A "sztoriról" megjelenteket olvasva kitűnik: a történetet, akár van alapja, akár nincs, senki nem az elejétől ismeri. A lapok úgy féltávnál vették föl a fonalat - az év első harmadában, amikor a Határon Túli Magyarok Hivatalában (HTMH) megindult találgatásokról értesülve egyik-másik kolléga megpróbált utánajárni az ügynek. A hivatali szóbeszédek alapját az szolgáltatta, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal elbeszélgetett néhány tisztviselővel a házaspárról - aminek a híre gyorsan elterjedt -, illetve ennek (is) a hatására a magyar állami szervek a gyanúba kevert személyek elől fokozatosan elzárták az addig a rendelkezésükre álló információs csapokat. Az is kitetszik - és ebben valamennyi közlés megegyezik -, hogy a téma iránt még tavasszal különösen a Fidesz szakpolitikusai kezdtek érdeklődni. Többek között az a férfiú is, aki a napokban a magyar titkosszolgálatokért aggó-dott nyilvánosan: hogy ti. a komcsi kormányok sosem engedik a hivatalt rendesen dolgozni, mert politikai érdekeik szerint mozgatják őket. (Mindezt az a politikus mondta, aki a saját titokminisztersége idején a "megfigyelési "ügy" - eme közröhejbe fulladt politikai rágalomhadjárat - "alátámasztására" igyekezett bizonyítékokat kreáltatni a szakszolgálatokkal. Ettől még a mostani megállapítása akár igaz is lehet, csak éppen magát is bevehetné a példák közé.)
Bár az információkat adagolóknak nyilván van még muníciója (vajh' melyik nagy párt szóvivőjéről melyik szerkesztőség kapja a követ-kező e-mailt? és az mit bizonyít majd? az lesz a gyanús, aki nem gyanús?), s az oknyomozás román és magyar zászlóshajói nyilván sokat hivatkoznak még egymásra, az már most nyugodtan kijelenthető: a kémhistóriában maga a kémkedési szál a legérdektelenebb. Valamivel nagyobb figyelmet érdemelnek a belmagyarországi kavarások; ezek természetrajzát viszont az unalomig ismerjük már. (Lapértesülések szerint vagy a Fidesz kavar vagy az MSZP - gondolták volna?) A nem cáfolt (és ellenőrizhető) információkból, a névvel vállalt nyilatkozatokból ellenben olyan következtetések is levonhatók, melyekről inkább hallgatni szokás, ha a magyarkérdés fölmerül.
*
Jó néhány nyilvános vélemény, ha áttételesen is, de érzékelhetően elítéli a házaspár "kémkedését" - amiről, ismételjük, jószerivel semmi olyan nem tudható, ami egyfajta klasszikus, "tankönyvi" hírszerzésre utalna. Állítólag adatokat szolgáltattak a román igazságyügyi szerveknek olyan erdélyi magyar szervezetekről, amelyek gyanús körülmények között költöttek el magyarországi közpénzekből származó támogatásokat. (Holott inkább kórusban kellene követelni a magyarországi költségvetési pénzek határon túli hasznosulásának ellenőrzését, és minden segítséget megadni állami szinten is a külföldi partnerintézményeknek ahhoz a munkához, amit részben helyettünk végeznek.) Borzasztó, valóban. De miért is? Csak nem azért, mert a románoknak szivárogtattak? (Már ha.) A magyarországi vélemények legtöbbje - és nem csak a jobboldaliak - akarva-akaratlanul is mintegy visszaigazolják azt a sovén román axiómát, miszerint az erdélyi magyarság a Magyar Köztársaság ötödik hadoszlopa, mivel számára Budapest politikai érdeke a mérvadó. A "kémügy" kontextusában a magyarországi véleményformálók egy része is azoknak tekinti őket, hiszen nem feleltek meg annak a hazug és rendkívül kártékony (határon inneni és kívüli) elvárásnak, miszerint a magyar-magyar ügyek belmagyar kérdések, azokhoz még akkor sincs köze másnak, ha az adott események egy másik állam területén bonyolódnak is. Pedig ha e konkrét gyanú (a külföldi igazságszolgáltatás állítólagos megsegítése) igaz, a házaspár pusztán lojális volt saját állama törvényeihez és szerveihez. Ebben a gondolatmenetben persze legalább annyi a ha, mint a kémsztoriban - de hogy ezúttal valódi problémáról van szó, azt éppen a határon túli magyar vezetők megnyilatkozásai mutatják a leghívebben.
*
Markó Béláékat ez az ügy ugyanolyan pőrén szembesítette lehetetlen helyzetükkel, mint a tavalyi hisztéria a kettős állampolgárság miatt. A magyar állampolgárság alanyi jogú, tömeges kiterjesztését soha nem tartották jó és jogszerű megoldásnak. Ám a romániai parlamenti választások előestéjén, amikor nem volt tudható, hogy az RMDSZ egyáltalán bekerül-e az ottani törvényhozásba, szavazóik miatt kénytelenek voltak a hagymázas elképzelések mögé állni. Most pedig két olyan erdélyi magyar közszereplőt tagadtak meg látványosan - nem kis megrökönyödést kiváltva odaát -, akik tudottan az RMDSZ-vezetés, főként Markó elnök bizalmasai voltak.
Az RMDSZ etnikai érdekvédő párt. Az RMDSZ a román parlamentáris berendezkedés egyik kulcsszereplője. Az RMDSZ a legfőbb, sőt e téren monopolhelyzetű közvetítő szervezet Magyarország és a romániai magyar közösség között. Mindhárom állítás igaz, és ennek megfelelően az RMDSZ minimum négyféle retorikát és nyilvános politikai attitűdöt kénytelen alkalmazni: egyet a román partnerek, egy másikat a szavazóik, egy harmadikat a jobb- és egy negyediket a baloldali magyarországi politikai pártok felé. Markó Béla e csapdahelyzetről meglehetős őszinteséggel beszélt a Narancsnak tavaly (lásd: Észrevétlenül lebontható, amit eddig elértünk, 2004. október 28.).
Nézzük a történetet innen, már csak azért is, mert itt valóban tényekre támaszkodhatunk. Adott két ambiciózus, karriervágytól hajtott fiatal, aki a romániai magyar politika és a román közigazgatás szamárlétráján igen gyorsan kerül magas és bizalmi pozíciókba. Tagjai lesznek annak a rétegnek, amelynek számára a román állam megadja mind az egzisztenciális, mind a társadalmi felemelkedés esélyét - s cserébe józan mérlegelésen alapuló lojalitást kér. Az erdélyi magyar politika egyik állandó konfliktusforrása épp az, hogy egyrészt sok politizáló szemé-lyiség kiszorítva érzi magát e lehetőségből (és ezért hirdeti meg minduntalan a maga "reformpolitikáját"), másrészt a közösség számos tagja véli úgy, hogy választott országos és helyi vezetői csakis e pozíció igézetében politizálnak. A kritikákban van számos valós elem (a pártstruktúra bemerevedése, a normális fluktuáció hiánya) és számos demagóg, populista mozzanat (például az, hogy az RMDSZ kormányzati szereplői "kiárusítják" a magyar közösséget a románoknak). A bírálatok csomagolása majdnem mindig nemzeti, a kinti választók jelentékeny hányada ugyanis ezzel a beszédmóddal befolyásolható a legintenzívebben. Ellenzékből mindig nagyobb hangon lehet románozni és trianonozni meg sorskérdésezni - felelős pártvezetőként, főleg kormányzati pozícióban, csínján kell bánni az ilyen megnyilatkozásokkal. A mostani ügyben például ellenjavallott volt a "belkörű" alternatív etnikai titkosszolgálat felállításának elmaradása miatti kesergés, mint tette azt Tőkés László - e minden demokratikus normának ellentmondó gondolat igencsak hülyén hangzana Markó Bélának, Románia miniszterelnök-helyettesének a szájából. Ám annyiban sem lehetett hagyni azt, hogy RMDSZ-tisztségviselőre a románok javára történő (!) kémkedés gyanúja vetült, hiszen mind a választók érzelmi politizálásra fogékony részének, mind a magyarországi jobboldalnak meg kellett adni, ami jár neki. Így esett meg, hogy Markó odanyilatkozott: az állítólagos kémhistóriához pártjának semmi köze, merthogy a gyanúba keveredett férfi - az RMDSZ egyik legsikeresebb magyarországi lobbistája! - úgymond "nem RMDSZ-politikus".
Végül is mit nem mernek egyelőre nyíltan kimondani Markóék? Azt, hogy szavazóik érdekeit Románia befolyásos kormányzó pártjaként képviselhetik a leghatékonyabban; és hogy ezt nem Budapesten, hanem egyes-egyedül Bukarestben tehetik meg. Egyértelműség helyett inkább négyfelé igyekeznek megfelelni. Lavíroznak a magyarországi pártok között; és nem csupán a minél több magyarországi forrás biztosítása érdekében, hanem mert Magyarország atyai gyámkodása vagy e látszatnak a fenntartása változatlanul fontos sok határon túli magyar számára.
Az RMDSZ harmadszor részese a román kormánynak. Bár korábban is komoly pozíciókkal bírtak mind országos, mind helyi szinteken, és kézzelfogható eredményeket is értek el, egyenrangú partnerként a mostani ciklusban kezelik őket először. A párt stratégiai jelentőségű tárcáknál kapott szerepet: miniszterelnök-helyettest ad, a titkosszolgálatokat felügyelő parlamenti bizottság alelnökét, valamint a külügy egyik államtitkárát is ő delegálta, szakértői kisebbségitörvény-tervezeten dolgoznak. Olyan területekre van rálátása és befolyása, mint korábban soha - és ha a kölcsönös gyanakvások terhelte magyar-román közös történetben akad valódi bizakodásra okot adó fejlemény, úgy e román gesztus mindenképpen az. Az RMDSZ már csak ezért sem teheti meg, hogy elsősorban ne a román állam iránt legyen lojális, és hogy ne annak érdekeit képviselje minden erejével és tehetségével: hiszen így és csakis így képviselheti hosszú távon a saját és a választói (azaz a magyar közösség) érdekeit is. E megoldásnak nincs alternatívája: feltéve, ha "az erdélyi magyar közösség felemelkedése" hangsor alatt nem valamiféle megfoghatatlan nemzeti érzelgősséget, ködös Budapest-függőséget, Nagy-Magyarország-ábrándokat feltételezünk. Hanem racionális, a közösséget alkotó egyének életlehetőségeit (és, igen, magyar identitásuk őrzését) konkrét törvényekkel, gazdasági-kulturális projektekkel kitágító, számon kérhető politikai cselekvést.
*
Az ügyet jól ismerő forrásaink szerint normális üzemmenetben a titkosszolgálatoknak abban a pillanatban célszeméllyé kellett volna minősíteni a Magyarországon dolgozó valamennyi RMDSZ-politikust és -kádert, amint a párt Románia meghatározó kormányzati tényezője lett. (NB. egyáltalán nem kizárt, hogy a gyanúba kevert férfi ezért és nem valamiféle súlyos államellenes ügy miatt került képbe.) Mind informátoraink, mind a kémhistória eddigi legjobb összefoglalója szerint (utóbbi volt kollégánk, Gavra Gábor munkája a hirszerzo.hu portálon; értesüléseit sokan vették át, még ha jó néhányszor hivatkozás nélkül is), ha a házaspár tagjai "kémkedtek" is, azt közvetlenül az RMDSZ-nek tették. Ily módon közvetve persze a román államnak is - de tegyük rögtön hozzá, hogy a magyar állam tudtával és segítségével, hiszen magyar államapparátus felelős vezetői engedték őket a hivatali információk közelébe. Többek szerint ha minősített államtitkokhoz talán nem is, de olyan értesülésekhez esetleg hozzájuthattak, amik nem feltétlenül egy másik állam kormánypártjának a tisztségviselőjére tartoznak.
A történet a magyar államra veti a legrosszabb fényt. Nem pusztán az újabb magyar demokrácia egyik legnyugtalanítóbb jelensége, a titkosszolgálatokkal játszadozás miatt (noha a legegyértelműbben ezért). Ehhez végül is hozzászokhattunk az első, Antall-féle kormány óta. Ráadásul a szolgálatoknak a határon túliakkal foglalkozó részlegeit jól ismerő forrásaink szerint a szakmai színvonal is folyama-tosan romlik. Ezt ellenőrizni nem tudjuk; az viszont tény, hogy a határon túli magyarok ügyeire szakosodott intézményrendszerben meghatározó szerepet kapnak olyan áttelepült vagy a kinti magyar szervezetek által beajánlott személyek, akik ha elkötelezettek is az ún. "nemzeti ügyben", egyúttal részesei és haszonélvezői annak a kisebbségi magyar biznisznek, ami - épp az átláthatatlanság, a nem definiált szabályok miatt - mind a magyar állam, mind az érintett közösség egésze számára hátrányos. E gyakorlatot megkérdőjelezni persze legalább olyan kényes téma, mint a határon túlra került magyarországi állami támogatások (hogy is fogalmazzunk) szabadjára engedett felhasználását firtatni. Hogyisne: hogy kárörvendjenek a románok vagy a szlovákok? A végén még kétségbe vonja valamely "nemzetben gondolkodó" orákulum az érdeklődő magyarságát, és jaj, mi lesz akkor.
Pedig az állam, annak polgárai, szolgálati titkai, stratégiai érdekei iránti lojalitás nem szépelgéseken és képzelgéseken alapul. Ellentétben a vegytiszta irracionalitásra épülő nemzeti frázisokkal - a "helyes magyarságtudat" meghatározásával, a kettős állampolgárság nemzettestet egyesítő gesztusának történeti és "jogi" bizonygatásával vagy a nemzetfogalom kisajátításáért, netán "visszahódításáért" foly-tatott abszurd kommunikációs háborúval. Ezt mutatja ez a história is. Hiszen ha nincs szó valódi kémkedésről, a következő történt. Egy szomszédos ország egyik kormánypártja (mely történetesen magyar etnikumú) fegyelmezett tisztségviselője révén folyamatosan figyelemmel kísérhette a magyar kormány néhány őket is érintő terveit. A magyarországi közigazgatás pedig nem védte kellőképpen az információit, mert bizalmi pozícióba helyezett olyan személyeket, akiknek az ajánlólevele nem a magyar állam, hanem a "nemzet" s valamilyen közelebbről soha nem megfogalmazott (mert nem megfogalmazható) "nemzeteszme" iránti elkötelezettsége volt. Az RMDSZ kommandírozta őket, ergo csak "jó magyarok" lehetnek. Velünk vannak, a nemzet nevében, és nem "velük". (Baloldali bónusz: "jó magyarok" és utálják a Fideszt; jobboldali bónusz: "jó magyarok" és antikommunisták, továbbá nem szívelik a románokat.) És ha "jó magyarok", akkor - ki merné kétségbe vonni? - megbízható magyar állami tisztségviselők is lesznek. Ez pedig nem volt más, mint vétkes könnyelműség - a magyar állam polgáraival szemben, a politikai nemzettel szemben; amely nemzetkategória az egyetlen pontosan körülírható és megfogalmazható célokkal rendelkező kategória az összmagyar zsivajban.
