Publicisztika

Az Országgyűlés hétfői munkanapján Horn Gyula napirend előtti felszólalásában többek között a magyar kormány és a Szentszék közötti megállapodásról, a nyugdíjemelések mértékéről (amely az előzetes várakozásokkal ellentétben magasabb lesz), a közeljövő feszített törvényhozási menetrendjéről beszélt. Mondandóját az ellenzék rég nem tapasztalt mértéktartással kommentálta. Kötözködtek természetesen, ahogy ez illik - a kereszténydemokrata Isépy frakcióvezető például egy pár nappal ezelőtti ötödrangú poénkodás kapcsán Horn Gyula lehetséges szentté avatásának ecsetelésébe bonyolódott bele reménytelenül, hogy ez ügyben ő akár az ördög ügyvédjének is hajlandó elszegődni, s valami tömjénfüstöt is belekevert a dologba; Szájer képviselő (Fidesz) pedig feltehetően csak azért használta ki ötperces időkeretét, hogy mondandójának dramaturgiai tetőpontján az SZDSZ-t jól leegyházellenesezhesse -, ám az ellenzéki reagálások leginkább Boross Péter (MDF) hozzászólásával jellemezhetők, aki Horn retorikai teljesítményét ecsetelve (hogy tudniillik reméli, a továbbiakban ez lesz a jellemző a parlamentben, "nem pedig Jászapáti szelleme"), valósággal beleájult a kormányfő egy intim testrészébe.

A bank, amely március elején igazán közel állt a véghez, a hét végi közgyűléssel, mondják hozzáértők, lényegében

A Gyanú Iskolája

(Kell-e nekünk filozófus?) Nem kell. "Hát mi az ördögnek?", kérdezte a miniszterelnök is - aki a Horn Gyula - a közönségét a vasárnapi lakossági fórumán.

Azért ilyen ország is kevés van: a köztársaság elnöke kiír egy népszavazást, az adott napon elmegy kézhez venni a szavazócédulát, és megállapítja, hogy csalás történt. A választási bizottság feljelenti a belügyminisztert, a belügyminiszter önkormányzatokat jelent fel, az ellenzék lemondásra szólítja a belügyminisztert, és fel is jelenti, valamint mindenki kivonul mindenhonnan.

"Amerika nyilván nem szenved annyira a nagy eszmék gyengélkedésétől és a történelmi szenvedélyek kihűlésétől, mint Európa, mert nem ez fejlődése motorja. Ezzel szemben nagyon megszenvedi, hogy eltűntek a kihívást jelentő ideológiák" - nézett körül a felhőkarcolók árnyékában a nagy Baudrillard, hogy aztán igen értetlenül és jórészt igazságtalanul elposztmodernkedje a látottakat. Hanem abban biztosan igaza van, hogy mi itt, (Ká-)Európában, ebben a gyönyörű nőben ("becsüld meg őőőt!") igencsak hagytuk gyengélkedni nagy eszméinket, nem olajoztuk meg rendesen fejlődésünk motorját, és nem öntöztük naponta történelmi szenvedélyeinket. Amerikában is ez van, de míg ott mégsem tűntek el a kihívást jelentő ideológiák, Európa nyugati részén pedig a politikai eszmék lassan, de biztosan egymásba konvertálódnak (New Labour/tory gazdaság; SPD/Zöldek; Olajfa-koalíció), addig minálunk a szabadság eszméje lassan, de bizonytalanul lekerül napirendről: míg a rendszerváltáskor még kísértetként járt be, ma már csak fantom, a "bizonytalanság" szó szinonimája választási kampányban, az elbocsátástól rettegő alsó középosztály legrosszabb rémálma.

illetve lett volna, ha nem lett volna aznap is minden sehogy se, ahogy szokott, esővel kezdődött, majd átment verőfénybe, ami szép példája lehetne a meteorológiai szimbolizmusnak, ha volna ilyesmi, ám még ilyesmi sincs, annyi van, illetve volt mindössze, hogy kék meg sárga emberek futkostak sokáig, majd a bajnokjelölt bajnok lett. Említésre, ha egyáltalán, mindössze azért érdemes a tény, mert végre valami, ami mögött nincs semmi más, se összeesküvés, se umbulda, legalábbis lapzártáig egyetlen fórum se akadt, ahonnét judeoliberálbolsi cselszövényre gyanakodtak volna. Úgy látszik, a közvélemény, legalábbis a szalonképes része, beletörődött, hogy ez annyi, amennyi, egy futballcsapat addig nyerte meg a mérkőzéseit, amíg elegendő pontot össze nem gyűjtött ahhoz, hogy az első helyet kiérdemelje.

Alig pár nappal pünkösd előtt kiderült, hogy jó dolog kereszténynek lenni Magyarországon, talán csak kereszténydemokratának lenni még jobb, hisz akkor újraélhető az újrakezdés lázas jókedve. Történt, hogy Horn Gyula megállapodott a Vatikánnal a katolikus egyház kártalanítási követeléseiről, mégpedig az ősi kisgazda reprivatizációs elv alapján: az ellopott jav nagyobb része 2011-ig ingatlanként visszakerül eredeti tulajdonosához, a másik részét, a járadékot készpénzben folyósítják, vagy hitelkártyával leemeli a materialistának nem nevezhető szervezet, szerencsére piti ügy ez, csak százmilliárd forintról van szó, nem sajnáljuk senkitől, ami visszajár, az visszajár; kérdés persze, hogy akkor mit szarakodtak a zsidók négymilliárdjával, mindegy, halleluja.

Ötnapi távollét után ismét két névtelen levél várt odahaza. Átfutottam, majd a szemétbe dobtam őket. Mindkettő Gomblyukba Maczóval! című Népszava-beli szösszenetemre reagált. A levélírók kikövetkeztethető véleménye szerint ezt a gomblyuk-indítványt én agyaltam ki, hogy majmot csináljak egy jóságos magyar anyukából. Ámde a leggunyorosabb rosszindulat sem tételezheti fel, hogy fél évszázaddal a második világháború befejezése után egy demokráciában engedélyezett párt pusztán azért készíttet valakinek a tiszteletére jelvényt a gomblyukakba, mert az illető a parlamentben zsidózott egyet. A gomblyuk-indítvány a MIÉP szellemi tulajdona, és nem ellenséges gúnyból, hanem odaadó pátoszból fakad.

Nem aktuális a többpártrendszer - mondta szegény Grósz Károly a tévében. Nem időszerű a frakcióegyesülés - mondta szegény Giczy György a rádióban, és bár az ilyesmi inkább helyhez, mint időhöz kötött kijelentés, félő, az idő most Giczyt igazolja. Pedig be szép is lenne, tiszta Európa: egy igazi jobbközép frakció, tele igazi kereszténnyel, demokratával és unióval, a nevük is Keresztény Demokrata Unió lenne, Isépy lenne a frakcióvezetője, és extra bonusként ez a két párt alkotná együtt a legnagyobb frakciót; lenne sok közös ülés.

Tulajdonképpen akár optimistának is lehetne lenni, gondolja a közép-európai ember, aki már alkatánál fogva is, ha teheti, derűt lát, és értesül a Velencében történt fejleményekről, netán a televízión követte az eseményekből azt, ami publikus lett belőlük. A Padánia, abban még volt valami ijesztő fasiszta mellékíz; Texas példája addig volt csábító, amíg mindössze annyit tudtunk, hogy két szeparatista ott meglógott, és most az erdőkben bujkálnak, gombának, éles helyzetben mókusnak álcázván magukat holdvilágnál szeparálnak; aztán meglátta az ember a főszeparatistát meg a főszeparatistáné asszonyt, továbbá a nagykövetségnek kikiáltott lakókocsit, hát rögtön el is ment a kedve az egésztől. De ez a velencei história tetszetősen indult, és nemcsak a várossal kapcsolatos reminiszcenciák révén. Városállamokban kéne élni, az ilyen entitásokban a polgároknak tényleges közük van egymáshoz, nincs ez a lidérces nemzetállam-vízió a maga etnikai tisztogatásaival és Kulturkampfjaival, továbbá az ilyen államok egymás nélkül elhalnának, előbb vagy utóbb kimenne a divatból a hadviselés; szóval az egész antipolitikai álomszövés, amivel Konrád György gazdagította annyi bájjal a nyolcvanas évek verőfényét, az rögtön valamiféle konkrét keretet nyerne. De ha mindaz, amit megálmodott, mégse jönne be mind, hát legalább végre a Kammermayer Károly utca vitatná meg a dolgot, vagy folytatná a vitát más eszközökkel, a Népstadion környékiekkel, nem két absztrakciónak, hogy magyarok kontra szlovákok, hogy csak egy példát mondjunk, kéne ölre mennie.

A februárban megtartott 28. Magyar Filmszemle, Tímár Péter Csinibaba című, kis jóindulattal játékfilmnek (anélkül tévérevünek) nevezhető dolgozata magas jutalmazásával (megosztott fődíjat nyert a mű) immár hivatalosan is deklarálta, ha tetszik, írásba adta, hogy mire vágyik leginkább az a társadalmi közeg, amit ilyenhelyt nagyvonalúan csak "szakmának" szokás nevezni. Sikerre. Természetesen nem az úgymond "szűken vett szakmáról", tehát körülbelül azokról, akik ilyesmiért kapják a fizetésüket, van szó, éppen ellenkezőleg. Nagy közös óhajtással állunk itt szemben. Nagyra vágyik, ha szóba jön, az is, aki amúgy csak februárok táján vagy támogatási kérelmek el-utasításakor szokott ezt-azt gondolni a magyar filmről.

Mint a hírekből kiderül, a rendőrség nyomon van, nyomon lesz, sőt tulajdonképpen nyomon is volt, csak korábban ezt nem vette észre maga se, amin persze nincs semmi csodálnivaló, abban a vészterhes forgalomban.

Különösen a lelki szegények azok, de Ceferino Jiménez Malla, "El Pelé" is az, aki egy, mai szemmel nézve meglehetősen vitatható felállású háborúban hajtotta végre meglehetősen vitathatatlan jó cselekedetét, egy papot védelmezett meg az istentelenek, a spanyol polgárháború republikánusainak lihegő bosszúja elől, és ezért az életével fizetett. Hogy a spanyol polgárháborúból, illetve az ott egymásnak ugró felekből később mi lett, ebből a szempontból tulajdonképpen mindegy, ha valakire lőnek, próbáljuk megvédeni az illetőt, akár az életünk árán is, fütyüljünk rá, ki melyik oldalon áll, arra pedig végképp, hogy melyik oldal lesz majd a győztes.