zoltán úgy tudja, ezek egy része nem üzemel, és nem is felelnek meg a nyugati követelményeknek.
Szempontok
A Nukleáris Balesetelhárítási Kormánybizottság titkára, Borsi László megbízhatónak tartja ezt a rendszert: "Az állomások tízpercenként mérik a gammát", mondja. Az adatokat naponta háromszor felküldik a Belügyminisztériumhoz tartozó központba. "Még a Pentagon veszélyhelyzeti tervezési főigazgatója is jónak találta ezt a rendszert."
Katasztrófa esetén a sugárszennyezés mértékétől függ, hogy mit kell csinálni. A fogyasztás korlátozásától az elzárkózásig, a kötelező jódtablettaszedéstől a kitelepítésig sok minden elképzelhető. Egy csernobili nagyságú sugárdózisnál például azonnal kitelepítenék a lakosságot. "Persze rendkívül kicsi egy ilyen baleset veszélye", nyugtatgat.
Az Ipoly menti térséghez tartozó magyarországi Vámosmikola polgármesterét mostanában nem is annyira a baleset veszélye izgatja, inkább a "normál üzemmód". Durján Miklós újabban kifejezetten skizofrén helyzetbe került. Eddig a Mohi-ellenes aktivistákat támogatta, most pedig kénytelen meggyőző propagandát kifejteni, ha nem akarja, hogy elköltözzön a tőke a környékről. Mohi közelsége ugyanis tönkreteszi a szépen fejlődő idegenforgalmat és eladhatatlanná a térség fő árucikkét, a bogyós gyümölcsöket. "Az almánk jobb, mint a szabolcsi, de hát ki vesz Nyugaton olyan gyümölcsöt, amely harminc kilométerre termett egy nukleáris reaktortól?"
Korábban szinte minden évben volt Szlovákiában valamilyen megmozdulás az erőmű ellen. "Mára lecsillapodtak a szlovák kollégák. Állítólag csatornázásra meg más helyi beruházásra csak akkor jön elegendő központi pénz, ha a polgármester nem foglalkozik környezetvédelmi ügyekkel." Az árukapcsolásnak ez a módja, úgy tűnik, bevált: Mohi környékén elég nagy a csend mostanában.
Kovács Róbert
Pénzek, gondok
A mohi atomerőmű eddig mintegy 70 milliárd szlovák koronába került, a tervezett további három reaktorblokkra még 40-50 milliárdot kell költeni. Összehasonlításképpen: a bősi beruházás eddig 27 milliárd koronát emésztett fel, s 18 milliárdos adósságot halmozott fel.
A mohi atomerőmű építése pénzhiány miatt többször évekre megakadt. Legutóbb 1993-ban, amikor a környezetvédők nemzetközi tiltakozó kampánya hatására az EBRD (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) nem folyósította a kért hitelt. Az építkezést és a leállás miatt elavult berendezések felújítását végül is egy részben szlovák, német és francia bankokból álló konzorcium pénzéből, részben orosz forrásokból folytatták.
