Másfelől viszont az is, hogy egyáltalán az ilyesmit lehet, tehát fel lehet mászni a Campaniléra, zászlót kifüggeszteni, és csapkodó árnyékában delirálni ideig-óráig, majd karhatalom által elvezettetni, de maximum az első mentálhigiéniai lerakatig, aztán nincs harag, jó kis hecc volt, csóválja fejét a karhatalom és a vele szövetségre lépett tömegtájékoztatás. Nem kiált hazaárulót, a másik absztrakció bérencét a kutya se, másfelől viszont lehet, hogy a szeparatisták epés megjegyzéseket tettek odafenn, mondjuk, a ravennaiakról, akik majd csak később csatlakozhatnak, mondjuk, az összpadán sajttömbhöz, míg magukat az a nem tudni, hány velencei lelki kormányfőjének vélték, de erről nem esett szó. A szabadság lehelete csapja meg a közép-európai nézőt, a nyugati demokráciák szabadsága, ahogy értesül. Aztán végignézi a pofonokat, amit az olasz rohamrendőrök kennek le a jámboran kérődző szabadságmozgalomnak. Ettől elmegy a kedve mindentől. Úgy érzi, ha majd Európában leszünk, ebből a szempontból legalább hazaérkezünk.
Tulajdonképpen akár optimistának is lehetne lenni, gondolja a közép-európai ember, aki már alkatánál fogva is, ha teheti, derűt lát, és értesül a Velencében történt fejleményekről, netán a televízión követte az eseményekből azt, ami publikus lett belőlük. A Padánia, abban még volt valami ijesztő fasiszta mellékíz; Texas példája addig volt csábító, amíg mindössze annyit tudtunk, hogy két szeparatista ott meglógott, és most az erdőkben bujkálnak, gombának, éles helyzetben mókusnak álcázván magukat holdvilágnál szeparálnak; aztán meglátta az ember a főszeparatistát meg a főszeparatistáné asszonyt, továbbá a nagykövetségnek kikiáltott lakókocsit, hát rögtön el is ment a kedve az egésztől. De ez a velencei história tetszetősen indult, és nemcsak a várossal kapcsolatos reminiszcenciák révén. Városállamokban kéne élni, az ilyen entitásokban a polgároknak tényleges közük van egymáshoz, nincs ez a lidérces nemzetállam-vízió a maga etnikai tisztogatásaival és Kulturkampfjaival, továbbá az ilyen államok egymás nélkül elhalnának, előbb vagy utóbb kimenne a divatból a hadviselés; szóval az egész antipolitikai álomszövés, amivel Konrád György gazdagította annyi bájjal a nyolcvanas évek verőfényét, az rögtön valamiféle konkrét keretet nyerne. De ha mindaz, amit megálmodott, mégse jönne be mind, hát legalább végre a Kammermayer Károly utca vitatná meg a dolgot, vagy folytatná a vitát más eszközökkel, a Népstadion környékiekkel, nem két absztrakciónak, hogy magyarok kontra szlovákok, hogy csak egy példát mondjunk, kéne ölre mennie.
Tulajdonképpen akár optimistának is lehetne lenni, gondolja a közép-európai ember, aki már alkatánál fogva is, ha teheti, derűt lát, és értesül a Velencében történt fejleményekről, netán a televízión követte az eseményekből azt, ami publikus lett belőlük. A Padánia, abban még volt valami ijesztő fasiszta mellékíz; Texas példája addig volt csábító, amíg mindössze annyit tudtunk, hogy két szeparatista ott meglógott, és most az erdőkben bujkálnak, gombának, éles helyzetben mókusnak álcázván magukat holdvilágnál szeparálnak; aztán meglátta az ember a főszeparatistát meg a főszeparatistáné asszonyt, továbbá a nagykövetségnek kikiáltott lakókocsit, hát rögtön el is ment a kedve az egésztől. De ez a velencei história tetszetősen indult, és nemcsak a várossal kapcsolatos reminiszcenciák révén. Városállamokban kéne élni, az ilyen entitásokban a polgároknak tényleges közük van egymáshoz, nincs ez a lidérces nemzetállam-vízió a maga etnikai tisztogatásaival és Kulturkampfjaival, továbbá az ilyen államok egymás nélkül elhalnának, előbb vagy utóbb kimenne a divatból a hadviselés; szóval az egész antipolitikai álomszövés, amivel Konrád György gazdagította annyi bájjal a nyolcvanas évek verőfényét, az rögtön valamiféle konkrét keretet nyerne. De ha mindaz, amit megálmodott, mégse jönne be mind, hát legalább végre a Kammermayer Károly utca vitatná meg a dolgot, vagy folytatná a vitát más eszközökkel, a Népstadion környékiekkel, nem két absztrakciónak, hogy magyarok kontra szlovákok, hogy csak egy példát mondjunk, kéne ölre mennie.