Nem is lehetett másként: az ügyészségi nyomozóhivatal csak ült, és várta, amíg a kábítószerosztály nyomozói lecsapnak egy tizenötmilliós hasisszállítmányra; aztán rajtuk ütöttek, hogy kényszervallatás és kábítószerrel való visszaélés miatt hármuk ellen eljárást indítsanak.

Berta Attila, Budapest rendőrfőkapitánya a hír hallatán bekapcsolta a személyéhez rögzített sajtófőnököt, és ellentámadásba lendült. Gergelits Zsóka úgy beszélt össze-vissza, hogy pszichiáter legyen a Schöpf-Merei Kórház drogambulanciáján, aki érti, és kezelt a Lipóton, aki nem: akiket lekapcsoltak, azok drogdílerek, kényszervallatásról pedig szó sincs a Funk-ügyben. Az Esti Krónikában az a szókapcsolat, hogy kényszervallatás, már el sem hangzott, mert, idézve a szóvivőt, "ha cáfolnám ezt, vagy megerősíteném, akkor államtitkot sértenék". Kuncze Gábor is csak annyit mondott: tud az ügyről, a többi a törvény dolga. Végül Berta mondta meg a biztosat: mi mást találhatna egy belső nyomozás egy kábítószer-ellenes rendőrnél, mint kábítószert. De akkor mit kell találni egy olajügyekben nyomozó KBI-s tisztnél? Kétszáz vagon szőkítetett? Az erkölcsrendészek ágyában fél mázsa eredeti szőkét, a szervezett bűnözők ellen harcolókéban pedig egy keresztapát?

A Funk-ügyben a BRFK a saját csapdájába esett: elhitték azt a hülyeséget ("a kábítószereseket gyógyító orvos drogot árul"), amit most saját mentségükre hoznak fel, és ami mellett kitartóan érveltek (törvénytelenül egyébként). Ennél csak az lenne szörnyűbb, ha bebizonyosodna, hogy a botrány mögött valóban bűnözői összeesküvés és rendőrségi belviszály áll. Bertának ez esetben el kellene gondolkodnia azon, hogy akar-e ő olyan országban élni, ahol a rivalizáló rendőrök egymás ellenében az alvilággal fognak össze. Ha nem, akkor talán lazíthatna egy kicsit.

Biztos akad BRFK-raktár, ahol kamatoztatni tudná vezetői kvalitásait.