Publicisztika

Paszternák László szakszervezeti funkcionárius, az MSZOSZ szociáldemokrata platformjának vezetője (ez is jó, hogy egy szakszervezetben van szociáldemokrata platform, lehetne még billenő-, ízes, sőt tormás-mustáros platform is) még fontolgatja, kössön-e választási szerződést az MSZOSZ az MSZP-vel. Egyfelől jó lenne, ha néhány ágazati vezető továbbra is ott ülne a parlamentben, abból baj nem lehet, csendben vezetnék az ágazatot, neki a falnak, meg vissza, másfelől viszont az MSZP még mindig nem adta oda azokat az "értékes ingatlanokat", amiket pedig megígért az MSZOSZ-nek. Ez tiszta beszéd. Ebben az országban a "jelentős nagyságrendű" ingatlanokat az MSZP osztogatja, csekély viszontszívességekért cserébe. Paszternák amúgy elégedett a szocialistákkal, a tb-önkormányzatok ügyében például teljesítették, amit ígértek az érdekképviseleteknek, és mi csak csodálkozunk, né, nem is szólt az MSZP, hogy a tb-önkormányzatok kapcsán bárkinek is ígért volna valamit.

Azt írja Tamás Gáspár Miklós, hogy veszélyben lévén a magyar liberalizmus hagyománya, itt az ideje, hogy belépjünk egy pártba. (Tamás Gáspár Miklós: Most tessék belépni a pártba!, MaNcs, 1997. július 17.) Ki-ki a sajátjába természetesen. Nem vitatom a jeles közíró igazságait. Diagnózisával egyetértek. Való igaz, hogy a magyar liberalizmus válságba sodródott, vitathatatlan, hogy a közjó ápolása valamennyiünk kötelessége. Közjó nélkül nincs köztársaság. A mára kialakult bizalomhiányos, önző társadalmi közeg nemcsak Magyarország integrálódását fenyegeti, de az is kérdéses, hogy az ország meddig marad működőképes. Kialakul-e a megfelelő visszacsatolás a társadalom és a politika között, vagy a politika marad-e az, ami a mi tájainkon mindig is volt, úri huncutság, amelyet a közösség megvetően elutasít magától?

Ki telefonálhatott a Nyugdíjbiztosító székházába hétfő reggel? Hogy bomba van, kezit csókolom, az üzemegységben elhelyezve? Az illető mindenesetre jó búvóhelyet választhatott, mert mire az elnökválasztók átértek a Nyugdíjfolyósítóba, már ott is telefon várta őket, hogy ott se tessenek ülésezni, tisztelettel, mert ott is felrobbanik a krémium, ha sokat ülésez. Aztán az Egészségbiztosítóban dettó. Ekkor jelentette ki egy harcias matróna, egyfajta Dobó Katicaként, aki akár Bálint Attila MSZOSZ-szóvivő is lehetett, hogy az utcán is megválasztják, akit meg kell, vagy a Duna jegén, vagy Eger várában! És így is lett. Hogy pontosan kiket és hogyan és mi végre választottak meg, azt nem sokan értik Magyarországon, és egyáltalán nem biztos, hogy nem éppen ez a cél.

Sok szó esik manapság a világ - legalábbis a legutóbbi időkig - szinte megállíthatatlanul felfelé száguldó tőzsdéit és persze befektetőit fenyegető kataklizmáról. Bár e sorok szerzője (e lapban is dokumentáltan) osztja a jogos aggodalmakat, a helyzet valós megítélése választ leginkább a filozófusokat évszázadok óta izgalomban tartó és nem utolsósorban Van Goghot is egy festmény erejéig megihlető kérdésre igényel: honnan jövünk és hová megyünk?

Amikor már nagyon látszott, hogy a néhai Fiatal Demokraták Szövetségének jogutóda és szatellitjei jól beindultak a magyar termőföld védelmére; amikor már nagyon úgy tűnt, hogy az agrárxenofóbia lesz az a közös alap, amelyre az ellenzéki egység feláll; amikor tehát már nagyon gyűlt a sok autogram a magyar vidéken - akkor az ügynöktörvény által kétszeresen is érintett H. Gy. polgártársunk gondolt egyet. Derűs, napsütötte csütörtöki nap volt, amikor a miniszterelnök a kormány ülésén szerényen köhintett, és imígyen szólt: "Há´ jó. Há´ döncsön a nép. Ugye, Laci, ugye, Gábor. Na." És a nép ügydönteni fog, de nem ám csak úgy. Három kérdés lesz, és a kormánypártok mindháromra igent várnak tőlünk, s ha még belevennék azt is, hogy maradjon-e feloszolva a Munkásőrség, akkor lehetne megint négyigenesnek hívni, de így nem lehet.

Két hete tartották a társadalombiztosítási önkormányzatok alakuló közgyűléseiket, ám azóta sincs elnöke sem a Nyugdíj-, sem az Egészségbiztosítási Önkormányzatnak. Az EbÖ hétfői összejövetelén például zárt ülést rendeltek el, azon háromszor is szavaztak, eredmény mégsem lett. Az önkormányzatba delegált szakszervezeti káderek, valamint az úgynevezett munkaadói szervezetek képviselői képtelenek megegyezni: a - valószínűleg csak megszokásból - jelentős erőnek mondott MSZOSZ magának akarja mindkét posztot, a munkaadói oldal viszont a nyugdíjbiztosítót nem adná; mint hangoztatják, erről meg is állapodtak, de az MSZOSZ nem enged. Ami persze nem ennyire egyszerű: a két nagy munkaadói szövetség menet közben összebútorozott az MSZOSZ-szel, erre a többi szakszervezet rágott be, és így tovább. Mindez azért is szép, mert Kökény Mihály népjóléti miniszter két héttel ezelőtt amiatt lelkendezett, hogy az önkormányzatok felállásával nincs szükség a parlamenti pártok által delegált felügyelőbizottságra, ergo a politikai csetepaték ezáltal kiiktatódtak a tb-ből.

"Miért nem jobb az, ha kimaradunk a NATO-ból?" - kérdi tőlem a Narancs augusztus 14-i számában Lángh Júlia ápoló és St. Auby Tamás hadirokkant. Megszólalásuknak címet is adtak: "Nyilvános kérdés", ezzel jelezve, hogy nyilvános választ várnak el tőlem, nem valamiféle kecses magánmegnyilatkozást. És ezt kánikulában teszik velem. Tovább nehezíti feladatomat, hogy a felkérők "független szerző"-nek becéznek. Nem válaszolhatok úgy, hogy az olvasók egyik tábora ne higgye e minősítésnek éppen az ellenkezőjét. Függetlennek többnyire az olyan nyilvános megszólalót tekintjük, aki a mi véleményünket fogalmazza meg. De létezik-e független véleményalkotás? Ha komolyan vennénk e jelzőt, akkor csak olyanokra alkalmazhatnánk, akiknek a véleményei az érdekektől is függetlenek. Ámde olyan kérdésben kérik ki a véleményemet, mely elsősorban nem magasztos eszmékhez, hanem érdekekhez kapcsolódik. Csak a magasztos eszmék szférájában lehetünk maradéktalanul függetlenek. Ha például megkérdezik tőlünk nyilvánosan, hogy mi jobb: az erőszak vagy az erőszakmentesség, akkor a független szellemek biztos önérzetével dönthetünk az utóbbi mellett. A baj csak az, hogy döntésünk tartalmatlan, mert a legkisebb mértékig sem befolyásolja az univerzális erőszak monopóliumát, mely minden emberi együttélés támasza és talpköve. Ha viszont az erőszak különféle formái között választunk, akkor már megjelenik döntéseink erőterében az érdek, és függetlenségünk relativizálódik. Olvasmányaim során csak egyetlen abszolúte független emberrel találkoztam: Heine ama matrózával, aki napsugaras időben az árbockosárból "Jackson admirálisért halok meg!"-et kiáltva a tükörsima óceánba ugrott és megfulladt. Õt kizárólag eszményei motiválták.

Glatz Ferenc, az MTA elnöke a Népszabadság ünnepi számában megoldja - vagyis megoldják, mert Glatz végig királyi többesben beszélnek, vagyis írnak - korunk néhány nagy problémáját: milyen államunk legyen ezer évvel azután, hogy István király megalapította, nüná, és ennek az államnak mivel is kéne foglalkoznia. Igen jó olvasni ilyesmit, mert hát az embert régóta gyötrik ezek a nagy kérdések, és régóta várja, hogy valaki végre jöjjön, és megoldja őket, de lehetőleg eléggé szűk terjedelemben, mert ebben a hőségben ki bírna sokat baszakodni a betűvel, és amúgy is már fél ötkor ki kell ülni a rakpartra foglalni a helyet a tűzijátékhoz.

Miután voltaképpen papírja van róla, hogy a magyar pribékek nem bírtak vele, egy varázslatosan ostoba ellenzéki párt kormányzati ambícióktól sújtott elnöke, nevezett T. József a Kínai Népköztársaságba látogatott, ahol őt fogadták. Mindenféle antikommunista világ-gittegyletek elnöke, az ordas bolsevik eszmék világszerte rettegett ellensége, Tajvan és más kistigrisek igaz magyar barátja nagyobb kandúrt keresett magának, hisz az FKgP sose vonta kétségbe, hogy csak egy Kína van, az is népi. Teli jegyzetfüzettel utazott pekingi házigazdáihoz - egy a kommunista párttól nyilván független, mondhatni ellenzéki intézményhez - a jeles féregirtó; a két ország eltérő úton jár, de az államférfiak ezen túlteszik magukat. Az egyik ötlete az Óbudai-szigeten létesítendő vigalmi/üzleti chinatown volt. De T. József nagy gondolata a barterszerződések felvetése lehetett, na, a kínaiak ettől lemehettek hídba vagy a közértbe. Áruért árut! Ha meg valamelyik állam esetleg átmeneti nehézségekkel küszködne, akkor Kölcsönösen Gazdasági Segítséget nyújthatnának egymásnak.

Miért kerülhetett most ismét a figyelem középpontjába a kelet-európai titkosszolgálatok működése? Igaz, vannak országok, ahol 1989 óta le se került a napirendről a kémszervezetek és -elhárítások belső problematikája, illetve e problémák összefonódása az általános politikai válsággal. Mégis különös, hogy 1996-97 fordulóján mintha új időszámítás vette volna kezdetét, s mintha ténylegesen csak most kezdene kialakulni az a stabil struktúra, amely az elkövetkező évtizedekben meghatározója lesz e szervezetek működésének.

Ha valakinek nem használt a múlt heti győri Horn-Meciar-találkozó, az nem Horn Gyula volt, akármit mond is erről a magyar ellenzék. A magyar ellenzék erről elég sok mindent mond - és nem csak erről: a magyar ellenzék zászlóshajója, a mérsékelt polgári nyugodt erő babérjaira pályázó Fidesz - Magyar Polgári Párt például, úgy tűnik, jelentős erőfeszítéseket tesz, hogy a nagy előd és példakép, az ezer sebből és önnön hülyeségétől elvérzett Magyar Demokrata Fórum összes hibáját megismételje. Például a határon túli magyarok ügyét belpolitikai célokra igyekeznek felhasználni, magyaráznák meg különben, hogy mire is gondolt a párt elnöke, amikor az erdélyi magyar autonómiáról beszélt.

Az volt, hogy leszakították megint azokat a zászlókat, és az ember ettől elszomorodott, mert azt hitte, hogy az 1996. novemberi választások után minden, de minden megváltozott. A román nép, a választási eredmények tanúsága szerint kis híján egy emberként mutatott ajtót a szélsőségeknek, az általuk létrehozott neobizantin állapotoknak nemkülönben, és bár az Európába vivő vonat ez alkalommal el is ment, többé-kevésbé kézzelfogható ígéret született, hogy a következőn már ott lesz Románia, meg se áll Brüsszelig. És akkor ez a zászlóhistória. Meglehet, érdekes megint rákérdezni, mit keres az RMDSZ ebben az egészben.

A süldő lányokat és lányanyákat kéretik ismét kiengedni, elvonult a Forma-1-es cirkusz és derék közönsége, eltűntek a tudósítások szerint a nyomukban poroszkáló magyar alvilág sikerágazatai, a prostituáltak és a nyerészkedő árusok. A hőguta maradt.

Úgy látszik, mégiscsak közeledik a választási idény, a népképviseleti szakemberek adrenalinszintje felnövekvőben, amit mi sem látszik fényesebben igazolni, mint hogy újabban már Horn Gyula is érthető mondatokban beszél, még akkor is, ha a kiadott műsortervtől eltérően, rajtaütésszerűen mintegy, bizonyára meglepve őt magát is, egyórás interjút sugároz vele a rádió, amelyben a lélekben mintegy 38 és fél magyar miniszterelnöke óva int: "...egy dolgot Torgyán Jóska figyelmébe kell ajánlani: meg kell gondolni, hogy mikor kommunistáz meg anyáz a parlamentben."